Oldalletöltések száma: 10408133
2019. október 20. vasárnap 20:38,
Vendel és Irén napja van.

A hurok

A jog meghatározza egy-egy ország polgárainak életét, mindennapjait, boldogulását, vagyoni gyarapodását. Az adott ország lakosainak történelmi múltjára, kultúrájára épülő törvények azért vannak, hogy azok betartassák az általános emberi normákat, a többség által elfogadott és szükségesnek tartott együttélési szabályokat. Vagyis a törvények értünk vannak.
   Mindaddig jól is működik mindez, amíg egy kis csoport – nevezzük hatalomnak – el nem kezdi a törvényeket apróbb, vagy nagyobb lépésekben a maga céljainak megfelelően módosítgatni. Általában ha ez nem feltűnő, ha nem érint egy adott pillanatban tömegeket, és nagyjából jogi végzettség is kell az értelmezéséhez, akkor a többség nemigen foglalkozik vele, legfeljebb a vállukat vonogatják, ha a változásokról hallanak.
   Nyugodtan megállapíthatjuk, a diktatúrák természetrajzához tartozik az egyes hatalmi ágak igába hajtása, vagyis a diktátor keze alá rendelése. Ezt legjobban – és a kötekedő nyugati világ felé elfogadhatóan – jogszabályokkal, megfelelően lojális vezetők kinevezésével lehet elérni és még vér sem folyik. (Megjegyzem, e gondolatok még véletlenül sincsenek összefüggésben a most következőkkel, hiszen hazámra a fentiek nyilvánvalóan cseppet sem vonatkoznak…).
   Az csak az érintettek, jogászok, bírók, ügyvédek, államigazgatásban dolgozók, peres ügyekkel küzdők előtt ismert, hogy január elsején új polgári perrendtartási kódex váltotta fel az 1952-ben elfogadott törvényt. Ezt akár helyesnek is tarthatnánk, hiszen haladni kell a korral, jól is néznénk ki, ha még mindig a majd’ négyezer éve élt híres király, Hammurapi törvényei lennének érvényben. Nyilvánvalóan az új polgári perrendtartási törvény létrehozása is a megújulást, korszerűsödést szolgálta a jogalkotók fejében. A valóságban viszont jelentősen megnehezíti a jogorvoslathoz jutást, aknák és csapdák tömegét rejti magában ügyvédek és ügyfeleik számára egyaránt.
   Mindeddig az ügyvédek egy-egy nehezebben értelmezhető döntés esetén konzultálhattak a bíróval, vagy a leírójukkal, hogy mi is a teendőjük a továbbiakban és a bírák jelentős része nyomasztó túlterheltsége mellett is szánt időt az ügyvédekkel egyeztetésre. Aztán mostanában ez a lehetőség nagy hirtelen megszűnt, vagyis nem lehet kérdést feltenni a bíróknak, leíróknak, csak írásban, ami időpazarló és pluszmunkát jelent a bíróságoknak, éppúgy, mint a pereskedőknek.
   Ez persze egy állam működésében apró kis változtatás, a hatalom egy kézben koncentrálásában is csak egy gémkapocsnyi szorítás, szinte szóra sem érdemes, de az érintettek jogbiztonságában igen erős csorba. A naponta születő új törvények és a változó jogbiztonság terén a hurok úgy szorul nap mint nap parányival összébb mindannyiunk torkán, hogy azt észre sem vesszük.
   Mígnem fulladozni nem kezdünk.

