Oldalletöltések száma: 6351904
2018. április 26. csütörtök 05:56,
Ervin napja van.

Tíz magyarból három

A minap napvilágot látott felmérés szerint Magyarországon tízből három ember él anyagi nélkülözésben. Ők azok a honfitársaink, akik alig képesek fizetni hiteltörlesztéseiket, tartozásaikat, nincs pénzük váratlan kiadásokra, nincs autójuk, megtakarításuk, sokszor még fűtésre sem jut, és meglehetősen hiányosan táplálkoznak. A Központi Statisztikai Hivatal által kiadott életszínvonal elemzéséből kiderült, hogy súlyos anyagi hiányban a társadalom 16 százaléka él.
   Mindazoknak, akik ennél jobb helyzetben élik napjaikat, nehéz mit mondaniuk. Van, aki úgy véli, ezek az emberek maguk tehetnek helyzetükről, nem kevesek szerint a kormány a hibás, megint mások csak megrántják a vállukat, mondván, nincs közük ehhez. A statisztikákból az is kiderült, hogy a magyar társadalom véglegesen kettészakadt, mert a szegények és a gazdagok között óriásivá vált a különbség.
   Nehéz megítélni, örüljünk-e neki, vagy sopánkodjunk miatta, hogy a KSH szerint hazánk európai viszonylatban a közepesen egyenlőtlen országok közé sorolható. Az unió országai közül a balti államok, valamint Románia és Bulgária jellemezhető a legnagyobb egyenlőtlenségekkel, miközben Szlovéniában, Szlovákiában, Csehországban valamint a skandináv államokban a legkisebbek a jövedelmi eltérések.
   Vélhetően mindannyian ismerünk olyan embereket, családokat – már ha nem éppen mi magunk tartozunk közéjük – akikkel nem szívesen cserélnék életet. A társadalom leszakadt rétegeihez tartoznak többek között nagyrészt a cigányok, az alulképzettek, a munkalehetőség hiányával küzdő térségekben élők, a munkanélküliek, közmunkások, tartósan betegek. S bár történnek intézkedések a kormányzat részéről, mégis úgy tűnik, hogy az állam és a társadalom ezekről az emberekről lemondott.
   Sajnos a súlyos anyagi hiányban élő több mint másfél millió embernek vagy az anyagi nélkülözésben élő további másfél milliónak és azoknak, akik éppen leszakadó félben vannak a nélkülözők közé, aligha van gyors segítség. Mert bár lehet közmunkával látszatmunkahelyeket teremteni, de a vele kereshető pénzzel legfeljebb az éhenhalás kerülhető el. A megoldás mindenképpen hosszú távú, hiszen legfontosabb eleme a megfelelő oktatás és képzés, amelyhez kiváló oktatási rendszer, magasan képezett és jól fizetett oktatók és előrelátó tervezés kell, továbbá jól fizető munkahelyek.
   S bár a statisztika szerint súlyos anyagi deprivációban (valamitől megfosztottságban) élők száma a 2012-es 28 százalékról jelentősen csökkent, ez valószínűleg nagyrészt csak a megváltozott statisztikai módszereknek köszönhető, közel sem a kiváló állami hozzáállásnak.
   A leszakadók helyzete azért is riasztó, mert igen kevés kivételtől eltekintve onnan lentről nincs visszaút.

