Oldalletöltések száma: 6351915
2018. április 26. csütörtök 05:56,
Ervin napja van.

Muszlimok

Tudta? – teszi fel a kérdést a kormány hatféle óriásplakáton és válaszol is rá félelemkeltő mondatokkal. Megkezdődött a menekültekkel kapcsolatos kvótanépszavazásra buzdító gyűlöletkampány.
   Több mint harminc évvel ezelőtt a Velencei-tavi Vizi Sportiskola evezőseinek vezetőedzőjeként házigazdája voltam két nyáron át az Agárdon edzőtáborozó kuvaiti férfi evezősválogatottnak, a csapatvezető sejknek, az egyiptomi vezetőedzőnek, a szaúd-arábiai másodedzőnek és a tizenöt versenyzőnek.
   Barátságosak, kedvesek voltak, elhalmoztak bennünket ajándékokkal. Az iszlám világ ellentéteiből csak annyit érzékeltem, hogy a kezdetektől feszültség volt a csapat és a Magyarországon tanuló, a küldöttség életvitelét elitélő iraki tolmácsuk között, akit a második edzőtáborozásuk legelején el is zavartak, kígyót-békát kiabálva egymás népére. Az ellentét évekkel később Kuvait iraki megszállásakor vált számomra érthetővé.
   - Majd te tolmácsolsz – mondták és ettől kezdve sikeresen törtük kerékbe az angol nyelvet, de megértettük egymást. A nap minden percében velük voltam, néha szinte állva aludtam, hiszen még éjszaka sem pihenhettem. Mert amikor versenyzőik lefeküdtek, a sejk és a két edző belevetette magát az éjszakába. Számomra addig ismeretlen világát fedezhettem fel Székesfehérvár, majd Budapest éjszakai életének, mert a családos egyiptominak nő, az ugyancsak nős két másiknak alkohol, buli és könnyűvérű lányok kellettek.
   A nők iránti „tiszteletükről” akkor alkothattam képet, amikor szó szerint röhögő görcsöt kaptak, mert női orvost ajánlottam nekik az edzőtáborozásuk alatti egészségügyi ellátásukra. Nagyon nehezen fogták fel, hogy nem viccelek és csakugyan egy semmibe sem vett lény vizsgálja, gyógyítja majd őket.
   Sok színes kalandban részesültem általuk és csak egyszer éreztem magam rosszul, mégpedig Budapesten, egy rendezvényhajón, amelyen azon az éjszakán kizárólag arab férfiak voltak s hazámban én voltam a le- és kinézett idegen. Ha nem is bántottak, hiszen a közéjük tartozókkal voltam, szinte tapintottam a felém áramló negatív, ellenséges érzelmeket. Csak azért, mert más voltam.
   Talán az a párórányi rossz emlék is mondatja velem, hogy nem örülnék, ha életformánkat, kultúránkat elfogadni nem képes, beilleszkedni nem akaró, tőlünk idegen felfogású emberek sokaságával kellene együtt élnem, pedig amíg a sportolók itt voltak vendégségben az iszlám, mint vallás, vagy életforma pillanatokra sem állt közénk. Sportot, az életet szerető emberek voltunk, sok közös vonással.
   Egykori ismerőseimet a kormány elvárása ellenére sem tudom gyűlölni. Remélem, gyermekeik nem lettek terroristák, sportbarátaim pedig túlélték a terrort, háborúkat, forradalmakat, a gyilkos önkényt és soha nem kell reménykedve menekülniük, hogy majdcsak befogadja őket valaki.