A rendelet

Nem tudom másként jellemezni mint úgy, hogy kitört a GDPR őrület. Aligha hiszem, hogy van internetező, aki az elmúlt napokban ne találkozott volna vele, ne kapott volna adatait bármilyen módon is kezelő cégtől felkérést, vegye tudomásul, megváltoztatták az adatvédelmi szabályaikat.
   S bár ez a betűszó manapság a legtöbbet használt rövidítés, a legtöbben még most sem tudják, hogy mindezt eszik-e, vagy isszák. Nos, a GDPR (General Data Protection Regulation, vagyis Általános Adatvédelmi Rendelet) az Európai Unió olyan jogszabálya, amely kötelező valamennyi uniós tagállam mindegyik gazdasági vállalkozására és szervezetére, azokra, amelyek ügyfeleik személyes adatait kezelik.
   S, hogy melyek a személyes adatok? A mintegy 100 oldalas rendelet szerint személyes adat az az információ, amely alapján egy személy beazonosítható közvetlenül az adat tartalma alapján, vagy közvetett módon az adatot más adattal kiegészítve. Természetesen a név, születési adatok, édesanya neve, lakcím, e-mailcím, telefonszámok, de még az IP-cím, a Facebook like, vagy a mozgásunkra vonatkozó adatok is ide tartoznak.
   A megfigyelésektől rettegő emberek zöme nem is gondol rá, hogy haszonszerzés céljából cégek, szervezetek, állami intézmények, politikai pártok hányféle módon figyelik létünket, tevékenységünket. És ne legyen kétségünk afelől, hogy a megfigyeléseknek csak igen töredék része van értünk, a többsége bizony más célokat szolgál.
   A GDPR új jogokat ad a magánszemélyek kezébe, és pontosítja, szabályozza a korábbi lehetőségeket saját személyes adataik kezelésével kapcsolatban. Így az érintett személy előzetes tájékozódási jogát, az adott szervezet által tárolt személyes adataihoz való hozzáférésének, a kezelésükkel kapcsolatos információkhoz jutás jogát, a helyesbítéshez való jogot. Ugyancsak jogává lett május 25-étől az egyénnek az adatkezelés korlátozása, valamint adatainak töröltetési lehetősége. Vagyis mostantól jogunk van követelni és elvárni, hogy kérésünkre az adatkezelő törölje személyes adatainkat, ha mi úgy akarjuk.
   Mindannyian rendszeresen kapunk kéretlen, de meglepően testre szabott internetes reklámokat, telefonhívást csábító ajánlatokkal valamilyen gyorsan elhadart nevű kft. munkatársától, vagy éppen az államtól konzultációnak tűnő agymosó leveleket.
   Azt ma még nem tudjuk, hogy az uniós adatvédelmi hatóság valóban el tud-e bánni majd az igazán nagy halakkal, vagy csak a kisebbeket büntetik ronggyá, ahogy azt sem, valóban bevezeti-e a magyar kormány a meglebegtetett könnyítését, miszerint a kisebb vállalkozások érdekében először csak figyelmeztetnek a hibás adatkezelések nyomán és nem büntetnek. Majd kiderül.
   Annyit leszögezhetünk: ez az európai jogszabály akár még jó is lehet majd számunkra.

