Oldalletöltések száma: 9479926
2019. július 19. péntek 01:18,
Emília napja van.

Haláltakarítás

Takarítás terén az emberek nagyon megosztottak. Elvégre miért pont e kényes témában ne lennének azok? Vannak, akik gyűlölik a takarítást, de kötelességtudóan teszik e téren a dolgukat, páran szeretnek takarítani és akadnak szép számmal, akiknek már a takarítás gondolata is felér egy fogfúrással.
   A lakástakarítás persze sokféle lehet, egy gyors rendrakástól, összesöpréstől csak ott ahol a papok táncolnak, egészen a karácsonyi, húsvéti, vagy éppen a festés utáni nagytakarításig. Aztán ott van még a számunkra mostanában begyűrűzött új takarítási módszer, a svéd Döstädning, amelyet magyarul leginkább haláltakarításnak lehet fordítani. Ez a takarítási, vagy inkább életviteli forma, köszönhetően Margareta Magnusson e témában írt könyvének, az elmúlt hónapokban szép karriert futott be a nagyvilágban. Arról, hogy tömegek kezdték volna követni, egyelőre szó sincs.
   A Döstädning a svéd halál és takarítás szavakból származik és lényege, hogy irányt mutat az ötven év felettieknek abban, milyen módon tudnak megszabadulni a szükségtelen holmijaiktól még a haláluk előtt. Nem mondom, furcsa ötlet, hogy egy ember élete teljében már a halálán elmélkedjen, bár akár beszélünk róla, akár nem, sokunkat foglalkoztat e téma.
   S, hogy miféle hasznos takarítás is a Döstädning? Kezdjük az alapokkal: ha rászánjuk magunkat a haláltakarításra, ahogy már említettem, első dolgunk legyen, hogy megszabadulunk a felesleges holmiktól. S, hogy miért is? Hát nem logikus? Cselekedetünkkel ugyanis a továbbiakban megkímélhetjük magunkat e tárgyak tisztántartásának nyűgétől.
   Ezzel egyidejűleg le kell szoknunk a korosztályunkra jellemző gyűjtögetésről. Ez természetesen már egyfajta elvonókúra, minden bizonnyal sokan el is bukunk közben, pedig nem nehéz ügy, csak meg kell állnunk, hogy ne vásároljunk és vigyünk haza szükségtelen holmikat.
   A Döstädning másik lényeges eleme, hogy teremtsünk egyszerűbb élethelyzeteket, könnyítsük meg örököseink dolgát. Bár – és ez nyilván csak az én véleményem – mit foglalkozzunk mi ezzel, majd megoldják örököseink a helyzetet. A számunkra oly fontos emlékek sokaságát jelentő tárgyak (értsd: kacatok) úgyis a szemétben végzik.
   A módszer szakértői javasolják, hogy a kidobásra ítélt tárgyainkat ajándékozzuk el. Igaz, többségében a számunkra sokat jelentő tárgyak másnak ócskaságnak tűnhetnek, de van ez fordítva is, egy nekünk szemétnek számító tárgy másnak meg kincset érhet, szóval ne vessük el ezt az ötletet sem.
   Bár folyamatosan a halált emlegettem, a Döstädning mégsem az elmúlásról szól, inkább eszköz ahhoz, hogy visszanézzünk az életünkre és mérlegeljük, mi az, amire már nincs szükségünk.
   És akkor rájövünk, hogy mindenünkhöz ragaszkodunk.

