Oldalletöltések száma: 6351910
2018. április 26. csütörtök 05:56,
Ervin napja van.

Kajabaj

Szomorú adatokat tettek közzé a minap. Kiderült, hogy Magyarországon jelenleg 772 ezer diagnosztizált cukorbeteg él és nagyjából még egyszer ennyi azoknak a száma, akik már cukorbetegek, de nem tudnak róla. Gyakorlatilag minden hetedik magyar ember cukorbeteg. Az egész világon egyébként 194 millió diabéteszes van és egy előrejelzés szerint 2030-ra ez a szám már 366 millióra ugorhat.
   A cukorbetegség korunk népbetegsége, egyaránt közrejátszik kialakulásában a mozgáshiányos életmód, a helytelen étkezés, a rengeteg szénhidrát, cukor fogyasztása. Szervesen idekapcsolódó hír az is, amely ugyancsak a minap látott napvilágot és amelyből kiderült, hogy a világon élők felének egészségére jelent fenyegetést a nem megfelelő étrend. A Global Panel on Agriculture and Food Systems for Nutrition nevű bizottság jelentése szerint kétmilliárd ember étrendjéből hiányoznak azok a vitaminok és ásványi anyagok, amelyek szükségesek az egészség megőrzéséhez. Ezek hiányában szívbetegség, magas vérnyomás, cukorbetegség és számos más kór alakulhat ki. És nehogy azt higgyük, hogy ez csak a fejlődő országokra jellemző, nagyon sokaknál így van ez mifelénk is.
   A FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete elé terjesztett jelentés szerint, ezek a krónikus betegségek a fejlett országokra jellemző zsíros, feldolgozott ételekben gazdag étrendekkel állnak összefüggésben. Ugyanakkor a legfrissebb adatok szerint a fejlődő országokban is egyre aggasztóbb a helyzet ebből a szempontból.
   Valljuk meg, cseppet sem egyszerű egészségesen, korszerűen táplálkozni, hiszen a legjobb az lenne, ha az ember mindennap egy környékbeli, megbízható termelőtől szerezné be az aznapi főzéshez szükséges alapanyagokat és az ételbe csak visszafogottan tenne sót. Étrend-kiegészítésként sütemények, agyoncukrozott bolti édességek helyett friss, termelői gyümölcsöt kellene fogyasztani. A kérdés persze az, hogy a városlakók, a nem mezőgazdasági területeken élők mindezt hogyan szervezzék meg a napi munka és otthoni feladatok mellett?
   Az emberek zömének ezek megoldhatatlan feladatok, így hát maradnak a napközben bekapkodott gyorséttermi falatok, az esti gyors bevásárlás a szupermarketben, hogy ne kelljen sokat bíbelődni a vacsorával. Utána csak kell valamit nassolni, a tévé előtt rágcsálni, finomat inni, de ezek is csak szaporítják a felesleges kalóriákat.
   A testsúly meg gyorsan gyarapodik, itt is, ott is háj jelenik meg az egykor karcsú testen, a terebélyesedő termet pedig újabb táplálékért kiált. És máris ott vagyunk a cukorbetegségnél, a helytelen táplálkozás okozta egyéb bajoknál.
   Nagy tanulság, hogy senki sem fog vigyázni ránk, ha mi nem tesszük.