Rosszkedvünk éve

A minap tette közzé a The Economist az Ipsos 25 országra kiterjedő kutatásáról összeállított táblázatát, amelyből kiderül, a magyarok 80 százaléka szerint inkább rossz, mintsem jó irányba haladnak nálunk a dolgok, a legnagyobb problémának a válaszadók 63 százaléka az egészségügy helyzetét tartja. A táblázat szerint, amelyen olyan – tőlünk nézve problémás – országok is szerepelnek, mint Törökország, Oroszország, Szaúd-Arábia, vagy Mexikó, a képzeletbeli dobogónk második fokára a pénzügyi és politikai korrupció került fel 53 százalékkal, ezt az elszegényedés és a társadalmi egyenlőtlenség követte 51 százalékkal.
   Mi magyarok általában borúlátók, elégedetlenek vagyunk, az évszázadok során volt is erre okunk bőven. Ugyanakkor mostanában aki az állami propagandagépezet immár megszámlálhatatlan televíziójának igen szép számú rádiójának, napilapjainak, bulvár portáljainak híreit figyeli (alig figyelhet mást), az nagyon is szép életről, kiváló országvezetésről, sikerözönről értesülhet nap mint nap. Akkor meg vajon mi a bajunk, miért nem tudunk felhőtlenül örülni annak, amink van?
   Persze, hogy hamis a kérdésem, mert itt élek én is, és tapasztalom naponta mindazt, ami miatt rossz a kedvünk, amiért elégedetlenek vagyunk, miközben igen sok örömteli tény is elkeseredettségünk ellen szól.
   A legfőbb, ami önmagában is felbecsülhetetlen érték, hogy békében élünk. Még akkor is, ha a regnáló hatalom folyamatosan őrzi lelkünkben a félelem emésztő tüzét, bízva, hogy megértjük, csak mostani vezetőink védhetnek meg bennünket minden külső és belső ellenségtől. (Csak így, zárójelben és szigorúan magánvéleményként mondom: talán nem is túlzás állítani, hogy hazánk külügyi vezetője önmagában háborús kockázatot jelent felelőtlenségével, bárdolatlanságával, a diplomáciai érzékének teljes hiányával. Csupán remélni lehet, hogy más országokban tudják mit ér a szava.)
   Aztán meg szépen fejlődik az ország is, sorra épülnek a stadionok, lesz úszó-világbajnokság igen drága uszodával, és még akár olimpiánk is lehet. Pozitívum még, hogy a pénzünk viszonylag értékálló, vannak választások, és ha egyenlőtlen feltételekkel is, de szabadok. Aki dolgozni akar, (köz)munkát is talál, igaz, pénzt csak keveset hozzá.
   Rossz hangulatunk leginkább akkor kezdődik, amikor megbetegszünk és igénybe vesszük a mind leromlottabb ellátórendszert, amikor bőrünkön érezzük a társadalom mérhetetlen megosztottságát, akaratunk ellenére is résztvevőjévé tesznek az intézményesített gyűlöletnek, amikor csendes magányunkban hánynunk kell a mindent elborító korrupciótól, a pökhendi politikusoktól, a senkikből lett dúsgazdagok uralmától.
   Egyébként Brazíliában, Mexikóban és Franciaországban még elégedetlenebbek az emberek. Akkor most legyünk büszkék?