Utált óra

„A diákok utálják a tornaórákat, folyamatosak a megaláztatások és teljesíthetetlenek a követelmények.”
   Mindezt egy tényfeltáró újságcikkben olvastam a minap, és mint egykori óraadó testnevelő tanár sok rosszat tapasztaltam én is e téren, pedig tapasztalataimat még egy messze liberálisabb oktatási rendszerben szereztem. A poroszos tananyag már akkor is közutálatot váltott ki a diákjaimból.
   Az elmúlt napok világraszóló sporthíre, hogy a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók a phjongcshangi téli olimpián megszerezték az ország első téli olimpiai aranyát. E fantasztikus sportsiker fényében érdemes elgondolkodni azon, hogy azok a fiatalok, akik bizonyára lelkesednek korcsolyázóink diadaláért, vajon miért utálják a testnevelési órákat.
   Pedig heti öt alkalommal is kivehetik részüket a jóból, mert jó ez, hiszen a fiatal korhoz hozzátartozik, vagyis tartozna a mozgás igénye. Egy kívülálló sportszerető ember tehát úgy vélhetné, hogy a diákok igazán boldogok lehetnek, hiszen naponta legalább egy órára kiszabadulnak az osztályteremből, kedvükre kimozoghatják magukat a tornateremben, vagy az iskola sportpályáján. A valóság ettől merőben eltér.
  A testnevelő tanárt köti a kerettanterv által előírt tananyag, pedig lehet, hogy szíve szerint csak játszatná a diákjait. Ezt ugyanis általában lelkesen teszik a fiatalok, bár ilyenkor is vannak fanyalgók, akik inkább felmentetik magukat, vagy csak tessék-lássék módon vesznek részt a játékban. Rájuk felnőtt korukban sem számíthatnak a sportszergyártók, sokkal inkább az orvosok.
   Nem árt feltenni a kérdést, hogy vajon mi is a taszító a fiatalok számára a testnevelési órákban? Nos, az utált bemelegítő futás, a gimnasztika, amelyet évről évre unos-untalan ismételgetnek, a bordásfal- és szergyakorlatok, a kötélmászás, a nem kedvelt labdajáték kötelező gyakoroltatása valóban kedvét szegheti a diáknak, holott a cél az lenne, hogy a fiatalok megszeressék, élvezzék a mozgást, várják, hogy végre kiszabaduljanak a fejtágító órákról és ne csak agyukat, de testüket is fejlesszék.
   Ha évtizedeket visszaugorva diákként a matekóra után le kellene vágtatnom az oroszlánszagú öltözőbe, hogy percek alatt lerángassam magamról a téli gönceimet és sportdresszbe öltözzek, már maga a gondolat is riasztana. Nem kevésbé az, amikor óra után átizzadt testemre visszarángatom utcai ruháimat, hogy mielőbb a következő órán ülhessek. Még ha szüleim arra is neveltek, nincs idő – többnyire lehetősége sem – a zuhanyozásra, pedig a test edzéséhez a higiénia szétválaszthatatlanul hozzátartozik.
   Egykori edzőként, óraadó testnevelő tanárként, a sport örök szerelmeseként szívfájdítónak tartom, ahogy generációk sora gyűlöli meg a sportot a testnevelési órákon keresztül.
   Erre pedig száz olimpiai bajnoki cím sem jelent gyógyírt.

Lefutott verseny

Szeretek olyan rádióadásokat hallgatni, amelyekben beszélnek hozzám, érdekességeket mondanak a világról és tisztességesen tájékoztatnak. Cseppet sem ragaszkodom a politikai témákhoz, ahhoz meg végképp nem, hogy politikusok magyarázzák nekem, mit miért mondtak, tettek, vagy éppen szakmányban szajkózzák a pártjuk által előírt népbutító badarságokat, hazugságokat.
   Zenélő adót ezerszám találok még az ősöreg zsebrádiómmal is, de a beszélő rádiók száma igen behatárolt. Olyant, amelyik egész nap csak beszélő műsorokat ad, alig párat tudok felsorolni. S miután nem érdekel a kormányzati propaganda, ahogy egyetlen felekezet hitélete sem, választásom arra a rádióra esett, amelyet a kormány nagy igyekezettel próbált elhallgattatni. Munka közben, vagy autóban rendszeresen hallgatom is őket.
   E rádió közismert délutáni betelefonálós műsorában hónapok óta fő téma, hogy hogyan nyerhetne választást a demokratikus ellenzék a regnáló hatalom ellenében. Rossz hírem van mindazoknak, akik még részt vesznek az ilyen hiábavaló elmélkedésekben, vagy éppen igényük lenne egy kormányváltásra: sehogy. Eleve nem azon kellene rágódniuk a végtelenül megosztott, egymással hadakozó, ötlettelen, tömegek által elfogadott markáns vezető nélküli pártok szimpatizánsainak, hogy hogyan lehetne a köztársaságot lebontó, antidemokratikus, unióellenes, hazánkat ismét orosz befolyás alá irányító egyszemélyi országvezetőt leváltani és mérhetetlenül korrupt, pökhendi rendszerét megreformálni, mert az esélytelen. Az viszont még elérhető lenne, hogy e társaság ne szerezzen újabb kétharmados győzelmet, Bár ehhez nekik az általuk ügyesen kialakított választási rendszernek köszönhetően a hithű szavazóik voksa is elég.
   A hatalmon lévők esélyét erősíti, hogy míg egy kormánypárti képviselőjelölt, aki a kampányban mindenféle propagandaeszközt igénybe vehet, amelynek csak töredékéhez jutnak ellenfelei, sok-sok fejlesztési pénzt ígérhet választókerületében, hiszen mögötte áll a közpénzeket elosztó hatalom, addig ellenfelei legfeljebb csak tisztességgel, és elszámoltatással kecsegtethetnek győzelmük esetére, hiszen még programjuk sincs. Igaz az állampártnak sincs, de nekik vélhetőleg most is elég annyi: folytatjuk. Ezzel pedig meg is üzenik, hogy barátaik tovább gazdagodhatnak, szimpatizánsaik sok verbális üveggyöngyöt kapnak, míg ellenfeleik fenékig üríthetik a kudarccal teli poharat.
   Ma nincs esélye a kormányváltásnak, sőt, ha a korlátlan hatalmú egyszemélyi vezető egészsége stabil marad, akár két évtizedig sem lesz változás. Ráadásul úgy gondolom, hogy a jelenlegi hatalom alkotta törvényekben elrejtett csapdák miatt ez az ország más által most nem is vezethető. Ezt persze az ellenzék is tudja.
   Lefutott ez a verseny már.