Nem a NEM-re nem

Lehet, hogy dicsekvésnek, vagy egyfajta ízlésficamnak tűnik, de szeretek népszavazásokra járni. Kicsit irigykedem is a svájciakra, akik minden jelentősebb országos, vagy éppen kisközösséget érintő ügyet népi voksolással döntenek el, hogy aztán a többség akarata érvényesüljön.
   Mindezek után töredelmesen bevallom, hogy igen boldogan mentem volna népszavazni az alkotmány eltörléséről, és az azt helyettesítő alaptörvényről, a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetéséről, a vasárnapi boltzárról, arról, hogy rendezzünk-e olimpiát, vagy akarom-e, hogy a csókosok bosszantó gazdagítása helyett oktatásra, meg egészségügyre fordítson többet a kormány. Nem tekintem ördögtől valónak az atomenergiát sem, mégis szívesen nyilvánítottam volna véleményt szavazatommal arról, hogy a tervezett módon épüljön-e meg a paksi atomerőmű újabb blokkja, vagy sem. Ezekről valamiért nem kérdeztek meg.
   Most viszont maga a hatalom hív egy össznépi népszavazásra és hogy megkönnyítse a derék illiberális társadalmat építők, valamint a (köz)munkában megfáradt polgárok dolgát, meg is mondja, hogy hogyan voksoljunk. Nem mintha a magyar szavazópolgárok elsöprő többsége nem „NEM”-mel szavazna a nem létező kötelező betelepítési kvótáról szóló népszavazáson, de azért biztos, ami biztos.
   Ha már írásom elején beavattam önöket a népszavazások iránti imádatomba, most még tovább megyek. Azt is elmondom, hogy ha elmennék én is nemmel szavaznék, ugyanis, ahogy azt már több jegyzetemben is megírtam, nem szeretnék olyan kultúrájú, életszemléletű emberekkel együtt élni, akik a nyugati társadalmak értékrendjét tagadják, nem akarnak alkalmazkodni a jótékony befogadókhoz, semmibe sem veszik mások életét, gondolkodását és előbbre való számukra egy kecske, mint egy nő. Ettől függetlenül persze még úgy gondolom, hogy az idétlen háborúskodás miatt a hazájukat, otthonukat, egész addigi életüket elveszítő, földönfutóvá tett embereket segíteni kell. Hogy minél hamarabb visszatérhessenek oda, ahonnan menekülnek.
   Elmennék én szavazni, ha annak bármiféle értelme is lenne. De a feltett kérdésre adott válaszaink semmire sem jogosítják kormányunkat a nemzetközi fórumokon, legfeljebb itthon lehet vele hősködni, tovább néphülyiteni, még nagyobb csatazajt kelteni és ködével elrejteni a valódi problémákat, ráadásul egy jelenleg nem létező, de esetleg bekövetkezhető döntés előzetes elutasításáról szól. Azért sem voksolok ezúttal, mert amit lehetett, vagyis a nemkívánatos tömegek kívül tartását, a határ kemény őrizetét, már eddig is megoldotta – helyesen – a kormány, hát tegye továbbra is a dolgát, eddig sem kérdezett erről, ahogy más döntéseiről sem.
   Pedig higgyék el, tényleg szeretem a népszavazást.