Megoldás

- Ne aggódj, jól elleszünk itthon nélküle is.
   E szavakkal vigasztalt ismerősöm annak nyomán, hogy beszélgetésünk a Magyarországot ideiglenesen, vagy véglegesen elhagyó, nyugodtabb, békésebb életet, jövedelmezőbb munkát keresők sokaságára terelődött és ezen belül az egyik rokonom tépelődésére, hogy hazajöjjön-e miután végzett a britföldön zajló egyetemi kurzusán. Ismerősöm szavai nem vigasztaltak meg, rokonom esetleges kint maradása ugyanis nem csak a családunknak rossz hír.
   Az illető fiatalember igen magasan képzett közgazdász, az egyetem után itthon, Amerikában és Angliában is több magas szintű speciális képzésen vett részt. Tudása alapján nagy szükség lenne rá idehaza, de mint kiderült, munkáját eddig nemigen becsülték meg és ez nem csak a nyugati bérezésekhez képest szégyenteljes javadalmazását illeti. Ráadásul elege van közhangulatból, a mindet átszövő, uraló gyűlöletből is. Odakint már figyelik a fejvadászok, akik ottani cégeknek keresnek kiváló szakembereket.
   Személye csak csepp a tengerben, hiszen már ott tartunk, hogy az állami egészségügyi intézményekben egyre kevesebb az orvos, nővér, ha megbízható asztalosra, kőművesre, szobafestőre, villany-, víz- és gázszerelőre vagy bármilyen más szakemberre lenne szükségünk, akkor alig-alig találunk, vagy ha igen, olyan hosszú nála a várólista, mint egy-egy komolyabb orvosi vizsgálatra, vagy műtétre. A mesteremberek is mennek, amíg mehetnek a boldogabb világ felé. De míg sokakat a jobb lét vonz, másokat, főként a fiatalokat az idehaza tapasztalható, totalitárius diktatúra felé masírozás kerget más tájakra.
   Nyilvánvaló, hogy mindezt meg lehet akadályozni. Csak ki kell rúgatni hazánkat az Európai Unióból – látjuk egyszemélyi vezetőnk erre irányuló munkálkodását – és automatikusan lezárulnak a ma könnyen átjárható határok. Lesz majd megint kétféle útlevél, ahogy egykor volt. Az egyikkel mehetünk a baráti (?) országokba, a másikkal néhány euró ellátmánnyal háromévente Nyugatra. Persze, csak ha lehetséges disszidensként nem kerülünk tiltólistára. Akkor lesz majd itthon megint szakember, és élhetjük a bezárt országok polgárainak boldog életét.
  Mind többször jut eszembe mostanában Enver Hoxha, a mélyszegénységben, teljes bezártságban tartott Albánia egykori diktátorának elhíresült mondta, amelyet egy nyugati újságírónak nyilatkozott. Azt találta mondani, hogy Albániában az embereknek mindenük megvan, amire csak szükségük lehet. Miközben bunkerek százezreivel megvédte népét a nem létező ellenségtől, a feneketlen szegénységbe taszított ország polgárainak evésre már nem is volt szükségük…
   Ki kell tehát jelentenünk: nem leszünk meg jól az elmenekülő polgártársaink nélkül is, de erre nem az unióból távozás, és nem a lezáruló határok jelentik a jó megoldás.

Kerekítve

Kezdtem családom idegeire menni, mert oly sokszor emlegettem a hazai közigazgatás egyik szeletének, az okmányok ügyintézésének nagyszerűségét. Úgy tűnik – állítottam – hogy miközben óriásplakátokon, állampártközeli újságokban, tévékben, rádiókban közpénzből jól fizetett gyűlöletkampánnyal bódítanak bennünket, derék állampolgárokat, a háttérben mégiscsak történik valami, amit modern közigazgatásnak nevezhetünk. Egyik oldalon a lázas brüsszelezés, migránsozás, sorosozás és árnyékukban a közintézményesített tolvajlás, egyeduralom, a másik oldalon pedig a csendben és jól dolgozó közszolgák.
   Történt velem, hogy lejárt a jogosítványom érvényessége. Minderre az Ügyfélkapu általam nagyon kedvelt ingyenes szolgáltatása figyelmeztetett, kétszer is és időben. Modern emberként számítógépemről foglaltam időpontot a Központi Időpontfoglaló Alkalmazással a lakóhelyemhez közeli Kormányablakba, amely időpontot e-mailben meg is erősítettek. Egy nappal az ügyintézés időpontja előtt újra jelezték e-mailben, hogy másnap várnak rám. Meg voltam hatódva.
   Az ügyintézés a megadott időben és nagyon profi módon történt, amikor is a bájos, mosolygó ügyintéző kedvesen közölte, egy évet most el fog venni tőlem. Értetlenül néztem rá, ez is a szolgáltatás része, vagyis a kedves ügyfél megtréfálása?
   Egy tavaly januárban életbe lépett jogszabály szerint az okmányok érvényessége a születési dátumhoz igazodik, vagyis a jövőben mindenkinek a születésnapjára kell majd megújítani az útlevelét, személyi igazolványát, jogosítványát. Tetszik is az ötlet, így mindenki könnyebben igazodik el a személyes okmányai érvényességében.
   Visszatérve az ügyemhez, koromnál fogva már csak három évre kapom meg a jogosítványomat, de egy értelmetlen szabályozás miatt ezúttal csak kettőre. Persze fizetni ugyanannyit kell, mintha három évre kapnám meg. Kiderült, mivel születésnapomnál tizenkét (12!) nappal korábban jár le a jogosítványom érvényessége, ezért államunk nem ajándékoz nekem plusz tizenkét napot, vagyis nem lehet, hogy egyszer kivételesen, az átállás velejárójaként három év és tizenkét nap legyen a jogosítványom érvényessége, helyette ezúttal kapok két évet. Mondjuk még mindig jobb, mintha ennyit büntetésként kapnék.
   Mint az ügyintézőtől megtudtam, napi gond mindez, sokan kevésbé türelmesen veszik tudomásul, hogy megkárosítja őket az állam, mint én. Pedig lenne erre egy jó megoldás. Egyszerűen csak alkalmazni kellene a kerekítés szabályait, mint számoláskor, vagy a boltokban fizetéskor. Ami egy adott szám fele alatt van, azt lefelé, ami felette azt felfelé kellene kerekíteni. Vagyis a matematika szabályai szerint esetemben nem elvenni kellene tőlem 353 napot, hanem adni 12-őt. De nem így történik.
   A migránsozás, sorosozás okát legalább értem.