Hódító zsebszörnyek

Durva héten van túl Európa. Nyolcvannégy halálos áldozat az elmeroggyant tunéziai terrorista kamionos, gépfegyveres nizzai embervadászata nyomán, több száz halott a törökországi katonai puccs és az azt követő lincselések következtében, hogy a hatalmában maradó diadalmas, illiberális elnök leszámoló hadjáratáról ne is beszéljünk. És akkor még itt volt a júliusi késő őszi hideg a maga özönvizével, viharos szelével, káraival. Az ember legszívesebben a kardjába dőlne, ha még dívna az ilyesfajta cselekedet. De kiderült, van még remény, Magyarországon is megjelent a Pokémon Go.
   Jelentem nem hibbantam meg a sok rossz hírtől, bár meglehet, menekvés lenne számomra a világ tébolyodottsága elől. Bár sokak szerint ez mégsem igaz, ugyanis csak elméletileg tudom, hogy hogyan játsszák a Pokémon Got, és eszemben sincs a telefonomra letölteni a játék alkalmazását. Botrány, gondolhatják a világszintű őrület résztvevői.
   A játék során meg kell találni a Pokémonokat, azaz a sok Pocket Monstert, vagyis a zsebszörnyeket. Ehhez a világot pillanatok alatt megőrjítő, kiterjesztett valóság alapú játékhoz nem elég a programot telepíteni az okostelelefonra, tabletre, de el is kell indulni a külvilágba, ugyanis útközben, a koordinátáik alapján lehet megtalálni a levadászandó szörnyecskéket.
   Tudom, sehol sem vagyok a számítógépes játékokban, bár a pasziánszt jó ideig játszottam a számítógépemen pótcselekvésként, ha egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe valamely cikkem írásakor, de aztán megjelent a Duolingo, ez az igen kiváló és ingyenes nyelvoktató program, azóta tanulást mímelve azzal játszom. Kitűnő fejtörő.
   A mostanihoz hasonló játékőrület volt a Tamagocsi is. Bizonyára még sokaknál rejtőzik valamelyik fiók mélyén egyfajta kukaszökevényként az a parányi elektromos kütyü, amelyben kedvenc állatát tartotta az állatbarát és gondozta a nap minden percében. Etette, itatta, altatta, sétáltatta, vagy ha megbetegedett a kis kedvenc, hát ápolta, amíg el nem pusztult, szóval egész embert kívánt a digitális gondozása. Olcsó szórakozás volt, de tanulni, dolgozni nehezen lehetett mellette.
   A Pokémon Goról sokan állítják, hogy azért nagyszerű, mert a játékos nem otthon ücsörög a szobában a számítógép előtt, hanem kimegy az utcára, zöldbe, jó levegőre és ott bámulja a képernyőn megjelenő szörnyeket. Akad hely, ahonnan már ki is tiltották a pokémonozókat, az aggódók meg arról beszélnek, hogy szörnyű balesetek érhetik a közúton, veszélyes helyeken a játékba teljesen belefeledkező szörnyvadászokat. Bár ez lenne a világ legnagyobb baja!
   A Tamagocsihoz hasonlóan ez a játéktéboly is le fog csengeni, és milyen jó lenne, ha a világunk számtalan más elmebaja is ilyen kevés áldozattal lenne a múlté.