Volt egy nyár

Állítólag ezen a héten már tényleg véget ér az idei nyár, bár ez cseppet sem közkívánatra történik. Ráadásul közel sem volt olyan vad és kellemetlenül meleg, mint az a klímaváltozás okán elvárható lett volna, sőt néhány napnyi hőség után igencsak csapadékos nyarat tudhatunk magunk mögött, Hja kérem, az El Nino, a Csendes-óceán vidékén előforduló anomália nem viccel, ha egyszer beindul, akkor minden más lesz a térségünkben is, mármint az időjárásban.
   A kutatók, tudósok azt ígérték, hogy az El Nino ahogy általában, ezúttal is csak mintegy öt hónapig fog tartani, vagyis a nyár elejére visszaáll a rend az időjárásban, de úgy tűnik ezt nem beszélték meg az El Ninoval, mert a nyaralni vágyók, a turizmusból élők, meg a szabadtéri rendezvényszervezők legnagyobb bánatára – a Velencei-tó térségében mindenképpen – a hétvégéken rendre esett. Hol kevesebbet, hol felhőszakadásnyit.
   Ennek ellenére idén nyáron is voltak örömök, hiszen ha esett, ha fújt mindenképpen örvendhettük labdarúgó-válogatottunk régen nem látott sikerének, az Európa-bajnokságon elért igen előkelő tizenharmadik helyének és olimpikonjaink ugyancsak kiváló, de már csodálatos aranyérmekkel, pompás helyezésekkel is fűszerezett szereplésének. Kár, hogy az egészet az októberi, értelmetlennek tűnő, de annál nagyobb felhajtással járó népszavazás és a hozzá kapcsolódó mérhetetlen gyűlöletkampány vonta be keserű mázzal.
   Végül is az ember úgy védekezik a tudatát befolyásolni akarók ellen, ahogy csak tud. Sokak eszköze volt e nyáron is a hírek nem olvasása, az amúgy is igen gagyi tévéhíradók nem nézése, a nem politizálás. Mindebben nagyon is segített a már említett sportesemények sora, kár, hogy ezt is megfertőzte az akkor éppen két állami sportcsatorna „Egy perc híradó” című hírösszefoglalója. Nehéz volt kikerülni, menekülni előle.
   Bár a nézettségi adatokat vizsgálva kiderül, sokaknak sikerült. Ha belegondolunk abba, hogy egykor a tévé esti, sokmilliós nézettséget produkáló híradójának idején kiürültek az utcák, akkor a pár százezres nézettségi mutatók nyomán joggal mondhatjuk, elfogytak a hírfogyasztók. Persze aki akar, tájékozódhat az internetről is, és maga válogathatja meg, hogy mire kíváncsi, nem pedig a hatalom igényeinek megfelelni akaró szerkesztőség egysíkú hírválogatását köteles nézni.
   Ez a volt nyár árnyoldala, de a kormányzati nyomulás ellen magát védő polgár közben remekül strandolt, sörözött, mulatott, bulizott a fesztiválokon, sütötte a flekkeneket a kerti grilljén és élt a pillanat örömeinek. Mert a felhőszakadások után rendre kisütött a nap és újra nyár volt.
   Azt egyelőre nem tudhatjuk, hogy a közelgő sötét és hideg hónapok mit hoznak, de velünk, vagy nélkülünk jövőre is lesz nyár.

Szemét gyógyszereink

A minap egy kedves bőrgyógyász gyanús anyajegyet műtött ki belőlem, majd a varratszedéskor javasolta, hogy váltsam ki a vény nélkül is kapható kenőcsöt, ami széppé varázsolja a hegedő sebemet. A patikában potom kétezer forintért meg is kaptam a kiváló szert, de már az első használatakor begyulladt tőle az addig szépen gyógyuló sebem és környéke.
   Mostanában rám jár a rúd, mert előtte meg egy bélgyulladás szórakoztatott el. Akkor kétféle gyógyszert is kaptam, amelyek e remek bajt gyógyítják. Az egyiktől étvágytalan lettem igen jelentős hányingerrel színesítve, a másik könnyed drogként hatott rám, szédültem és más dimenzióban láttam a világot. Orvosommal egyeztetve ezek a gyógyszerek is távoztak a gyűjteményemből. S, hogy el ne felejtsem, ezekért is sok ezret hagytam a patikában.
   Ugye ismerős a történet? Vajon hány tonnányi használhatatlan, de kisebb vagyonba került gyógyszer hever a magyar háztartások e célra rendszeresített dobozaiban, fiókjaiban? S vajon keresetünk hány százalékát dobjuk ki életünk során a mellékhatásaik miatt használhatatlan vált gyógykészítményekre? Betegeskedőbb család akár egy olcsóbb autó árát is elmúlatja ily módon az évtizedek során.
   Egy, az interneten fellelt becslés szerint Magyarországon évente közel 2000 tonna gyógyszerhulladék keletkezik. Ebből nagyjából 12 százaléknyi kerül vissza a patikákba, hogy aztán biztonságos körülmények között megsemmisítsék. A többi a környezetet mérgezve a kukákban végzi, vagy a régmúltban lejárt szavatosságukkal lapulnak otthonunkban.
   Egy egészségügyi szakportálon megjelent cikk szerint Amerikában és Japánban minden beteg személyre és a terápiára szabottan kapja meg a gyógyszeradagját, sőt olyanról is olvastam már, hogy valamelyik fejlettebb országban mindössze pár szemet ír csak fel a kezelőorvos a gyógyszerből, s ha a beteg bírja és hat is a készítmény, akkor felírja a kúrához szükséges további mennyiséget.
   Így nem történhet meg az, hogy egy tíznapos antibiotikumos kezelésre olyan mennyiségű gyógyszert kell kiváltani, amelyből biztosan visszamarad jó pár szem, vagy ha a mellékhatások miatt néhány darab beszedése után kiderül, hogy a szer használhatatlan, akkor a teljes tétel a szemétben végezze.
   Azt persze nem vitatom, hogy a mostani gyógyszerfelírási és használati módszernek van előnye, csakhogy az nem a betegeknél, hanem a gyártóknál, kereskedőknél jelentkezik, és nyilván az államnak sincs ellenére, amely ugyan rendre sopánkodik a gyógyszerkassza által felemésztett költségek miatt, de adó formájában azért igen szépen keres is rajta. Mi pedig miután élni, gyógyulni akarunk, újra és újra a zsebünkbe nyúlunk, megvesszük a gyógyszert, hogy aztán használhatatlansága miatt közel azonos lendülettel hajítsuk is a kukába.
   Kerül, amibe kerül.