Az ötödik halálok

Felnőtt életünk jelentős részét a munkahelyünkön töltjük. Legalábbis azok a szerencsések, akik nem küzdenek a munkanélküliség rémével, megfelelő képzettséggel, szakmai tudással rendelkeznek, és emiatt kellenek is a munkáltatóknak. Szükség van rájuk, de ettől még nem biztos, hogy jó is a soruk. Nagyon sokan ugyanis a szó valódi értelmében belebetegszenek a munkájukba.
   A minap olvastam ismertetőt Jeffrey Pfeffer könyvéről, a Dying for a Paycheck (nagyjából: Haláltusa egy fizetésért) című kötetéről, amelynek ismertetője így szól: „Egy felmérés szerint az alkalmazásban állók 61 százaléka állítja, hogy megbetegítette őket a munkahelyi stressz, és 7 százalékuk mondta, hogy kórházba került miatta”. A szerző a Stanford Graduate School of Businessen tanít és a modern munkahely okozta károkat térképezi fel a túlóra okozta stressztől a munka és család egyensúlyának felborulásáig.
   A kutató, aki értelemszerűen az Egyesült Államokban uralkodó helyzetet elemezte – és amely nagy valószínűséggel nem sokban különbözhet más fejlett országbeli, így a hazánkban is jellemző munkahelyi állapotoktól –, úgy találta, hogy az Újvilágban az ötödik vezető halálozási ok a munkahelyi stressz. Ez olyan krónikus betegségek sorát okozhatja, mint a cukorbetegség, a szív- és érrendszeri megbetegedések, az anyagcserezavarok, vagy daganatos megbetegedések.
   Aki egy kicsit is ismeri a hazai vezető megbetegedések és halálokok listáját, tudja, hogy mindez mifelénk sincs másként. Akinek van egy viszonylag megfelelően fizetett állása, az lakóhelye, családi körülményei miatt nem válogathat könnyedén a munkahelyek között, jól felfogott érdekében nem ellenkezhet diktátor hajlamú főnökével, nem utasíthatja vissza a rendszeres túlmunkát, a számára megalázó feladatokat. Helyette mindezt súlyos stresszként éli meg. A ki nem beszélt, fel nem dolgozott stresszre pedig rámehet a házassága, családi élete és főleg az egészsége. Ez nem csak rá, környezetére, de az amúgy igencsak gyengén finanszírozott, viszont nagyon is leterhelt egészségügyre ró újabb terheket. 
   Nem gondolom, hogy ennek az állapotnak lenne megoldása. Mert például a munkavállalók egy faluban, kisvárosban, ahol nem túl sok a munkalehetőség, többnyire kiszolgáltatottak, amihez pedig hozzájutottak, azt őrzik akár még az egészségüket feláldozva, szélsőséges esetben az életük árán is.
   A folyamatosan stresszel terhelt dolgozó így hát csak magára számíthat. Ha helyén kezeli a napi problémákat, ha ésszel, okosan korlátozza autoriter főnöke túlburjánzását és a munkahelyi bajait a műszak végén a műhely, vagy iroda kijáratánál felejti, sokat tehet önmagáért.
   De tudjuk, hogy az ember nem így működik.