Csak per ne legyen!

„Drámai heteket él át az ügyvédség. Aligha segít most azzal bárki, ha azzal leckézteti az ügyvédeket, hogy mire, mennyi idejük volt vagy lett volna felkészülni. Ez egyszerre akkor is túl sok.”
   Így kezdődik az a hírlevél, amelyet az egyik nagy területi ügyvédi kamara küldött tagjainak. Az előzményekhez tartozik, hogy a parlament új Polgári Perrendtartást (Pp.) léptetett életbe, amely komoly káoszt okozott az évtizedek óta jól és átláthatóan működő rendszerben. Tapasztalt ügyvédek, akik régóta vannak a pályán és heteken keresztül előadások sorát hallgatták végig az új rendszerről, egymást hívogatják, hogy hátha van a szaktársuknak elképzelése egy-egy alig értelmezhető szabály, vagy végrehajthatatlannak tűnő helyzet megoldására. Ahogy az egyik előadó mondta beszédében a Magyar Ügyvédi Kamara által rendezett tavalyi ügyvédnap alkalmából, az új Pp.-ben aknák tömegét helyezték el a jogalkotók.
   S, hogy miért is érdekelheti mindez a joggal nem foglalkozó embert? Nos, egyrészt jogi ügye bárkinek bármikor támadhat, másrészt egész életünket a jog irányítja, tartja mederben. S ha a jog nem egyértelmű, nehézkes és nem ad megfelelő védelmet, jogorvoslati lehetőséget az amúgy sokszor védtelen polgárnak, akkor bizony nagyon nagy a baj. Tehát ezért sem mindegy, hogy milyen a jogrendünk, legyen akár tyúkperünk a szomszédunkkal, vagy vagyoni helyzetünket megrendítő vitánk egy nagy vállalkozással.
   Nyilvánvalóan minden kezdet nehéz, ezért nem ártott volna hiánypótlási lehetőséggel átmeneti időszakot alkalmazni, amely alatt a bíróságok nem utasítanák el azonnal formai, vagy tartalmi hibák miatt az új rendszert még csak tanuló ügyvédek beadványait – ahogy teszik most –, pluszmunkát és kiadásokat okozva ezzel az ügyvédeknek, ügyfeleiknek. De látjuk, hogy ez a mai jogalkotóknak nem szokásuk, jó példa erre az ugyanilyen hebehurgya módon bevezetett EESZT, a töméntelen uniós pénzen kifejlesztett, leginkább az e-receptről közismert Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, amelyet már hónapok óta alkalmazniuk kellene az orvosoknak, egészségügyi intézményeknek, de a rendszer nehézkessége, időt rabló volta, bonyolultsága miatt ilyenre igen kevés helyen van példa.
   Tudom, hogy a jog nem könnyű téma, ráadásul azt, aki a cikk olvasásában idáig eljutott, még a Pp. igen leegyszerűsített lényegével is elrettentem. A perrendtartás megalkotóinak fő szándéka ugyanis az volt, hogy minél kevesebb legyen a tárgyalás és a peres ügyek már a beadványok alapján elbírálhatók legyenek. Vagyis, ha egy vitás ügyben időközben új szempontok, tanúk, bizonyítékok kerülnek elő, azt már a periratok befogadását követően nem vehetik figyelembe a bírók, csak ha esetleg mégis tárgyalás lesz a dologból.
   Legyünk optimisták, egyetlen rendszer sem megváltoztathatatlan.

