Oldalletöltések száma: 9479938
2019. július 19. péntek 01:19,
Emília napja van.

Mi újság?

A magyar társadalmat oly sok más tényező mellett az is két ellentétes táborra osztja, hogy ki érdeklődik még a hazai közélet és az ezekről szóló hírek iránt, illetve ki az, aki minderre fittyet hány és abszolút közönyös aziránt, amit híreknek nevezünk. A hírek alatt nem a közösségi oldalak álhíreit, és a hangzatos bulvárírásokat értem, hanem mindazokat az ellenőrzött információkat, amelyek sorsunkról, életünkről, a nagyvilág történéseiről szólnak.
   Azt a hírfogyasztók már jó ideje tapasztalják, hogy vannak az igazi hírek, a manipulált, bár valamennyi valóságtartalommal még bíró, de erősen csúsztató – nevezzük így – félhírek és vannak az álhírek, a fake news amellyel egyre több állam kormányzata, kormány-, vagy állampártja és az általuk közpénzen kézből etetett sajtójuk él. Idehaza egy-két kivétellel jószerével az összes komoly nézettségű, hallgatottságú, vagy olvasótáborral rendelkező médium a kormány kézi vezérlése alatt működik, emiatt meglehetősen macerássá vált a valódi tartalommal bíró, nem agymosás jellegű információk megszerzése. Sokan emiatt megadva magukat az általuk befolyásolhatatlan történéseknek, átálltak a nem hírfogyasztók mind szélesebb táborába.
   Mindezt igazolja a minap közzétett, a Magyarországnak külön fejezetet szentelő oxfordi egyetem médiaelemző intézetének legújabb Reuters Institute Digital News Report című éves tanulmánya. Ez nem kevesebbet állít, minthogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvánnyal (KESMA) és az állami hirdetések elosztásával még szorosabb kontroll alá vonta a kormány idehaza a médiapiacot és emiatt a lakosság jelentős részéhez nem jutnak el kritikus információk.
   Talán nem árt emlékezni, hogy hány médium – napilap, tévé, rádióadó – szűnt meg a jelenlegi kormányzat igénye alapján. Igaz, szinte minden esetben gazdasági tényezőkkel indokolták ezeket, de ha csak úgy működhetne idehaza tévé, rádió, vagy újság, hogy abból élhet, amennyit megkeres, aligha lennének nyomtatott lapok, még inkább kisebb tévé- és rádiócsatornák. S miután azt is felmérték, hogy hány médium szorul a lakosság támogatására és hányan hajlandóak mifelénk fizetni a tartalomért (kevesen, de ezzel aligha mondok újdonságot), kiderült, hogy a vizsgált 38 ország közül 28 százalékkal Magyarországon az egyik legalacsonyabb a média iránti bizalom.
   Mindez nem csak azért sajnálatos, mert az ember már nem is tudja, hogy amit hall, olvas, vagy amit a szájába rágnak igaz-e, vagy sem, hanem azért is, mert így végképp kiszolgáltatottá válik az egész társadalom egy érdekcsoportnak. Ez pedig sérülékennyé, veszélyeztetetté teszi az egyes embereket, még ha ők mindezt hitből, elkötelezettségből, kényelemből nem is akarják tudomásul venni.
   Örök igazság, hogy sohasem vezet jóra, ha valahol a hír már nem szent, a vélemény meg nem szabad.