Mocorog a bolha

Szögezzük le: a ma embere azért élhet akár 80-100 évet is, mert részesülhet a modern orvostudomány és a gyógyszerkészítmények áldásos hatásában. Nyilvánvalóan az egyes országokban élők várható élettartama sok minden mástól is függ, de a kezelések igen sokunkat tartanak életben és nem halunk meg egy könnyen gyógyítható fertőzésben, mint történt volna akár egy évszázada is. Nyilván akadnak olvasóim, akik mindezt másként látják, de úgy vélem, hogy modern gyógyszerek és eljárások nélkül sokkal kilátástalanabb lenne a sorsunk.
   Akik mindezt vitatják, remek munícióhoz juthattak a napokban, amikor kiderült, hogy az egyik legnagyobb amerikai befektetési bank, a Goldman Sachs friss jelentésében figyelmeztette a befektetőket, óvatosan közelítsenek a biotechnológiához és génterápiához, mert ha túl hamar meggyógyulnak az emberek, nem térül meg a befektetésük.
   A legtöbbek által emlegetett „tény” e témakörben, hogy azért alkalmazzák például a méregdrága kemoterápiát, vagy sugárkezelést a daganatos betegeknél, mert az sokat hoz a gyógyszer- és eszközgyártóknak, és ha ez nem lenne kiváló üzlet, már régen megoldotta volna a tudomány a rák gyógyítását. Bár megfelelő orvosi tudás nélkül nemigen lenne szabad minderről véleményt alkotni, az embert mégiscsak elgondolkodtatja a befektetési bank tanulmánya, amely szerint az emberek meggyógyítása sokkal kevésbé kifizetődő, mint hosszú távon kezelni őket.
   A The Genom Revolution (A genetikai forradalom) című, áprilisban megjelent dolgozatban a pénzügyi szakemberek arra keresték a választ, hogy fenntartható üzleti modellt jelent-e, ha meggyógyítják a betegeket. A kérdés a nemsokára elérhető génterápia miatt vált esedékessé, az új gyógymóddal ugyanis számos betegség válhat gyógyíthatóvá. A bank egyik elemzője szerint a génterápia legkiválóbb tulajdonsága, hogy csak egyszeri beavatkozást igényel, de emiatt kevesebb bevételt is eredményez majd, mint egy hosszabb kezelés. Elgondolkodtató eszmefuttatás.
   Azt szinte mindegyik beteg tapasztalta már, hogy az orvosok könnyű kézzel nyúlnak a recepttömbjükhöz és írják fel a különböző gyógyhatású szereket, amelyeket aztán mi, a kezelt páciensek vagy beveszünk, vagy nem, olyan módon szedünk, ahogy előírták, vagy nem. A legtöbbünk már tapasztalta, hogy a szakmai protokoll szerint alkalmazott gyógyszermennyiség soknak tűnik, a mellékhatások zavaróak, kellemetlenek, ráadásul akkor is meg kell vennünk egy sokdarabos készítményt, ha pár darabtól is meggyógyulunk. A szemétben landoló gyógyszer is az üzlet része.
   Ahogy írásom elején leszögeztem, sokakkal együtt hiszek a modern orvostudomány eszközeiben és az azokat előíró orvosok tudásában, jó szándékában. Ennek ellenére a gyanakvás bolhája már ott mocorog a fülünkben.

Eső után...