Kübekházai lecke nagyokosoknak

Tudta? Kübekháza egy jó kis falu. Se kisvasútja, se stadionja, de itt él Sumák, a világ legjobb festője és Miksi Piroska, aki férjet keres.
   Elege lett a gyűlöletkampányból, saját plakátot gyártatott Kübekháza polgármestere, aki azt nyilatkozta az interneten hirtelen hatalmas nyilvánosságot kapott kezdeményezéséről, hogy „sokkal inkább kell törődnünk a helyieket érintő mindennapi gondokkal, az ő bajaikra kell valami megoldást találnunk. Ez az óriásplakát-mizéria pont ezekről tereli el a figyelmet, miközben az embereket egymással szembefordítja. Ezért kreáltam ezt a plakátot, a rajtuk szereplő nevek valódi, hús-vér embereket takarnak, én velük szeretnék foglalkozni.”
   Szeptember első hétfőjén ez volt a legjobb hír és szöveg, amelyet olvashattam. Csak remélni tudom, hogy mindazok az ismerőseim, akik ugyancsak látták, olvasták a Csongrád megyei, kevesebb, mint 1600 lakosú település első emberének valóban emberi megnyilvánulását, hasonlóan éreznek, mint én. Azt, hogy van még remény, mert nem veszett ki belőlünk végképp a humor, az optimizmus és az együttérzés képessége.
   Miközben gyűlölöm az országokat elválasztó kerítéseket, elismerem, hogy helyes döntése volt egyszemélyi vezetőnknek a szerb határon, vagyis az unió egyik határa mentén felhúzatnia a kerítést, még ha az nem is tartja vissza teljesen a nem kívánt emberáradatot. Vagyis védelmünkben megtette, amit megtehetett. Ezért sem fogadhatom el a minden oszlopról, óriásplakátról, újságoldalról, tévés reklámblokkból rám üvöltő (idegen)gyűlöletre uszítást. Tudom, hogy ennek is erős közönsége van, elég csak ismerőseim Facebook kommentjeit olvasgatnom, már abból is megérthetem, hogy a gyűlölet bőven széthintett magjai igen termékeny talajra hullottak.
   Itt élek, naponta hírek sokaságát olvasom, nagy vonalakban tisztában vagyok a hatalmi, piaci és pénzügyi harcokkal, a politikusok egyéni érdekeivel, önszembeköpős irányváltásaikkal, vagyis tudom („Tudta?”), hogy mire megy ki az október 2-ára meghirdetett népszavazás. Nyilvánvalóan nem arról van szó, amiről megkérdeznek bennünket.
   Dr. Molnár Róbertről, a kübekházai polgármesterről, az Országgyűlés egykori jegyzőjéről mindössze annyit tudok, amennyi a falu honlapján olvasható. Fogalmam sincs, hogy milyen a politikai irányultsága, kivel szimpatizál, vagy éppen kiket nem kedvel, mégis közösséget tudok vállalni vele abban, hogy az iskolákról, az egészségügyről kellene beszélni, nem a migrációról, ami „egyelőre senkit nem érint, de a legegyszerűbb dolog az emberek érzelmeire hatni. A félelemkeltés visszatetsző dolog, egyszer vissza fog ütni.”
   Ha pedig visszaüt, ne legyen illúziónk e téren, az is leginkább nekünk fog fájni.