Szakszerviz

A minap egy csúnya história nyomán arról írtam, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, ha mások szakértelmére szorulunk. A történet lényege, hogy egy család a megszokott éves sítúrája helyett inkább egy prémiumkategóriás tévét vett potom 350 ezer forintért, amely másfél hónappal a kétéves garancia lejárta után meghibásodott. A neves koreai gyártóóriás hazai szakszervizének nyilvánvalóan szakértő szerelője megvizsgálta a készüléket, megállapította, hogy a tévé képernyőjének LED háttérvilágítása romlott el, majd közölte, hogy a televízió csak képernyőcserével javítható és mindez 270 000 forintba kerül majd a családnak. A másik lehetőség – mondta a szakma kiváló mestere –, hogy kidobják a tévét és vesznek egy újat.
   A készülék hetekig állt sötét képernyővel a megszokott helyén, mert a családnak éppen nem akadt kidobni való újabb közel háromszázezer forintja. A családfőt, aki már aludni sem tudott az őket ért kár miatt, nem hagyta nyugodni a dolog, fejest ugrott a mindent tudó internetes világba és addig kutakodott, amíg talált egy tévészerelő műhelyt, amely ilyen hibák javítását is vállalta. E-mailt írt a szakembereknek, akik szinte azonnal válaszoltak és közölték, 30-40 ezer között lesz a javítás, vigyék be hozzájuk a készüléket.
   A fővárosi lakótelepi ház ősöreg készülékekkel zsúfolt parányi helyiségeiben tevékenykedő műszerészek már a beszállítást követő napon jelentkeztek is a meglepő hírrel, miszerint szó sincs a ledek kiégéséről, csak az azokat meghajtó részegység hibásodott meg és 28 ezerért javítható. E történet tehát happy enddel ért véget, ugyanis mindössze két munkanap után a mesterek maguk szállították vissza a tévét, beállították a helyére, szakszerű tanácsokat adtak arra, hogyan működtessék a készüléket a háziak a továbbiakban annak érdekében, hogy hosszabb élettartamú legyen, majd megköszönték, hogy a család őket választotta és távoztak.
   A szakszerviz döbbenetes eljárását akár egyedinek is nevezhetnénk, bár közel sem az, mert a családfő, mielőtt megtalálta volna a valóban szakértő szakembereket, a szakszerviz után egy másik szervizhez is fordult segítségért, akik a hibajelenség elmondása alapján, látatlanban, ugyancsak képernyőcserével találták javíthatónak a meghibásodást és szintén hatalmas összeget határoztak meg a javításért. Igaz ők azért még rendesek voltak, mert felajánlották, átveszik a hibás készüléket és akár 10 ezer forintot is adnak érte.
   Vélhetően sokaknak akad hasonlóan megrázó története, de az ügyek ilyen – mind ritkább – becsületes megoldása után a kiszolgáltatott emberekben felébredhet a már teljesen eltemetett remény, mégiscsak van még tisztesség és szakértelem a világban.
   Csak oly nehéz megtalálni.