Recept diktátoroknak

„Szocializmus vagy halál”.
   A mondat a minap meghalt véres kezű kubai kommunista diktátortól származik, akinek több tízezerre tehető a parancsára megkínzott vagy kivégzett áldozatainak száma. Újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve veszítették életüket és összességében mintegy másfél-milliónyian kényszerültek a „Comandate” miatt elhagyni a hazájukat. Fél évszázadon át uralkodott egy jobb sorsra érdemes nép felett. Voltak emberek, akik uralma alatt születtek és haltak is meg, vagyis úgy járhattak, mint sok évezreddel korábban a hatvanhat évig uralkodó II. Ramszesz fáraó idején az alattvalók. Korlátlan hatalmú istenként félték.
   A minap jelent meg egy összeállítás arról, hogy miről is lehet felismerni egy diktátort. A szerző tíz pontban foglalta össze azokat a jeleket, amelyek alapján bárki észreveheti, megállapíthatja, hogy országa első embere diktátor. Első pontja a listának, hogy az illető hatalmasság szisztematikus erőfeszítéseket tesz a média megfélemlítésére. Ha ezt kipipálta, jöhet egy őt támogató hivatalos médiahálózat felállítása, amely minden intézkedését, tettét kitörő örömmel üdvözli, és minősíti kiválónak.
   A továbbiakban maga mellé állítja a közigazgatást, hadsereget, belső biztonsági szolgálatokat, ezek révén állami megfigyelési eszközöket vet be politikai ellenfeleivel szemben. Kiváló eszköze az is, hogy az állam erejét felhasználva jutalmazza az őt támogató cégeket, bünteti az ellenzőket és saját embereivel tölti fel a Legfelső Bíróságot.
   Persze a diktátornak hatalma megtartásához egy pillanatra sem lankadhat a figyelme és ezért a törvényt csak az egyik politikai oldal érdekében érvényesíti. Ahhoz, hogy hatalmon maradjon, manipulálnia kell a választási rendszert. Fontos eszköze a mozgósítás, amihez szükséges, hogy a félelemre alapozva pánikot keltsen. Végezetül, de nem utolsósorban, démonizálja az ellenzékét, vagyis indokolatlanul és aránytalanul felnagyítja ellenfelei rossz tulajdonságait, mértéktelenül negatív színben tüntet fel valakit vagy valamit.
   Valószínűleg a módszert tudatosan, vagy vele született képességek révén szinte mindegyik diktátor alkalmazza. Nagyban segíti őket a történelem, mert csak el kell olvasniuk, mit tett valamelyik példaképnek számító előd, hogy maradhatott hatalmon évtizedekig, amíg meg nem döntötték hatalmát, le nem lőtték, vagy éppen, mint a most elhunyt diktátor esetében, ágyban, párnák közt nem érte a jól megérdemelt halál.
   Mielőtt bárki is azt feltételezné, hogy a magam közelében látok ilyen diktátort – ugyan már! – gyorsan leírom, hogy a tízpontos diktátorismertetőt a most megválasztott amerikai elnökre szabva állította össze Stephen Walt, a Foreign Policy szerzője.
   Szegény, szegény amerikaiak...

Kaktusz

Se egy üveg bor, parányi cserép kaktusz, de még csak egy jó szó sem. Vagyis semmit sem kaptam, senki sem köszöntött fel a jeles napon, pedig itt-ott elejtettem néhány figyelmeztető szót, hogy ünnep van. De semmi. Úgy múlt el a nap, hogy rám sem füttyentettek a nők, mintha férfiúi létem ennyit sem érdemelne.
   Bizonyára nem csak én jártam így november 19-én, a nemzetközi férfinapon, pedig nemigen látom be, hogy mi más dolga lett volna aznap a világ nem hímnemű lakosságának, mint bennünket felköszönteni, kicsit kényeztetni, ránk figyelni. De nem, ez aztán végképp nem történt meg. Úgy mentek el az ünnepnap mellett a lányok és asszonyok, mintha létezésünk szót sem érdemel.
   Mi lett volna, kérdezem jogosan megsértődve, ha az átkosban nem vettünk volna a szakszervezet, vagy a vállalat pénzén hóvirágot, egy szál szegfűt, vagy ki tudja milyen más éppen kapható növényt hölgy munkatárainknak, nem gyűltünk volna össze a cég egyik helyiségében egy kis köszöntőre, csevegésre, eszem-iszomra? Haddelhadd, sértődés, meg minden, az lett volna. Na ugye!
   Szóval ott tartunk, hogy hiába lett 1999-ben az ENSZ támogatásával november 19-e az International Men’s Day, vagyis nemzetközi férfinap és tűztek ki a szervezők olyan pompás célokat, mint a fiúk és férfiak egészsége, vagy a nemek közötti egyenlőség, még csak egy szál virágot sem kapunk. Pedig, hogy mást ne is mondjak, az urak messze korábban halnak, mint a hölgyek, aktív munkásságuk utolsó évtizedeiben mindenféle kórsággal küszködnek és nagyon sokan kiváló állampolgárként még a nyugdíj előtt elhagyják e földi árnyékvilágot. Ez a világ rendje, mondják egyesek, és nincs mit tenni ellene. Ráadásul – naná, hogy nők – egyre többször nem átallanak olyan cikkeket megjelentetni, amelyek szerint belátható időn belül már nem is lesz szükség férfiakra, meglesznek nélkülünk is az asszonyok, mert egyrészt békésebbé válik a világ a harcos macsók nélkül, másrészt meg csak a baj van velünk. Vagyis örüljünk, hogy vagyunk, de nem kell ezt túlragozni, hát még megünnepelni.
   Ezzel messzemenően nem értek egyet, ahogy gondolom férfitársaim sem, mert hová is lenne a világ, ha mi nem egyengetnénk a sorsát, ha nem gondoskodnánk lányainkról, asszonyainkról, nem védelmeznénk, óvnánk, szeretnénk őket? Megint csak: na ugye! Egy szó, mint száz, a hölgyeknek, akiket mi férfiak persze még mostanság is megünneplünk nőként, anyaként, vigyázniuk kellene ránk, törődni velünk, az egészségünkkel, létünkkel, értékelni szolgálatainkat és szolgáltatásainkat. Meg arra is oda kellene figyelni, hogy miért gyilkolja meg önmagát oly sok férfi, ugyanis az idei férfinapnak éppen ez a témája.
   Ugye, hogy mégiscsak járt volna az a kicsinyke kaktusz?

