Oldalletöltések száma: 10408137
2019. október 20. vasárnap 20:38,
Vendel és Irén napja van.

Mínusz öt év

Miközben a magyar kormány hazánk legfontosabb feladatának az iszlámhívők már jószerével nem is létező migrációjának visszaszorítását tekinti, addig a lakosság minden felmérés szerint egyértelműen az egészségügy mind rosszabb állapotát tartja a legnagyobb bajnak.
   Valóban eredményes a kormányzati népbutító taktika, el is takarja szemünk elől a tényt, hogy „nincs hova hátrálni az állami egészségüggyel”. Ez a megállapítás hangzott el ugyanis a minap a magyar egészségügy helyzetét nemzetközi összehasonlításban vizsgáló tanulmány bemutatásakor, ahol az is kiderült, hogy nincs olyan terület, ahol ne a mezőny sereghajtói közé tartozna Magyarország.
   Aki végignézi az adatok sorát és addig még nem érezte rosszul magát, a tényektől biztosan felmegy a vérnyomása. Pedig nem árt vigyáznia mindenkinek magára, mert a hazai alapellátásban, szakrendeléseken, vagy kórházakban folyamatosan romlik a helyzet, mind kisebb az esély az időben megkezdődő gyógyításra, gyógyulásra. Jól érzékelhető a kormányzat törekvése, hogy akit lehet, áttereljen a magángyógyászat felé, pedig a legtöbben nem tudják megfizetni a vizsgálatok, kezelések árait. Ahogy a tanulmány készítői is írták, az egészségügyi költésen belüli 30 százalékos arányt meghaladó magánkiadások egyéni tragédiákhoz és rengeteg járulékos költséghez vezetnek.
   Hiba lenne az egykor viszonylag jól működő magyar egészségügy pusztulását teljesen a jelenlegi hatalom nyakába varrni – van sara benne jócskán, ez nem is vitás –, mert a rendszerváltás után valamennyi kormányzat igyekezett elodázni a sürgető reformokat. Nem csoda, ha tartanak tőle, hiszen egy olyan hatalmas, szinte átláthatatlan szervezet üzemeltetéséről van szó, amelyben nem lehet csak néhány módosítást végrehajtani, ahhoz hogy minden jól működjön, alapjaiban kellene átalakítani az egész rendszert.
   Erre persze várhatunk, előbb lesz újra világszínvonalú a magyar foci, mint rend a magyar egészségügyben, bár az előzőre is dőreség nagyobb téteket feltenni. Így aztán maradnak a szomorú tények, például, hogy a születéskor várható élettartamunk öt évvel marad el az uniós átlagtól, vagy hogy a 15 (!) évesnél idősebb lakosság 59 százaléka szenved tartós betegségben, ahogy a kiugróan rossz halálozási statisztikánk sem újdonság.
   Az is kiderült, hogy az állam reálértéken 2016-ban kevesebbel járult hozzá az egészségügy fenntartásához, mint 2003-ban, a bruttó hazai össztermék, a GDP messze kisebb részét fordítja a kormányzat az egészségügyre, mint az uniós átlag. Ezzel összefüggésben a lakosság számára egyre nagyobb terhet jelent az egészségének fenntartása, vagy a betegsége gyógyíttatása.
   Vajon öt évvel rövidebb életünkkel és sokévnyi hiányzó egészségünkkel ki fog velünk elszámolni?