Mindennapi szemetünk

A nyár talán utolsó igazán kellemes hétvégéjének szombatján az agárdi szabadstrandon naplemente előtt békebeli volt a hangulat. A part egyik szegletét a kutyások vették birtokba kedvenceikkel, a parton mindenfelé a nyár örömeinek végső cseppjeit is kiélvezni akaró emberek hevertek plédjeiken, a büfék teljes fordulatszámon pörögtek. Az idilli képet az egyik-másik árus mellett felhalmozódott hatalmas mennyiségű szemét látványa árnyalta.
   Sajnos a szeméthalom nem csak a szabadstrandot lepte el, de a népszerű üdülőhely sétányait, útjait is sokfelé hulladék, eldobott cigarettásdobozok, ételmaradékok, műanyag palackok, a szemétszállítási díjat fizetni nem akaró nyaralók nejlonzsákokba tömködött és nagy titokban a sétányokra lerakott szemete szennyezte.
   Persze közel sem magyar jelenség a hulladéktermelés, modern korunk jellemzője a mindent ellepő szemét. Nagyvárosok, de kisebb települések is küzdenek a megállás nélkül növekvő szeméthegyekkel. Csomagolóanyagok tömege, pillepalackok, kidobott ételek, idejét múlt műszaki tárgyak, lepusztult lábbelik és ruhadarabok, a rengeteg fa életébe került, soha nem olvasott reklámkiadványok, s ki tudja még hányféle megunt, vagy használhatatlanná, feleslegessé vált tárgyunk, eszközünk végzi a szemétben.
   A minap tették közzé a harmincnégy tagállamot, köztünk hazánkat is soraiban tudó OECD – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet – statisztikáját az egyes tagállamok egy főre eső szeméttermeléséről. A statisztikusok az 1995 és 2013 közötti állapotot, változásokat jegyzeték fel. Az adatok tanúsága szerint az OECD egy főre eső éves szemét-előállítási átlaga mintegy 520 kilogramm körül van.
   Míg tizenhárom országban nőtt az egy főre jutó szeméthozam mennyisége, addig tucatnyi országban sikerült kurtítani a szeméttermelést. Külön öröm, hogy hazánk azon államok közé tartozik, amelyek jelentősen csökkentették a hulladékukat. Míg 1995-ben jóval több, mint 450 kilogramm volt az egy főre jutó szeméttermelésünk, addig majd’ két évtizeddel később már „csak” 380 kilogrammnyi hulladék terheli a lelkiismeretünket.
   Meglepő, hogy olyan környezettudatos ország, mint Dánia, több mint kétszáz kilóval növelte éves szeméthozamát, ahogy a sok bajjal küzdő Görögország is, de pozitív példaként lebeghet a szemünk előtt Új-Zéland, amely mintegy negyed tonnával csökkentette a fejenkénti hulladékmennyiséget.
   Jó lenne hinni, hogy a szeméttömeg hazai visszaszorulása a környezettudatossá váló szemlélet és nem a lakosság elszegényedése miatt következett be. Sajnos a települések határaiban kialakuló illegális szeméttelepek látványa, a szemetes utcák, közterek nem tehetnek bennünket optimistává.
   Ha a lelkünket szennyező, idegengyűlöletre uszító óriásplakát-tömeg néhány darabja a valóságos szemét elleni harcra is bíztatna, előbbre lennénk.