Invázió

A minap kaptam kölcsön egy könyvet, amelynek történetében egy, a világot a túlnépesedéstől féltő őrült – vagy éppen nagyon is előrelátó – titkos hatalom irtózatos pusztulást akar az emberekre szabadítani a Föld megmentése érdekében.
   Miközben e regény (talán) teljességgel a fantázia műve, a tények valóban fenyegetőek. Például, hogy még soha nem élt ennyi ember egy időben a Földön, vagy az, hogy miközben öt évvel ezelőtt átléptük a hétmilliárdot, idén már újabb félmilliárddal több ember pusztítja a bolygó élővilágát, tartalékait. Döbbenetes, de számítások szerint több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy az emberi népesség elérje a kétmilliárdot és 1950-ben is még csak 2,5 milliárdan éltünk a Földön. Azt láthatjuk, hogy a háborúk, járványok, éhínség együttesen sem képesek feltartóztatni az emberek számának robbanásszerű növekedését, amely harmincöt éven belül már kilencmilliárdra duzzadhat majd.
   S miközben ilyen látványosan sokasodunk, a Természetvédelmi Világalap közelmúltban közzétett Élő bolygó jelentéséből kiderül, hogy a Földön élő gerinces fajok egyedei 58 százalékkal szorultak vissza, az édesvizekben megfigyelt populációk pedig 81 százalékos csökkenést mutatnak az 1970-es adatokhoz képest.
   Hivatkozhatnánk arra, hogy csak ott szaporodnak ilyen tébolyult módon az emberek, és foglalnak el minden élőhelyet más lények elől, ahol a vallás, a tudatlanság, a hagyományok nem engedik a születésszabályozást, de mifelénk, ahogy a fejlett társadalmakban általában csökken a születésszám, a környezet mégis némiképp hasonlóan enyészik el, mint a harmadik, vagy negyedik világ alig szabályozottan működő országaiban.
   A jelentés szerint például a Duna-Kárpátok régióban az utóbbi két évszázadban a vadászat és az élőhelyek visszaszorulása miatt drámaian csökkent az erdei nagyragadozók létszáma. Némi reménysugár, hogy errefelé a rossz irányzat az utóbbi években megfordulni látszik, köszönhetően az Európai Unió idevonatkozó irányelveinek, amelynek helyességét bizonyítja a szürke farkas, a barna medve és az eurázsiai hiúz visszatérése is.
   Mindazoknak, akik vallásokat, vagy a világ vezető hatalmait irányítják és így lehetőségük van tenni is valamit, el kellene gondolkodniuk a jövőn. Mert ha majd a bolygónkon sikeresen elfoglalunk a növényektől, állatoktól minden élőhelyet, hamarosan már csak egymást ehetjük.
   Bár ez is egyfajta megoldása lehet a túlnépesedésnek.