Olyan ellenzéki tüntetéseket láthatott a világ áprilisban kétszer is, amilyenekre az elhíresült internetes népfelháborodás óta hazánkban nem volt példa. Akik részt vettek, felemelőnek nevezték és élvezték a tömeg erejét. Valahogy így lehetnek az önkéntes békemenetelők is, legalábbis akiket nem az állampárt „civilszervezete” szervez, szállít vidékről Budapestre, importál Erdélyből, Lengyelországból. Ezúttal az újabb igazságtalan állampárti kétharmad és az ellenzéki pártok teszetoszasága miatt érzett népharag vitte utcára az embereket.
   Persze a nép kifejezéssel mifelénk csínján kell bánni, hiszen a nép békemenetes fele messze nem azonosul az ellenzéki menetessel. A nép egyik fele igen elégedett az uralkodó hatalommal, hiszen bár van bőven vaj a politikusaik fején, sok hitvány dolgot tesznek, de legalább megvédenek bennünket az amúgy nem is jövő migránsoktól. A nép másik fele úgy érzi, hogy a hatalmon lévők csalással maradtak pozíciójukban és szereztek még nagyobb hatalmat az amúgy is már abszolút teljhatalommal bíró országvezetőnek.
   Ez, vagyis a csalás volt az elégedetlenkedők százezres tüntetésének apropója is, hiszen tapasztalták, hogy nem azonos feltételekkel indulhattak a választási versenyben a résztvevők. A helyzet egy olyan evezősversenyhez hasonlított, amelyben az egyik versenyző a legmodernebb, leggyorsabb versenyhajóval állt a rajtvonalra, míg ellenfelei itt-ott lyukas, már semmire sem való teknőkkel. Nem volt kérdés ezek után az eredmény.
   Ezért is volt furcsa számomra, hogy a jó szándékú civil szervezők, akik jószerével csak internetes közösségi portálokon tudták szervezni a tüntetést, elsőre miért az új választást, mint elérendő legfőbb célt fogalmaztak meg a tömegnek. Dőreség lenne csalást kiáltva megismételt választásra kényszeríteni a hatalmat, hiszen bár történtek szép számmal furcsa dolgok a választás során, a megismételt voksolás ugyanezt az eredményt hozná. Ráadásul úgy tűnik, hogy nem volt végeredményt befolyásoló országos csalás, sokkal inkább az állampártra igazított választási törvény maga a választási csalás.
   Április 8-a, vagyis a választás óta több, az állampártra szavazott ember is elárulta, cseppet sem örül, hogy pártja újabb teljhatalmat kapott, mert ő azért mégiscsak demokrata, szerette volna, hogy a parlament többi pártjának is szerepe legyen a demokratikus Magyarország törvényhozásában és ellenőrizze a kormány és pártja munkáját. Erről újabb négy évig, vagy ki tudja meddig, már szó sem lehet. A megatüntetések és a várhatóan fokozatosan elhaló civil tiltakozások sora így hát jelenleg nem más, mint eső után köpönyeg.
   Ez a vonat már elment, ezért mostantól – ahogy kellett volna jóval korábban – igazságos kormányzást és egyenlő feltételeket biztosító választási törvényt kell követelni. Amilyenek demokráciákban szoktak lenni.