Inkább a halál

- Akkor inkább meghalok!
   A kórház folyosóján a fásult, hosszú ideje várakozó emberek ijedten kapták fel fejüket a kiáltásra. A radiológiai osztály vizsgálatára, röntgenre, ultrahangra és ki tudja még hányféle átvilágításra váró betegek megszokhatták a várakozás ideje alatt, hogy az üvegablak mögött ülő asszisztens hangszórón át közli mondandóját a betegekkel, míg a mikrofonba mondott kérdéseket, válaszokat többnyire csak az üvegfal mögött hallhatták. Ezért is volt riasztó a nem várt hang.
   A hatvanas-hetvenes évek hajnalonta gyárba igyekvő munkásosztályának divatja szerint öltözött idős férfi előre hajolva, halkan beszélt, kért és kérdezett, egészen a baljóslatú pillanatig. A kényszerű közönség csupán annyit hallott az augusztus második felében zajló párbeszédből, hogy az asszisztens sajnálkozva mondja, csak nagyon sokára, novemberre tud vizsgálati időpontot adni az úrnak. Ő valamit halkan visszaszólt, mire a hölgy az üvegfalon túlról biztatóan ajánlotta: ha már annyira fáj a lába, hogy nem bírja tovább, hát menjen be a sürgősségi osztályra. Ekkor hangzott el a bevezetőben leírt mondat, kiegészítve azzal, ott már volt és éppen csak, hogy túlélte.
   Az ablakon túl ülő, meglepően erős idegrendszerrel és együttérzéssel felvértezett asszisztens még mondott pár biztató szót, majd kényszeredett mosollyal az arcán elköszönt. A betegek tekintetétől kísért férfi lábait nehezen emelve, láthatóan fájdalommal küszködve indult a kijárat felé.
   Mindegy is melyik kórházban történt mindez, lehet, hogy aznap sok más magyar egészségügyi intézményben is megesett hasonló. Kollégáimmal naponta írunk a tarthatatlan várólistákról, a kórházi kapacitások igen véges voltáról, a gyógyító intézmények, az egész egészségügy mérhetetlen alulfinanszírozásáról, lepukkantságáról, tetemes és napról napra tízmilliókkal növekvő adósságáról, az orvosok, nővérek, a teljességgel nélkülözhetetlen háttérszemélyzet alulfizetettségéről, menekülésükről a süllyedő hajóról. Falra hányt borsó.
   A munkában megfáradt, megöregedett, megbetegedett munkásembert – ahogy bizonyára több százezer társát sem – láthatóan cseppet sem vigasztalta, hogy Magyarország jobban teljesít, hogy a magyar reformok működnek, hogy fantasztikusak a sportsikerek és jut sok milliárd egy értelmetlen népszavazásra is. Talán még a százmilliárdokért felépülő, majd üresen kongó stadionok szépségének látványa, a kormányzópárt-közeli vállalkozók elképesztő gazdagodása, az országvezető és kíséretének várba költözése, a Liget-projekt, a közelgő vizes világbajnokságra, a még el nem nyert olimpiai rendezésre jutó tízmilliárdok, de még az egyszemélyi vezető kisvasútja sem dobta fel.
   Csak lába fájdalmát érezte és azt, hogy akikre sorsát bízta, elárulták.