Százhetven év

Miközben sok országban központi téma a migránsellenesség és ezen belül is a fejlett társadalmak mélyen elítélik a muszlimok nőellenességét, igen könnyedén elmegyünk a tény mellett, hogy a világban a nők a munka területén sem rendelkeznek a férfiakéval, azonos jogokkal.
   Arról is érdemes lenne szót ejteni, hogy ez mennyire igaz a hazai politikai életben, de oly kevés a női politikus, hát még az állami vezető, hogy erről szinte nem is lehet beszélni. Nem így a nagyvilágban, ahol több ország élén is hölgy áll, és ha időnként vitatható is egyik-másik döntésük, semmivel sem rosszabbak a férfi vezetőknél. Jobbak viszont könnyűszerrel lehetnek, mert többnyire könnyebben átérzik más emberek sorsát és komolyabb érzelmekkel rendelkeznek az uraknál. Emiatt emberségesebb döntésekre is képesek, mint az uralkodni vágyó, a vérükben a dübörgő tesztoszterontól magukkal nem bíró, hatalomvágyó férfiak.
   De most hagyjuk is el ezt a kényes területet és térjünk vissza a munka világába. A minap látott napvilágot a Világgazdasági Fórum elemzése, amelyből kiderül, hogy akár 170 évbe is beletelhet, míg a munkában megvalósul a nemek közötti egyenlőség. Már ha így megy minden tovább, ahogy most tapasztaljuk. Mert meglehet, hogy a helyzet még tovább romlik, ahogy színes fantáziával az is elképzelhető, hogy jelentősen javul, de a mostani állapot szerint közel két évszázadra van szükség a férfi és nő közötti egyenlőtlenség eltüntetésére.
   A jelentés szerint a nők évente 39 nappal dolgoznak többet, mint a férfiak, de ennek a plusz munkának jelentős részéért nem kapnak fizetséget, sőt 2008 óta egyre rosszabbul bánnak velük a munka világában. A jelentés nemcsak a munka szempontjából, hanem ennél átfogóbban is vizsgálta a nemek közti egyenlőtlenségeket. A helyzet különösen rossz Magyarországon, mert hazánk a 144 vizsgált ország közül a 101. helyen áll. A kiválónak cseppet sem számító helyezést sok tényezőnek köszönhetően sikerült megcsípnünk, és ebbe például az is beletartozik, hogy hazánkban a lányok, asszonyok a férfiakénál közel húsz százalékkal kevesebb bért kapnak ugyanazért a munkáért.
   És akkor még szó sem esett az otthoni feladatokról. Mert mifelénk még mindig nagyon sok helyütt apáról fiúra száll az a felfogás, hogy vannak férfiúi és női feladatok. A főzés, takarítás, mosás, a gyerekkel kapcsolatos tevékenységek sok családban még ma is csak a nőkre hárulnak, miközben ugyanúgy eljárnak dolgozni, mint férjeik.
   A társadalmi berögződések, az uralkodó gondolkodás megváltoztatásához lehet, hogy a százhetven év is kevés lesz.