Nemzetsirató

Amikor gyerekként szüleimmel villamoson, buszon utaztam, az emberek mellettem Népszabadságot, Népszavát, Népsportot olvastak. Nyíló értelmemmel is feltűnt, hogy a Magyar Nemzetet vagy nagyon is kérkedően, vagy csak nagy titokban bújták utastársaim, erősen összehajtogatva, hogy ne látszódjon a címe. Akkoriban politikai állásfoglalás, hovatartozás jelzése volt az újság olvasása. Még akkor is, amikor a lap kényszerből beállt a sorba, és ha visszafogottabban, de éppúgy éltette, propagálta a fennálló rendszer nagyszerűségét, mint laptársai. Igaz, akik tudtak a sorok között olvasni, értették a megfelelő szót.
   Ahogy rákaptam az újságolvasásra, csak a Népsportot bújtam, abban volt az igazság, ittam minden szavát. Ha mégis ráfanyalodtam egy politikai napilapra, hát biztosan az utolsó, vagyis a sportoldalon kezdtem és ott is hagytam abba a tájékozódást. Már akkor sem érdekelt a propaganda.
   Később, már a rendszerváltásnak hitt történés nyomán én is kerestem a megfelelő információs forrást, akadt is jó néhány napilap, de a Magyar Nemzet – valószínűleg a tipográfiája miatt – nem vált kedvencemmé. Talán csak akkor, amikor egy-két írásom megjelent a lapban, de hát az ember esendő. Aztán jött az első kurzusa a mára állampárttá avult politikai erőnek és cseppet sem tetszett, hogy e polgárinak tartott lap agitációs és propaganda gépezetévé vált az említett pártnak. Időnként beleolvastam, mert újságíróként tudnom kellett, hogy miféle írások jelennek meg más médiumban is, a Nemzet eszmeiségével, de főleg némelyik munkatársának túlbuzgóságával semmiképpen sem tudtam azonosulni.
   Egy lap eszmeisége nem alsónemű, amelyet tisztes időnként váltani kell, annak kialakulásához, rögzüléséhez évtizedek kellenek. A lapot egykor az 1944. március 22-ei betiltásáig a német- és nyilas ellenesség legfőbb szimbólumának tartották, vagyis eredetileg igazán polgári értékeket képviselő újság volt a javából. A G-nap után, amikor a kebelbarát laptulajdonos pénzügyi okok miatt ondónak titulálta üzlettársát, a miniszterelnököt, akár szimpatikussá is válhatott volna a lap szellemisége számomra, már ha nem cserélgette volna azt közel nyolcvan éves fennállása alatt oly sokszor. Hol kényszerből, mint 1944-ben, vagy az ötvenes években, hol egyéni érdekből kétszer is, mint amikor e történelmi orgánum a most megszüntető tulajdonosához került.
   Annak ellenére, hogy a Magyar Nemzet rendszerváltás utáni, különösen a G-nap előtti stílusával, mondanivalójával nem tudtam egyetérteni, siratom a lapot. Vele, ahogy a politikai okokból szintén megszüntetett Népszabadsággal a valóban újságnak számító, lassan elfogyó lapokat is siratom. Hovatovább kimondhatjuk, nincs már politikai újság és újságírás, csak álhírgyártás és propaganda van.
   Ma még felfoghatatlan a veszteség.

Amiben élünk

Abban az évben születtem, amikor Magyarország megkötötte a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést a Szovjetunióval, létrehozták a Községi Élelmiszer-kereskedelmi Rt-t, a Közértet, és aláírták a brüsszeli szerződést, az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg közötti megállapodást a gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről, valamint a kollektív önvédelemről. Ma Európai Unió néven ismert a szövetség és mi is polgárai vagyunk. Még valameddig.
   Kortársaimmal együtt az éppen akkor kiteljesedő Rákosi-rendszer szülötteiként pöttöm gyerekkorunkat egy totalitárius diktatúrában éltük, bár magamból kiindulva mondhatom, erről mit sem tudtunk. S hogy a továbbiakban csak magamról beszéljek, elárulom, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit sem eufóriával éltem meg, hanem a józsefvárosi bérház szenes pincéjében megijedve a szovjet ágyuktól, amelyek egyikének találata félig lerombolta a házunkat. Nyolcévesen próbáltam megérteni mindazt, ami történik: az ÁVO-tól és a házról házra járó, ellenségeket kereső forradalmároktól rettegő férfiakat, a játszótéri padok közötti sírokat, a fáról lógó akasztókötelet.
   Gyerekként mit sem tudtam a forradalom utáni megtorlásról, a Kádári diktatúráról, ifjúként viszont már élvezhettem a többi szocialista ország és hazám közötti különbséget, a legvidámabb barakk szolgáltatásait, miközben én is szájtátva álltam a Körúton a közismert szálló előtt parkoló nyugat-német autócsoda látványa előtt. S persze én is ábrándoztam a majd másfél emberöltőnyi ideiglenes szovjet megszállás közepette a nyugati életről, a gazdagságról, na meg a szabadságról, amit a proletárdiktatúrában és szocializmusban felnőve jószerével értelmezni sem tudtam.
   Népi demokráciának nevezték évtizedekig a diktatúrát, amelyben, ha nem kerültem a munkát, nem pofáztam, nem szervezkedtem a regnáló hatalom és vezető ereje, a párt ellen, háromévente talán még nyugatra is kiengedtek, és természetesen (kötelezően) választhattam is. A Hazafias Népfront egyetlen jelöltjéből a nekem tetszőt.
   Kortársaimmal együtt már negyvenen túl jártunk, amikor nagy hirtelen ránk köszöntött a rendszerváltásnak nevezett valami. Akkor tényleg hittünk abban, hogy most majd nyugativá válunk, demokráciában, igazi piacgazdaságban élünk, és ha mást is akarunk olvasni, mint amit a párt- és kormánypropaganda hazugsággyára előállít, akkor megtehetjük, mert senkit sem büntetnek meg azért, amit gondol, vagy amit mond. Büszkén állíthatjuk hát, mi pár évig, ha bicegő, dadogó, ha rosszul is működő, de mégis valódi nyugati demokráciában éltünk. 
   De vajon gyermekeink, unokáink mire emlékeznek majd?