Tiki-taka diadala

Nem állítom, hogy boldogtalan vagyok a ténytől: véget ért a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság. Aki látta a döntőt és a meccsek többségét bizonyára elismeri állításom igazát, a néhány üdítő kivételen túl rém unalmas volt az egész sorozat. Addig, amíg az ember szurkolhatott saját nemzeti csapatának, még csak-csak volt miért a képernyő elé ülni, de ha pártatlan nézőként szép és izgalmas focit akart látni, hát mélyen csalódnia kellett.
   Mielőtt bárki is megszólna hozzá nem értésemért, gyorsan elárulom, hogy szemtanúja lehettem egykor sok magyar bajnoki és válogatott mérkőzésnek, a lelátóról nézhettem a ma már az égi válogatottat erősítő Grosicsot, Farkast, Benét, Albertet, Sándor Csikart és a többi klasszist. Később foci szakírója is voltam egy szép emlékezetű nagyvárosi lapnak, vagyis tapasztaltam egyet és mást a labdarúgásban. A lelátókról végül is az ott uralkodó gyalázatos, félelmetes állapotok távolítottak el, valószínűleg végleg.
   De nem a focitól, hiszen a magyar válogatott nem várt sikersorozata nyomán pillanatokra egekbe emelkedett fociőrület előtt is azon önsanyargatók egyike voltam, aki hajlandó volt magyar bajnoki meccseket nézni a tévében. Mindezt azért árulom el, hogy mondhassam tovább is. A mostani kontinensviadalon a legtöbb csapat taktikája az volt, hogy betonvédelemmel, alibi focival, a Barcelona legendás „tiki-takájával”, az egymásnak ide-oda passzolgatással – amelynek végén persze a katalán gárda zsenijei helyzeteket teremtenek, gólokat érnek el – kihúzzák a hosszabbításig, ha lehet, a tizenegyes rúgásig, aztán döntsön a szerencse.
   Voltak üdítő kivételek is, ilyen volt a magyar csapat meccse a későbbi bajnok portugálok ellen, amelynek ráadásul akadt egy olyan pillanata, amikor a magyar kapufánál csak centikre voltak a későbbi győzők a kiesésétől, de az valóban élvezetes találkozó volt, ráadásul hat góllal. Ritkaság volt, mint egy fehér holló.
   Feltétlenül szót kíván az az össznépi fociőrület, amely tízezreket vitt utcára Európa szerte, és amelynek ürügyén sok százan estek egymásnak nap, mint nap és ütötték, verték a másik nemzet tagjait. Az egyik elemző szerint ezek országok közötti, ellenőrzött keretek között zajló háborúk voltak, szerintem meg túlfűtött, zavaros ideológiájú, többnyire beivott csőcselék randalírozása.
   Véget ért az egyhónapnyi láz és bizony a döntő a hosszabbítás utolsó tizenkét percét leszámítva igen kevés örömöt adott a pártatlan nézőnek. Időnként, mielőtt végképp elhatalmasodott volna rajtam az álmosság, átkattintottam egy ezerszer ismételt szituációs komédiára, ott legalább történt valami. Ennek ellenére hiányozni fog a mindennapi foci, az izgalom, a szurkolás lehetőségének várása.
   Az olimpiáig meg majd csak kihúzom valahogy a magyar bajnoki meccsekkel.

Munkaügy

- Kérem az oklevelét, bizonyítványát – nézett kedvesen az előadó a harmincas éveinek közepén is túllévő férfira, aki sokévi próbálkozás, sikertelen munkahelykeresés után eljutott a döntésig, regisztráltatja magát munkanélküliként és kéri az erre szakosodott állami szervezet segítségét.
   A férfi, bár van egy egészen más irányú szakmája és gimnáziumi érettségije, választott hivatásában, az informatikában semmiféle papírral sem rendelkezik. Ifjú kora óta ez a hobbija, weboldalakat készít, programoz, rádió- és tévéadások internetes közvetítésében vett részt, számtalan területét ismerte meg a számítástechnikának és napjainkban is rendre követi az újdonságokat, igyekszik lépést tartani a viharos iramú fejlődéssel. Vagyis sokat tud az informatikáról, de ezt egyetlen akkreditált iskola papírja sem bizonyítja.
   A területileg illetékes munkaügyi központban jelentkező férfi úgy gondolta, hogy miután ezerszámra hiányoznak informatikusok ma Magyarországon, talán eltekintenek a papírtól. Nézzék meg mit tud, és ha megfelel, alkalmazzák. Egy angol nyelvvizsga nélküli emberrel is elég lenne a nyelvet jól ismerőnek elbeszélgetnie ahhoz, hogy megtudja, tud-e az illető angolul.
   Ilyenről persze hallani sem akart a központ munkatársa, előírások vannak, jogszabályok, amihez tartania kell magát. Javasolta, hogy ennek ellenére regisztráltassa csak magát a fiatalember, három hónapra felveszik az adatbázisba és ajánlanak majd neki munkát. Gyorsan kiderült, hogy nagy valószínűséggel ez közmunka lesz, és ha a férfi nem fogadja el azt, az adatbázisból hatvan napra kitiltják, majd valamiféle „priusszal” kerülhet csak újra a regisztráltak közé. Halkan, mintegy magának jegyezte meg, ilyen körülmények között persze ő sem örülne, ha a gyermeke erre kényszerülne, de jelen cikkünk hőse azért tegye ezt, valamire csak jó lehet, ha felkerül a listájukra.
   Például arra, hogy ha egy évig nem találnak neki munkát, akkor annak letelte után a következő három hónapra már kap majd pénzbeli ellátást. Igaz, feléjük jó ideje nemigen volt olyan, hogy valaki elérje az egy évet.
   A férfi csalódottan hazament, és nekilátott egy ingyenmunkának. Nem tud mást tenni, csak reménykedni, hogy ezúttal szerencséje lesz, mert már oly sokszor kecsegtették azzal, hogyha ezt, vagy azt a munkát ingyen megcsinálja, és beindul a vállalkozás, őt fogják majd alkalmazni, de ez eddig még nem jött össze. Talán most.
   Pihenésképpen és bánatában, a hivatalban tapasztaltaktól elkeseredve böngészni kezdte a híreket. Robbantások, tömeges halálesetetek, buta politikusi nyilatkozatok, kánikula, szóval csak a megszokottak. Aztán szeme hirtelen megakadt a hatalmas betűs címen: 22 ezer informatikus kerestetik!
   Rájött, hogy bár nemsokára negyven lesz, még mindig nem érti a világot.