Rajongás

Egykori versenyzőként, edzőként az olimpiát minden sportesemény csúcsának tartom. Nem csak azért, mert négyévente rendezik meg, de azért is, mert egy mára letűnőfélben lévő eszme hordozója. A békéé. Akkor is az volt, amikor a világ leigázására készülő vérgőzös diktátor propagandaeszközként használta fel, vagy amikor túszejtő terroristák – a balfácán túszmentők hathatós közreműködésével – életük eseményén részt vett sportolókat gyilkoltak meg, és maradt akkor is, amikor a két világrendszer bojkottálta az egymást követő két olimpiát. 
   Az egymást követő olimpiák mindegyike igyekezett felülmúlni az előzőeket, hatalmasabb, látványosabb és szebb létesítményekkel, még több pénzzel és az utóbbi évtizedekben mind nagyobb biztonsággal. Emiatt az olimpiák rendezői közül nem is egy kapott komoly gazdasági sebeket, vagy került csődközeli állapotba a játékok megrendezésével.
   Szakértők szerint az ötkarikás játékok megrendezése akár nullszaldóra is kihozható lenne, persze csak akkor, ha a járulékos költségeket nem számolják. Ilyen például a közlekedés, úthálózat, informatika esetleg jóval későbbre tervezett nagyarányú fejlesztése, amelyet a hibátlan lebonyolítás miatt előre kell hozni. Ide tartozik – még ha sok az önkéntes, akkor is – a mérhetetlenül nagy létszámú személyzet bérezése, etetése, a katonaság, rendőrség, terrorelhárítás és még ezerféle szervezet szükséges tevékenységének fizetése, amelyekre a bevételek csak csekély ellentételezést jelentenek. Ilyen költségeket megrogyás nélkül csak a világ leggazdagabb államai vállalhatnak. Ráadásul a drága, pénznyelő sportlétesítmények jelentős része a későbbiekben kihasználatlanná, vagy éppen használaton kívülivé válik, tovább habzsolva a fenntartásához szükséges összegeket.
   Sportolóként elérhetetlen vágyként, edzőként mellettem elsuhanó lehetőségként érintett meg az olimpiai részvétel, később pedig azon gondolkodtam, hogy ha a közelemben lenne egy olimpia, akkor szurkolóként mely eseményekre mennék ki.
   Aztán beláttam, hogy magyar átlagfizetésből ugyan még kiutazhatnék valahova, de a belépőket, a szállást, a kint tartózkodás tetemes költségét már aligha vállalhatnám. Ahogy honfitársaim többsége sem. És akkor is aligha tehetném meg, ha éppen hazám rendezné a nagy eseményt.
   Pedig miután egyre több város lép vissza a 2024-es játékok megrendezésének pályázatától, mind nagyobb az esély arra, hogy Budapest legyen a befutó. Egy szegény ország infrastrukturálisan ezer sebből vérző fővárosa. De ez odébb van, most még képernyőről élvezem a világ másik felén zajló nagyszerű versenyeket, boldog vagyok a magyar sikerek nyomán és gyomorgörccsel fordulok ki a szobából az egy találattal, vagy századmásodpercekkel elveszített győzelmek láttán. Mert imádom az olimpiát.
   Azt nem tudom, hogy rajongok-e majd akkor is érte, amikor rendezésébe belerokkan hazám.

Szürkülő falak

Amikor egy nap rádöbbenünk, hogy lakásunk megérett a festésre, biztosan nem leszünk boldogok tőle. Mert vigyázhatunk falaink tisztaságára a legnagyobb gondossággal is, azok idővel mégis kopottá lesznek, elporosodnak, elszíntelenednek, vagy ha fehérek voltak, hát szürkévé válnak. Nem csoda, hiszen ahol emberek élnek, végzik mindennapos tevékenységeiket, ahol az utcáról rendre por áramlik be, ott előbb vagy utóbb festetni kell.
   Ez így van rendjén, legfeljebb a vele járó rumli, napokig tartó felfordulás, az utána következő nagytakarítás és cseppet sem elhanyagolandóan a tetemes kiadás teszi visszataszítóvá ezt az időről időre visszatérő munkálatot. Meg az, hogy megfelelő szakmai tudással rendelkező, megbízható szakembert találjunk.
   Az egész buliban talán ez a legnehezebb. Most tekintsünk el azoktól a szerencsés ezermesterektől, akik maguk képesek minőségi munkát végezni saját birtokukon, ők valóban mázlisták, mert egyszerűbben és főleg olcsóbban ússzák meg az ügyletet. De az emberek zöme nem rendelkezik ilyen képességekkel, és ha mégis önmaguk vállalkoznának a feladat végrehajtására, több bajt okoznának, mint hasznot hajtanának. A többségnek marad tehát a megfelelő mester felkutatása és rábírása a munka elvégzésére. Ez az utóbbi időben embert próbáló feladattá vált.
   A minap éppen az iparosok szövetségének elnöke nyilatkozta valahol, hogy a szakképzett munkaerő hiánya már a kisiparosokat is elérte, mert nincs megfelelően képzett munkás, akit a cégek felvehetnének. A jó szakemberek valami érthetetlen oknál fogva a hazai minimálbér helyett inkább a sokszoros nyugati fizetést választják és motyójukat batyuba kötve világgá mennek. Aki itthon marad az pedig vagy megfizethetetlenül drágává válik, vagy csak gagyi munkára képes.
   Persze ez alól is vannak kivételek, hiszen nem minden tisztességes iparos kel útra, és nem mindegyik itthon maradóból lesz harácsoló. Maradtak még becsületes mesteremberek, csak ők oly mértékben kapósak, hogy már náluk is várólista van, amely akár évnyi is lehet.
   A terület ismerői szerint sok minden kellene ahhoz, hogy legyenek iparosaink. Például megfelelő képzés, a közmunkások átképzése szakemberré és legfőképpen megfelelő bérezés. Na de miért éppen a munkások kapnának több pénzt abban a társadalomban, ahol az igen magasan képzett és életfontosságú munkát végző orvosok, nővérek, a jövő generációját nevelő pedagógusok, a szociális területen dolgozók többnyire éhbérért tevékenykednek? Így hát a bolti eladók, pincérek, pékek, fémforgácsolók mellett útra kelnek a festő-mázolók, villanyszerelők, parkettások, burkolók is.
   A fal meg jó lesz még pár évig így is.