Gyilkos magány

Az állatvilág számtalan fajának egyedei élnek egyedül, legfeljebb csak a párzás idejére, percekre, órákra, vagy napokra köti össze életét a hím a nősténnyel. Az ember sok más fajjal ellentétben társas lény. Még akkor is, ha a fejlett országokban mind többen élnek egyedül.
   Egy friss kutatás eredménye szerint a magány öl. A megállapítás nem túlzás, mert mint kiderült, a társadalmi elszigeteltség 39 százalékkal növeli az agyvérzés, 50-el a korai halálozás esélyeit. Azok az idős emberek vannak leginkább veszélyben, akik egyedül élnek és korábban már volt szív- és érrendszeri megbetegedésük.
   Manapság két fő csoportját láthatjuk az egyedül élőknek. Az egyik a szinglik, vagyis a tartós kapcsolat nélkül élő, többnyire fiatal nők, ők tudatosan választják ezt az életformát és a felmérések szerint általában boldogabbak, mint a rossz, vagy közepesen jó kapcsolatban élő társaik. A létszámában jelentősebb csoportját az egyedülállóknak az idős emberek alkotják, azok, akik valamilyen ok, többnyire halálozás miatt elveszítették társukat és gyerekük, gyerekeik már önállóan, rosszabb esetben ráadásul még távol is élnek a szülőtől.
   Mindannyian ismerünk olyan korosabb hölgyeket, urakat, akik a környezetünkben laknak, de hétszámra alig mozdulnak ki a lakásukból. Egy idő után meg is feledkezünk róluk, észre sem vesszük a hiányukat, elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen. Pedig, mint a tudósok megállapították, a társadalmi elszigeteltség beszűkíti a tudatot, felerősíti a megbetegedési folyamatokat. Családban élve, ha van férjünk, feleségünk, vannak gyerekeink, napjaink zajosak, forgalmasak, olykor idegesítőek, vagy éppen izgalmasak. Jó, hogy örömeinket, gondjainkat meg tudjuk valakivel beszélni, ha fáj valamink, van, akinek el tudjuk mondani. Aki magányos mindezt nem teheti meg, csak őrlődik céltalanul a gondolatai között, és még el sem panaszolhatja mindazt, ami bántja, vagy ami fáj neki. Ebbe bele lehet pusztulni.
   Korábban egy amerikai szakember azt találta mondani, hogy a világháló korában már senkinek sem kell magányosnak lennie, hiszen elég bekapcsolni a számítógépet, belépni egy chatszobába, vagy felhívni másokat Viberen, Skype-on, Messengeren és máris lehet beszélgetni, embereket látni. Csakhogy éppen a mai hetvenen, nyolcvanon túli emberek azok, akiknek nemigen telik számítógépre, internetre, akik már nem képesek megszerezni a legalapvetőbb informatikai tudást sem. Nem azért mert buták, hanem mert idősen már nehezen tanul újat az ember.
   Azoknak, akiknek már pár száz métert megtenni is kínzó kaland, és senki sem nyitja rájuk az ajtót, marad a befelé fordulás, a múlt emlékeinek, ügyeinek, fájó történéseinek ezerszeri felidézése, a jelentől teljes elszakadás.
  És marad a várakozás az utolsó társra, a halálra.