Békesség, legyen velünk

Vajon a világon hány ember tudja, hogy mi az összefüggés Botswana, Chile, Costa Rica, Japán, Mauritius, Panama, Katar, Svájc, Uruguay, és Vietnam között? Bevallom, mostanáig én sem tudtam rá a választ.
   Nos, úgy tűnik a világ összes országa közül csak ez a tíz az, ahol nincsenek, vagy alig vannak konfliktusok, bár közel sem ezek az országok a legbékésebbek. A Global Peace Index, vagyis a Globális Békeindex, amelyet egy világméretű non-profit szervezet, az Institute for Economics and Peace hozott létre, évente megkísérli rangsorolni a nemzetek békességének helyzetét. A szervezet ezúttal 163 országot vizsgált meg, és így derült ki, hogy a mind brutálisabb világban van tíz ország, amely majdnem teljesen mentes a konfliktusoktól.
   Korábban egyébként ide tartozott a hamarosan kezdődő XXXI. nyári olimpiai játékok helyszíne, Brazília is, de mára már a 105. helyen található, köszönhetően a tömeges bebörtönzéseknek és a fokozott rendőri aktivitásnak, ráadásul a terrorizmus is felütötte a fejét az országban. Pompás olimpia előtt állunk.
   E kitérő után gyorsan jegyezzük meg, hogy hazánk a nagyon is békés elitbe, a top húszba tartozik, hiszen tizenkilencedik e listán. Még akkor is, ha mi, akik kalandvágyból még itthon maradtunk, sokszor vagyunk elégedetlenek a közbiztonság állapotával.
   A legbékésebb ország ezúttal is Izland lett, amelyet Dánia, Ausztria, Új-Zéland és Portugália követ. Meglepő, hogy e sorban Csehország a hatodik, megelőzve Svájcot, és a tíz legnyugalmasabb ország közé tartozik még Kanada, Japán és Szlovénia is. A pontozáskor az értékelők olyan tényezőket vettek figyelembe, hogy mennyire fogadja el mások jogait az adott ország, milyen szintű a korrupció, szabad-e az információáramlás, és jól működik-e a kormány. Bár a külső szemlélők szemével a legbékésebbek közé tartozunk, felmerül a kérdés, hogy mi, akik benne vagyunk, hogyan értékelnénk az egyes szempontokat?
   Érdekes változásokon mehet át a világ az angolok népszavazása után, amellyel kijelentkeznek az Európai Unióból. S bár mélyen együtt érzek azokkal a honfitársaimmal, akik féltik kinti munkájukat, megélhetésüket és hirtelen bizonytalanná vált a jövőjük – haza persze bármikor jöhetnek töredéke pénzért dolgozni, ha kapnak munkát – de azokkal a szakértőkkel értek egyet, akik úgy vélik, egységesebb lehet az európai nemzetek szövetsége a legtöbb reformot rendre hátráltató britek nélkül. A békesség ugyanakkor a népszavazással azonnal odalett, elég ehhez a közösségi portálok kommentjeibe belekukkantani. Sokan máris nyíltan ellenségként tekintenek a szigetországban a jöttment magyarokra és más kelet-európaiakra.
   A napi hírekből tapasztalhatjuk, hogy milyen törékeny a béke és viszonylagos a biztonság. Óvnunk kellene a 19. helyünket.