Hadd játsszon a gyerek

Korábban ezt egy cseppet sem éreztem, de jóval túl a hatodik ikszen rájöttem, hogy unalmas gyerekkorom volt. A minap kezembe akadt az egyik nagyáruház Mikulás-napi és karácsonyi játékkínálata, amelynek láttán elszomorodtam, mert bár pöttöm gyerekként is volt játék falovam, labdám, építőkockám és még számtalan kedvencem, de most már tudom, sehol sem voltak azok a mai gyerekjátékoktól.
   Különösen megragadtak a prospektusban látott digitális eszközutánzatok, mint a tanuló laptop és okostelefon főleg babáknak ajánlottan, de még az intelligens mosdókagyló is elkápráztatott. Bezzeg nekem a konyhai falikút csapja jutott, meg a lavór, amelybe esténként beleállított édesanyám és úgy csutakolt le.
   A színes kiadványt forgatva jutott eszembe, hogy kisiskolásként a kitűnő bizonyítványért beígért kerékpárt sem kaptam meg, mert apám gyári szakmunkásként, anyám irodai alkalmazottként cseppet sem tartozott az ötvenes évek végének módosai közé. Így aztán oly sok évtized után irigykedve bámultam a képeket, amelyeken egy és három év közöttieknek ajánlottan akár két és fél kilométerrel is menni tudó elektromos quadot (egy olyan négykerekű jármű, amellyel szinte minden terepen lehet közlekedni), ugyanennek a korosztálynak akár négy kilométerrel is haladni képes elektromos autót, három éves kortól pedig olyan elektromos motort kínálnak, amely már a szédítő hat kilométer per órával is száguld.
   A kínálat egészen zavarba ejtő, csak a szülők tehetsége, vagyis pénztárcája szab határt a vásárlásnak. De hát mit számít a pénz, ha anya, vagy apa látja az ajándék nyomán felcsillanó szemeket, az örömöt? Persze, hogy semmit, már ha van otthon annyi, amennyi ezek beszerzéséhez kell, mert azért nem túl olcsóak e pompás játékok.
   Az ezerféle játékszer között a hangszerek – megszólalásig olyanok, mint az igaziak, csak utána tűnnek játéknak – a különféle gyerek szerszámkészletek, kisvasutak, drónok, parkolóházak, társasjátékok, babák, autók, munkagépek és digitális kütyük között ember legyen a talpán az a szülő, aki eltalálja, hogy minek örülne leginkább a csemetéje. Én leginkább az elemes láncfűrészre szavaznék, jó móka lehet vele a bútorokon gyakorolni.
   Persze akadnak igazi nagyágyúk is, mint például a közmunkások egyhavi bérét messze meghaladó, nagyobbacskáknak javasolt kétkerekű járművek, ezek a milliós értékű segway-ekhez (önegyensúlyozó, kétkerekű, elektromos meghajtású járművek) hasonlító játékszerek, vagy a még drágább mini segway-ek, amelyek már nem csak a minimálbérért dolgozó szülőket is megrázóan drágák. Gondolom e különleges játékszerek is gyorsan ugyanott végzik majd, ahol a régi egyszerűek. A megunt kacatok között, vagy a szemétben.
   Nem dicsekvésből mondom, de a falovam még mindig megvan.

Úrlak

A hangulat már aligha lehet ennél idillibb. Állok Barabás Miklós 1843-ban készült, Egy utazó cigánycsalád Erdélyben című festménye előtt és percek óta böngészem a részleteket a 173 év után is kivalló állapotú alkotáson. A kép 1991-ben került elő, odáig elveszettnek hitték és csak Petőfi Sándor Vándorélet című verse igazolta egykori meglétét.
   A festmény mellett a falon ott a lánglelkű költő kézírása, böngészem a szép, mégis igen nehezen olvasható sorokat és azon elmélkedem, hogy pont úgy állok a kép előtt és látom azt, amint egykor a költőóriás. Körülöttem csend honol a kápolnásnyéki Dabasi Halász család igen szépen helyreállított hajdani kastélyában, az ablakon kitekintve egy szépséges park látványa színesíti tovább a derűs képet. A kastélyban az egyik magyar bank négyszáz alkotásból álló képgyűjteményének ötvennégy darabját, igen kiváló magyar mesterek alkotásit tekinthetem meg.
   Miközben a műveket nézegetem, megfog a hely, a korabeli nemesi család lakóhelyének atmoszférája, s bár a kiállítótermekben egyetlen bútor sincs és a falakon is új a vakolat, a festés, mégis belengi valami különleges érzés a szobákat, az épületet, amelyet Dabasi Halász Gedeon a XIX. század első felében épült klasszicista kúria helyén építtetett fel 1910-ben a mai – helyreállított – formájában.
   Odakint az októberi tél egy parányit engedékeny pillanatában kisütött a nap, megragyogtatva a még zöldellő, vagy éppen csak sárgállani kezdett faleveleket. A hangulat az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját megelőző napon igazán békebeli. Mit sem lehet érezni a kinti világ engesztelhetetlen indulataiból, a hazai autokráciát éltetők és a mind hangosabb ellenzők végletes megosztottságából, a tágabb világ forrongásaiból, a menekülthullám megoldhatatlanságából, a tömegmészárlásokból, bombázásokból, sokak szegénységéből és kilátástalanságából. Az Európai Unió nagyvonalú, sok százmilliós támogatásának köszönhetően megújult régi családi kastély falai között mindennek nyoma sincs, csak virágcsendéletek, korabeli szépséges tájak képei, letűnt korok embereinek portréi idézik a művészet nagyságát.
   Csak dicsérni lehet mindazokat, akik megtalálták a módját a kastély felújításának, hiszen egy lepusztult, szinte már rommá vált értéket mentettek meg a jövőnek. S miután az unió általában úgy ad pénzt, hogy a megvalósult beruházás nyomán jó néhány évig a pályázott célra kell használni az épületet, remélhető, hogy a mostani kiállításhoz hasonlóan még sok szépet láthat majd az odalátogató közönség.
   Jó lenne hinni, hogy a meseszép kúria ezt követően sem kerül majd magánkézbe és nem válik egy, a politika révén „nemessé” lett ember tulajdonává, mert akkortól mi, átlagemberek már csak a kerítés rácsain keresztül gyönyörködhetünk a szépséges épületben.