Lopásalapú

Már a megválasztottjaiknak mindent elnéző kormánypárti szavazók közel egyharmada is korruptnak tartja a magyar kormányt és pártját. A napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásában a válaszadók 60 százaléka értett egyet azzal, hogy a pénzügyi visszaélés Magyarországon felülről, központilag, rendszerszerűen szervezett tevékenység.
   Mondhatnám, hogy ez a hír sokkolta a szavazópolgárokat, de ez nem igaz. Az ember csak bágyadtan legyint, vagy a nagy hőség idején még ennyi mozgást sem vállal fel, hiszen ha így mennek a dolgok, akkor így mennek, nincs mit tenni.
   Hogyha egy gyanútlan ember például tévedésből azt találja beírni a keresőbe, hogy mondjuk Mr. 20 százalék, meglepő módon annak a jelentős hatalmú pártfunkcionáriusnak a nevét látja sokszorosan vissza, aki éppen a napokban nyilatkozta: a jelenleg hatalmon lévő kormány tette a legtöbbet a korrupció felszámolásáért. A Medián friss kutatása azt mutatja, a polgárok nagyobbik részét nem sikerült meggyőznie, a megkérdezettek kétharmada szerint ugyanis e jeles kormány nagyon korrupt, sőt, sokak véleménye szerint „lopásalapú kormányzás van”. És akkor még a vidéki, vagy (ötödik) kerületi tételekről szó sem esett.
   Mindezeket a rémisztő felmérési adatokat még meg sem emésztette a felelős állampolgár, máris egy másikkal kellett szembesülnie. Ez utóbbi felmérésben a résztvevők háromnegyede igen tisztességes állampolgárként egyáltalán nem tartja elfogadhatónak az állam megkárosítását. De mint tudjuk más a beszéd és más a tett. Ne feledjük, ugyanitt 24 százaléknyian úgy nyilatkoztak, hogy nincs baj azzal, ha valaki a közös kasszából vesz el, vagy nem tesz be oda az előírásoknak megfelelően, vagyis nem adózik.
   A lakosság háromnegyede a hálapénzfizetést tartotta a legelterjedtebbnek és a leginkább elfogadottnak a vizsgált, szürkegazdaságot segítő tevékenységek közül. Emellett a megkérdezettek több mint 60 százaléka találta jellemzőnek a gazdasági életre a különböző adókerülő technikák alkalmazását és ugyanennyien a csúszópénz elfogadását.
   Maradjunk csak a tipikus népi korrupciónál, a hálapénznél. Ahhoz, hogy jobb ellátást kapjunk, hogy megéljük az életünket megmentő, vagy elviselhetőbbé tevő műtétünket, le kell fizetnünk valakit. És tesszük ezt más ügyeink gyorsabb intézése, az igénybe vett szolgáltatásaink minőségének javítása érdekében is.
   Ha így nézzük, nem vagyunk sokkal jobbak vezetőinknél, csak annyi a jelentős különbség, hogy bennünket éppen az általuk, vagy nem kevésbé elődeik által kiépített és életben tartott rendszer és kényszer visz a bűnbe. Meg az élni akarás.
   Ők viszont – a közvélekedők szerint – lopnak, mert megtehetik.