Túlélőtáborok

Tizennégy vízitúrázó gyerek veszítette életét a múlt héten, amikor csónakjaikat felborította a vihar az Északnyugat-Oroszországban fekvő karéliai Szjamozero tavon. Sajtójelentések szerint a meteorológiai szolgálat a tragédiát megelőzően erős viharra figyelmeztetett.
   A vakáció kezdetén a szülök legrosszabb rémálma egy ilyen hír. A felelős szülő ugyanis biztosítani akarja gyermeke aktív pihenését, kikapcsolódását és közel sem utolsósorban a biztonságát mialatt ő teszi a dolgát. A helyzet sokaknak lehet ismerős: a szülők reggel elindulnak a pénzkeresés felelősségteljes és kíméletlen világába, míg csemetéik távollétükben és tudtuk nélkül saját fejük után veszik útjukat a vakáció sokszor veszélyes csábításai felé. A legjobb tehát, ha a gondoskodó szülő a nagyszülőkre bízza, vagy beadja gyermekét egy nyári táborba, ahol felelős, megfelelő képzettséggel és tudással rendelkező felnőttek vigyáznak rá, miközben szórakoztató elfoglaltságot, megfelelő étkezést adnak neki.
   A táboroztatók felelőssége, ahogy a bevezető hír is mutatja, óriási, hiszen idegen emberek legféltettebb kincseiket, gyerekeiket bízzák rájuk. De a táboroztatás egyúttal üzlet is, amit sokan szeretnének kiaknázni nyaranta, hogy némi pluszjövedelemmel egészítsék ki éves bérüket. Aki mindezt irigyli tőlük, nem tudja, hogy – a többnyire pedagógusok – mire vállalkoznak. Ha arra gondolunk, hogy milyen nehéz bánni a családoknak saját gyerekeikkel, akkor belátható, hogy micsoda embert próbáló feladat húsz, vagy harminc hasonkorú ifjú védelme, szórakoztatása, ellátása és fegyelmezése.
   Akár több száz tábor között válogathat a gyermeke vakációztatására vállalkozó szülő. Van közöttük természet- és környezetvédő, bábos, rajzfilmes, lovas, vízi, vagy éppen indiántábor, de szép számmal akad idegen nyelvi és divattábor, missziókat végrehajtó katonai tábor vagy éppen multitábor is, amely több tábortémát ötvözve teszi színesebbé a gyerekek táborozós hetét.
   Ugyanis ezek többnyire csak egy-egy hétre szólnak és még vagy tíz kitöltetlen, előre meg nem tervezett hét marad a vakációból. Ha szerencsés a gyerek és tehetősebb a család, akkor bejöhet még egy közös nyaralás, utazás, ha nem, lakáskulccsal a nyakában vághat a nagy- és kisvárosi, települési veszélyeknek a família szemefénye. Nem éppen megnyugtató.
   Persze be lehet nevezni a gyermeket akár több táborba is, ehhez viszont a szülőknek már igen mélyen be kell nyúlniuk a családi büdzsébe, ha egyáltalán van annyi tartalékuk, hogy ezt megtehessék. Mert a táborok zöme – mondtam, hogy üzletről is szó van – közel sem olcsó.
   A szülő tehát vérmérséklete, hite, beállítottsága szerint ilyenkor csak szurkolhat, reménykedhet, vagy imádkozhat, hogy csemetéje ezúttal is épen ússza meg a nyarat.