Bérben az igazság

Magyarországon a munkaerő elfogyott, és hamarosan elérjük a teljes foglalkoztatottságot – állította hazánk vezetője a minap, amikor India alelnökét fogadta.
   Az ember ízlelgeti a két kijelentést, egyrészt a magyar dolgozók hiányáról, másrészt az egykor oly látványosan megbukott szocializmus vívmányáról, a teljes foglalkoztatottságról, amely ismét a magyar dicsőséglistára került. Nos, a magyar munkaerő fogyása cseppet sem ok a büszkeségre, hiszen a még nyitott határoknak köszönhetően azok a piacképes tudással rendelkezők, akik munkájukból meg akarnak élni, olyan országok gazdaságában vállalnak munkát, ahol meg is fizetik őket. Nyilvánvalóan jó bérezések, jövedelmek mellett a mintegy hatszázezer magyar munkavállaló zöme itthon maradna, legfeljebb kalandvágyból keresnének néhányan maguknak megélhetést külföldön.
   A teljes foglalkoztatottságot az ország a közmunkának köszönhetően éri el, vagy legalábbis közelíti meg, de ez valójában a cseppet sem szép emlékű szocializmus mindenki számára kötelező munkahellyel, de sok esetben a vállalatokon belüli munkanélküliséggel járó foglalkoztatási politikájára hajaz.
   Pár héttel ezelőtt tartották a fejlett országokban a tisztes munka világnapját, amelyet a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet vezetett be 1999-ben. A meghatározás szerint a tisztes munka olyan fejlődési pályát jelent a munka világában, amely magába foglalja a versenyképességet, a társadalmi igazságosságot és lényege, hogy egyenlő munkáért egyelő bér illesse meg a dolgozókat. Ettől oly messze vagyunk, mint egykor Makó vitéz volt Jeruzsálem falaitól.
   A teljes foglalkoztatottságot elősegítő közmunkáért éhbérnél is kevesebbet kapnak az arra kényszerülők, de ugyancsak rossz állapotot találunk az egyenlő bérezés terén is, amikor az azonos munkáért kapott hazai és nyugati béreket, vagy a férfiak és nők fizetését hasonlítjuk össze.
   Egy 2015 év végi adat szerint a férfiak és nők jövedelme között Magyarországon 18,4 százaléknyi – egyes idei felmérések szerint a 20 százalékot is meghaladó – a különbség, ami nagy általánosságban azt jelenti, hogy a férfiakhoz képest a hölgyek október második felétől már ingyen dolgoznak a munkahelyükön.
   A legtöbb család számára a tisztes munka hiánya a szegénységet jelenti. A tisztességes munka hiányára utal például, ha egy országban magas a munkanélküliség (vagy mint nálunk a közmunkával sok a demoralizáló áltevékenység), tömegesen és ismétlődően megsértik a munkavállalók jogait, hiányzik az alapvető jövedelembiztonság, a munkahelyeken pedig bizonytalanság és félelem uralkodik.
   India alelnöke bizonyára irigykedve hallgatta a híreket a remek magyar állapotokról, de akik benne élnek tudják, csak egy igazságtól elzárt vezető, vagy a messziről jött idegen hiheti el mindezt.