Így jártak

Síelés, vagy új tévé?
   A kérdést a családfő tette fel szeretteinek és nem kevés fejtőrést okozott vele feleségének, gyermekének, akik imádják a síterepek semmi máshoz nem hasonlítható hangulatát, de legalább ennyire a mindenesti közös filmnézéseket. Végül is hosszas mérlegelés után a tévévásárlás mellett döntöttek.
   A család legifjabb tagja belevetette magát az internet információáradatába, hogy kiválassza a számukra legmegfelelőbb készüléket. Oda kellett figyelniük a minőségre, megbízhatóságra, tartósságra, árra, hiszen sok évre előre akarták a jelentős beruházással biztosítani filmes élményeiket. Végül a Magyarországon is gyárat működtető, híres koreai gyártó egyik prémiumkategóriás készülékére esett a választásuk, és potom 350 ezer forintért novemberben már otthon is volt a házimozi, díszeként a lakás nappalijának, büszkeségeként a családnak. Mindez 2015 vége felé történt.
   Két év alatt a háztartás kiemelten megbecsült része lett a tévékészülék, megannyi kellemes estét okozva a családnak. Aztán másfél hónappal a garancia és a szavatosság lejárta, kevesebb, mint 26 hónappal a vásárlás után a tévé egy szépnek nem nevezhető estén nem mutatott többé semmit. Igaz, hallgatni azért lehetett.
   A családfő azonnal hívta a szakszervizt, ahol bíztatták, ha magyarországi forgalmazásra gyártották a tévét, semmi gond, még egy plusz év garanciájuk lesz, ne izguljanak. Egy hétig várakoztatták a családot, mire kiderült, hogy a hivatalos magyar eladó és a magyar nyelvű dokumentáció ellenére ezt a tévét nem nekünk gyártották, vagyis nincs további garancia, ők csak annyit tehetnek, hogy kiküldenek egy szerelőt, aki megmondja, hogy mi a baj és mennyi a javítás ára.
   A szakember szerint a LED háttér-világítású tévé ledjei égtek ki, és ezt csak képernyőcserével lehet javítani, amelynek ára 270 000 Ft. Más megoldás nincs. Illetve van, a kuka. Az már csak az internetről derült ki, hogy ez a hiba közel sem annyira ritka, mint gondolnánk, és máris az ember agyába kúszik a gyanú, amelyről sokat olvashatott is, hogy a gyártók kódolják az eszközökbe az elromlás időpontját, és amely ellen már az unió is fellépést tervez.
   El lehet képzelni a család hangulatát, ott áll nappalijukban a használhatatlan, ám méregdrága tévé, javíttatni egyáltalán nem érdemes, de nagysága miatt még kidobni sem egyszerű. Csalódottságuk határtalan, kiszolgáltatottságuk érzete dühítő és frusztráló és nincs jog, szervezet, hatóság, amely megvédené őket – minket – az ilyen helyzetektől. Divatos kifejezéssel élve mondhatjuk: így jártak.
   Ne legyen kétségünk, a következő „így járók” mi lehetünk.

Sokasodó frigyek

Megható, szép, örömteli, vidám. Jelzők sokaságával írható le egy esküvő, két, többnyire fiatal ember életének igen meghatározó és nagy pillanata. Az esküvővel új időszámítás kezdődik a pár életében, tele álmokkal, reménnyel, várakozással.
    A kezdeti felhőtlen boldogságot hamar felváltja a mindennapok rutinja, fűszerezve veszekedésekkel és kibékülésekkel. Mert egy házasság végül is akkor kezd el üzemszerűen működni, amikor eldől, hogy kinek a feladata minden nap bevásárolni, főzni, mosni, takarítani és nem utolsó sorban, kivinni a szemetet.
   A házasság nem könnyű műfaj, embert próbáló tevékenység még akkor is, ha évezredek óta műveli az emberiség. Olyannyira, hogy némiképp el is kopott ez az intézmény, mind több pár él esküvő és a hivatalos együttélést igazoló papírok nélkül a legnagyobb szeretetben, bár ezt manapság az uralkodó rezsim alkotta törvények álszent módon nemigen díjazzák.
   Talán ez utóbbinak tudható be, hogy hét év alatt csaknem másfélszeresére, 35 500-ról 51 800-ra nőtt a házasságkötések évenkénti száma a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint. Ennyi idő alatt ilyen mértékű emelkedés legutóbb 1945 és 1950 között volt. Mielőtt a házasság intézményének feltétlen hívei örömtüzeket gyújtanának, hálaadó miséket tartanának, elmondom, hogy összességében továbbra is csökken a házasságban élők száma. 2016-ban például tízezerrel kevesebb házasságot kötöttek, mint amennyi válás vagy elhalálozás miatt megszűnt. Bár van e téren is javulás, hiszen 2010-ig évente még 30-35 ezerrel több házasság szűnt meg, mint amennyi létrejött. Hát persze, akkor ért véget az „emútnyócév”, értjük mi.
   Elgondolkodtató, hogy vajon miért is köti ma össze az életét hivatalosan is két ember. Túl persze a megszokáson, azon, hogy a belátható múltig visszafelé minden ősünk ezt tette, meg különben is, oly szép a menyasszony az esküvői ruhában. De ok lehet a lepapírozott együttéléshez a közös gyerek, vagyon, vagyis az érdek.  Mert különben nem sok szól a vallásos pártemberek által annyira támogatott, házassággal szentesített családmodell mellett. A felek egy idő után úgyis rájönnek, hogy vagy feltétel nélkül szeretik és elfogadják azt az embert, akit életük párjául választottak, vagy nem. Ez utóbbi esetben aztán már mindegy, hogy milyen volt a nász, a válás mindenképpen fájdalmas, nehéz és drága lesz.
   A fiatalok mindezt mérlegelik is. Többnyire. Mert olykor elragadja az embert az ifjonti hév, a nősülés, férjhez menés vágya és huszonévesen abba is belevág, amitől pár év múlva már óva intené önmagát. Ráadásul ma már a házasságok gyakran nem is élethosszig tartanak.
   Egy rossz válás következményei viszont akár a sírig elkísérhetik az embert.