Leütött asszony

- Borzasztó, hogy senki sem lépett közbe, egyetlen férfi sem akadt, aki megfogta volna azt az alakot!
   Így dohogott egyik hölgyismerősöm a minapi vérforraló eset nyomán, amikor is egy ereje teljében lévő harminc körüli férfi odalépett a Keleti pályaudvarnál a buszról éppen leszálló hetvennyolc éves hölgyhöz és szó nélkül megütötte. Az idős asszony a megrendítő ütéstől földre zuhant, szája felszakadt. A bűnöző ezt követően, mintha mi sem történt volna tovasétált, majd háborítatlanul felszállt egy buszra és elment.
   Az már csak a véletlennek és a mindenkinél ott lévő okostelefonoknak köszönhető, hogy a brutális férfiről egy fiatal lány jobb képet készített, mintha az illető valamelyik profi fényképésznél rendelte volna meg. A kép azonnal felkerült a Facebookra, amelyet igen sokan meg is osztottak, bekerült több újságba, és az erős embert hamarosan bilincsben vitte be magához a rendőrség.
   Írás közben is érzem, ahogy emelkedik a vérnyomásom és mindenféle drasztikus büntetéseket gondolok ki ennek a gyalázatos embernek. És nem azért, amit a közösségi portálon sokan szóvá tettek, mármint, hogy a fickó cigány – ami jól látható a képen, viszont miután származásáról senki sem tehet, nem ez a bűne – meg azért sem, mert ápolatlan, mocsokfoltos pólóban jár-kel a világban, hiszen a koszosság sem bűncselekmény, hanem megbocsáthatatlan tette okán. Az pedig különösen rémisztő az ügyben, hogy az egyik bulvárújság szerint az idős hölgy leütése egy városi játék része lehet, amelynek lényege, úgy kell minél több embert meg-, vagy leütni az utcán, hogy az illető „játékost” nem kapják el közben. Ha ez igaz és nem egy elmeroggyant beteg, esetleg tudatmódosító hatása alatt álló bűnöző cselekedete volt az ütés, hanem jól megszervezett játék része, a történet végképp feldolgozhatatlanná válik.
   Ugyanakkor azt már sokkal könnyebb megérteni, hogy miért segítettek többen is az asszony ápolásában, miközben hagyták elsétálni a gazembert. Ne csak az elembertelenedésre, a mindent átható közönyre gondoljunk, hanem a lassan mindannyiunkat megfertőző félelemre is. Mert manapság könnyű kést kapni a hasba, lövést a szívbe, és ha mindezt szerencsésen meg is ússzák a segítők, a végén még kiderül, hogy a banditát megfékezve személyiségi jogot sértettek, vagy éppen aránytalan volt a cselekedettel szembeni fellépésük. Mehetnek rendőrségre, bíróságra és még jó, ha nem őket bünteti meg az igazságszolgáltatás.
   Az ügyhöz tartozik még, hogy miközben a gazfickó tettének oka ismeretlen, őt kihallgatása után nem sokkal elengedték a rendőrök és a továbbiakban szabadlábon védekezhet.
   Vagy pofozkodhat szabadon tovább.