Nép, szabadság?

2000 novemberében merő véletlenségből lettem a Népszabadság szerzője. A Velencei-tavi Vízi Sportiskola menedzserként feladatom volt az intézmény érdekességeinek közhírré tétele is. Egy alkalommal több országos napilapot is megkerestem egy újdonsággal, de igen kurtán ráztak le a fővárosi szerkesztőségek munkatársai. A Népszabadságnál is házaltam az információmmal, ahol a többi hírlaphoz hasonlóan igyekeztek elküldeni.     Akkor találtam mondani: higgye el kolléga, amit ajánlok, annak hírértéke van.
   Rövidre zárom a mesém, visszakérdezett a szerkesztőségi ügyeletes, miért mondom, hogy kolléga, netán én is újságíró vagyok? Miután tisztáztuk a személyemet, kurtán odavágta: akkor írja meg. Nos, ettől kezdve lettem a lap Közép-Dunántúl mellékletének heti rendszerességgel publikáló munkatársa egészen a melléklet megszűnéséig, több mint négy éven át. Mindvégig arra voltam büszke, hogy sohasem láttak személyesen, ahogy én sem találkoztam egyetlen népszabadságos kollégával sem, csak az írásaimat küldtem el e-mailben, a számlámon meg landolt a nem túl izmos honorárium.
   Azt tehát nem állíthatom, hogy személyes kapcsolat köt az újság szerkesztőségéhez, mégis megrázott a hír, amely szerint szombaton egyik pillanatról a másikra leállították a napilapot, de még az online kiadást is. Ez a hír számomra és igen sok olvasó, vagy sajtómunkás számára egyértelműen a hatalom gőgjét, a sajtószabadság durva legázolását jelenti.
   Tudom, hogy egykor a főlap sok-százezres példányszámban, sőt még a melléklet is több mint dupla annyi példányban jelent meg, mint manapság az országos napilap, de hát a világ a nyomtatott sajtónak sokkal kedvezőtlenebb lett másfél évtized alatt. Lehet, hogy a lap veszteséges – erre hivatkozik a tulajdonos – akkor is mindent el kellene követni, hogy a legnagyobb hatású újságot megmentsék. Hacsak.
   És itt a bökkenő. Jószerével ez az a nyomtatott napilap, amely mára már csak mutatóban maradt meg a kormányzat ellenőreként, és amelynek még súlya van. Az újság a napokban két kormányzati ember botrányos tetteit is kiderítette, világgá kiáltotta, és emiatt nyilvánvalóan nem maradt helye egy olyan sajtópiacon, amely mindinkább kézi vezérelt, kézből etetett. Mindannyian tudjuk, kinek a kezéből.
   Azt nem tudom, hogy írásom megjelenése után sikerül-e a Népszabadság szerkesztőségének megállapodnia a tulajdonossal, kinek, minek kell megfelelniük ahhoz, hogy továbbra is dolgozhassanak, fizetést kapjanak, de valószínűleg ha meg is jelenhet újra, nemigen fog ez a lap már leleplezni egyetlen tolvajló, a közpénzt magáncélra használó kormányzati nagyságot sem.
   Remélem azért a hatalom jövőre is megünnepli majd a sajtószabadság napját.