Csókolom

A kisváros szépséges sétánya kora nyári arcát mutatta az esők közötti rövid szünetben. A hatalmas fák ágai alkotta zöld alagút hangulatossá varázsolta a néptelen sétautat. Élveztem a pillanat nyugalmát, varázsát, e dühöngő világ parányi békés szegletét.
   Az egyik sarkon nagy lendületesen egy hatéves forma fiúcska fordult be biciklijével, fején méretes, tiszteletet parancsoló bukósisakkal. Az ifjú drótszamarazó férfiasságának teljes tudatában kihúzott derékkal ült a parányi járművön, pedáljait lelkesen tekerte, elszántan robogott felém. Az ütközés előtt egy pillanattal, mint műrepülő pilóta a gépét, bedöntötte kerékpárját és kikerült engem, de vágtázásában még harsányan rám köszönt: jó napot!
   A köszönésre illendő válaszolni, de már csak a tovaszáguldó ifjú bukósisakjának tudtam mondani hasonló udvariasan: jó napot! Bevallom maga a látvány, a másodpercek alatt lezajlott történések üdesége felvidított, örömmel töltött el. Különösen megfogott az ifjú magabiztossága és üdvözlésének módja. Eszébe sem jutott „csókolom!”-mal köszönni. És igaza volt, de főleg szüleinek, akik erre nevelték.
   A csókolom, amelyet a szülők évszázadokon át követeltek meg gyermekeiktől, akár az ő köszöntésükre, akár az idegenekére, erősen feudális forma. Eredete a spanyol királyi udvarba nyúlik vissza, onnan családi kötelékekkel került az osztrák udvartartásba, majd a monarchiabeli Magyarországra.
   Mifelénk a hölgyek köszöntése lett a kezét csókolom kifejezés. Ugyanakkor a gyerekeknél az üdvözölt nemétől függetlenül maradt meg továbbra is azokból az időkből, amikor még megkövetelték tőlük az idősebbek iránti tiszteletet. A kifejezés idővel csókolom!-má rövidült.
   Nem állunk sokkal jobban a másik, ugyancsak a középkorra visszavezethető köszönési formulánkkal, a szervusz szóval, vagy sokak által használtan a szerbusszal sem. Ez ugyanis egy latin eredetű köszöntés, a szó pedig szolgát jelent. Az általános latin köszönés egykor így hangzott: servus humillimus, vagyis alázatos szolgája (vagyok). Az ebből az üdvözlési módból magyarosodott szerbusz máig használt köszönésünk.
   Idővel a nyelv legalább úgy formálódik, mint maga az ember. Lett nekünk csaó, csá helló, szia, csumi köszönésünk is, s még ki tudja hányféle, a kornak és az ifjúság találékonyságának megfelelő újdonság.
   Ma az össznépi tegeződés felé haladunk, ami sok nyelvben elfogadott forma. Lehet, hogy maradi vagyok, de ennek nem váltam feltétlen hívévé. Mert amennyire tetszett a bringás kisfiú magabiztos és öntudatos „jó napot!” köszönése, olyannyira nem díjaznám, ha évtizedekkel fiatalabb és a közös asztalunkra tett eredményeiben jóval szerényebb ember vágná oda nekem foghegyről: hali öreg.
   Bár ez is jobb lenne, mintha levegőnek nézne.

Szükségtelenül

Magyarországon a 75 évesnél fiatalabb elhunytak 41,5 százalékának megmenthető lenne az élete a legújabb orvostudományi ismeretekkel és műszaki lehetőségekkel.
   Ez a döbbenetes adat az Európai Unió statisztikai hivatalának, az Eurostatnak minap közzétett jelentéséből derült ki. Vagyis ezer barátunk, szerettünk, családtagunk, munkatársunk közül 415-en (vagy éppen mi magunk) életben maradhatnának, ha a hazai egészségügy megfelelően fejlődne, ha a doktorok itthon maradnának és folyamatosan képezve magukat bennünket gyógyítanának, továbbá ha a gondoskodó államunk, ahelyett, hogy a legolcsóbb megoldásokat keresné a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentésére, a legkorszerűbb készítményeket biztosítaná számunkra gyógyulásunkhoz.
   Az uniós átlag egyébként a 2013-as adatok vizsgálatakor 33,7 százalék volt, és ha betegek leszünk, még örülhetünk is, hogy mindezt nem az EU-s átlagot keményen lerontó Romániában tesszük, ott gyakorlatilag minden második beteg feleslegesen, vagy, ahogy a dokumentum említi, szükségtelenül hal meg.
   Nyilván nem ide tartozik, nem is értem, miért veszem elő, de éppen cikkem írása előtt olvastam az egyik online újság összeállításában, hogy hol is tart ma hazánkban a stadionépítési hullám és mibe kerül nekünk mindez. Nos, a lap számítása szerint mintegy 215 milliárd forintot kóstál a most folyó stadionépítési, korszerűsítési program, amelynek során sok másod- és harmadosztályú együttes, de még megyei első osztályban, a hazai labdarúgó-bajnokságok negyedik vonalában vitézkedő együttes is új, rengeteg nézőt befogadni képes stadiont kap, persze, hogy közpénzből. Kicsit ugyan túltolták a tervezők a bringát, mert a jelenleginél sokszorosan nagyobb nézősereggel számoltak stadiononként, de ne legyünk szőrszálhasogatók, ha lesz hely, egyszer a távoli jövőben biztosan bemennek majd a nézők, ha pedig bemennének, de nem lenne számukra elég hely, akkor nem láthatnák a magas színvonalú bajnoki összecsapásokat. Na, ugye!
   Az ok, amiért népbutító módon a két hírt összehozom az, hogy ha a stadionokra szánt százmilliárdok háromnegyedét az egészségügyre fordítanák jeles vezetőink, máris többünknek javulnának az életkilátásaink. Igen ám, de ha életben maradunk, akkor a végén még elmegyünk nyugdíjba, és mindenféle jogainkra hivatkozva tisztességes nyugdíjat kérünk. Arról a kárról nem is beszélve, ha betegségből felgyógyult nyugdíjasként sikerül tovább élnünk. Na, még csak ez hiányzik az államnak!
   Meg aztán, ha 415 most még szükségtelenül elhunyt közül csak plusz ötven olyan embert is életben tartanának, aki nem nyugdíjas, akkor annak állás kellene. Megint csak probléma adódna, mert közmunkára azért mégsem lehet mindenki alkalmas. Akkor velük ebben, az elképzelés szintjén is borzasztó esetben mi lenne?
   Kézenfekvő a megoldás: ők lennének a stadionok közönsége.

Sok az öreg

A Facbookon mindenről hírt kaphat az ember. Legutóbb éppen arról olvastam egy kommentet, hogy a méregdrága táskájáról, ibizai bárokban eltöltött vidám éjszakáiról elhíresült és egy nyugdíjas házaspár bántalmazása okán is kedveltté vált kormányzati ötletembernek a jelenlegi hatalom támogatására életre hívott online újságjában keményen nekimentek a nyugdíjasoknak. A Pravdában is így mentek egykor a dolgok, ha üzenni kellett.
   Nos, „A nyugdíjasok felélik a jövőnket” címen megjelent írás a mellékelt parányi fotó tanúsága szerint egy igen fiatal szerző műve, aki nem kevesebbet állít, minthogy a világszerte elöregedő társadalmakban az öregek tönkreteszik a fiatalok jelenét, lehetséges jövendőjét. Vagyis a nyuggerek ballaszttá, nehezékké váltak a modern társadalmak számára.
   Az ifjú újdondász írásában olvasható, hogy a statisztikák szerint Magyarországon arányaiban háromszor több fiatal és gyermek él szegénységben, mint nyugdíjas. Lehet, hogy így van, de ahol szegények a gyerekek és a fiatalok, ott nemigen hihető, hogy gazdag a család és az idősebbek, vagy öregek dúskálnak a földi javakban. Mindenesetre e megállapítás kiválóan alkalmas az idősebbek, mint bűnbakok elleni gyűlöletkeltésre.
   A kormányzati elvárásoknak nyilván megfelelni akaró fiatal szerző cikkének írása előtt talán még nem ismerte a WHO idei, az egészségügyet monitorozó statisztikai jelentést, amely szerint az elmúlt tizenöt évben öt évvel nőtt a várható élettartam. Ez pedig azt jelenti, hogy a Földön mind több lesz az idős ember, akikkel valamit csinálni kell. Pénzhez, gyógyszerhez, napi megélhetéshez kell juttatni őket, vagy halomra gyilkolni mindenkit. Lehet, hogy a jeles ifjú is gondolt e kiváló megoldásra, még ha nem is írta le. Majd, ha ezt kéri tőle főnöke, a kormányzat titkos főtanácsadója.
   Az egészségügyi világszervezet szakemberei szerint a 2015-ben született lányok várható élettartama 73,8, míg a fiúké 69,1 év, bár egy adott gyermek kilátásai attól függnek, hogy hol született. Mifelénk rosszabbak a kilátások, mint a nyugati világ fejlettebb országaiban, vagy Japánban, és természetesen messze jobbak, mint Fekete-Afrikában.
   Úgy tűnik, hazánkban élenjáróink találtak megoldást a nyugdíj(as) kérdésre: hagyni kell továbbromolni a hazai egészségügy állapotát és máris elérhető a még koraibb halálozás, a rövidebb élet, amely így akár véget is érhet a nyugdíjkorhatár küszöbén. Ahogy elnézem a ma még erejük teljében pompázó szimpatikus politikusaink többségének korát, ha megérik, pár év és máris folyamodhatnak a nyugellátásért.
   A nyuggerek bizonyára nagy szeretettel köszöntik majd őket soraikban.