Mosoly

A magyarokról általában úgy tartják a nagyvilágban, hogy egy örökké elégedetlenkedő, borúlátó nép, akik még buszon, villamoson utazva, vagy a metró mozgólépcsőjén sem mosolyognak. E bírálatot sohasem értettem, mert vajon mi okból is mosolyognánk csak úgy magunk elé? Nem mondom, ha valakinek éppen telitalálata lenne a lottón, hát az adna némi okot az önfeledt vigyorra.
   Az optimizmus manapság leginkább pártállás kérdése mifelénk. Az állampárt és az ország egyszemélyi vezetőjének feltétlen hívei szerint még sohasem volt olyan rendben minden, mint manapság, akiket pedig hideg ráz az uralkodó rezsimtől, azok szerint úgy vacak minden, ahogy van. Persze ettől akár még optimisták is lehetnek a nem kormánybarát népek.
   Ha csak a tényekre szorítkozunk, nincs ok az elkeseredésre, hiszen a folyamatos kormányzati gyűlölet- és félelemkeltés ellenére is békében élünk, viszonylag jó a közbiztonság, van munka, és akinek nem tetszik valami, bátran nekivághat a még mindig nyitott határoknak. A magyar demokrácia ezer sebből vérzik, ha ugyan egyáltalán még létezik, de (egyelőre) nem csukják börtönbe véleményükért a politikusokat, újságírókat, civileket, és a világ országainak többségében élőkhöz képest itt a legtöbb szegény embernek is többje van, mint annak. aki máshol szegény. Ezek után talán nem is meglepő, hogy a nemzetközileg híresen borúlátónak nyilvánított magyarok igen derűlátóan tekintenek a 2018-as esztendő elé.
   Mindez abból a felmérésből derül ki, amelynek eredményét „Európa legnagyobb gazdaságai nagyobb terrorizmust és háborút várnak 2018-ban” címen tett közzé a New York-i Quartz című gazdasági portál. A londoni Ipsos MORI cég a múlt év végén több mint 21 500 felnőtt, 64 év alatti emberrel készített közvélemény-kutatást arról, mit vár ettől az évtől. Meglepő módon a tíz leginkább borúlátóan válaszoló ország Japán, Franciaország és Olaszország lett, de a mögöttük lévők is mind gazdaságilag fejlett, sőt az általános közvélekedés szerint gazdag államok. Vagyis a pénz sem tesz mindenkit optimistává.
   Különösen igaz ez utóbbi kijelentés, ha a legoptimistább népeket nézzük, hiszen a listavezető Kolumbiáról, Peruról és Chiléről sem éppen az ott élő tömegek jóléte jut először eszünkbe. Meglepő a hetedik oroszok, vagy az ugyancsak első tízben szereplő mexikóiak, indiaiak, dél-afrikaiak derűlátása. Mi magyarok utolsóként még befértünk a top tízbe a 2018-al kapcsolatos pozitív elvárásainkkal. Olyannyira bizakodóak vagyunk, hogy az igencsak háborús hangulatú történések közepette is csak kevesen gondolják közülünk, hogy kirobban idén egy nagyobb háború az idióta országvezetők erőfitogtatása nyomán.
    Még a végén talán el is mosolyodunk.

Fogy az értelem

Valamikor az évezredforduló táján az IQ-ról, vagyis az intelligenciahányadosról írtam egy cikket. Az IQ, az intelligence quotient, ahogy az ezzel foglalkozó Menza HungaIQa oldalán is olvasható, egy relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy egy személy milyen eredményre képes a saját országában, a saját korcsoportjának átlagához képest.
   A cikk írásakor úgy gondoltam, ideje lenne megtudnom a saját IQ-mat. A legnagyobb titokban befizettem egy tesztre, azzal, hogy ha vacak lesz, soha senkinek sem szólok róla. Amikor elkezdtem a félórás IQ-tesztet, az első percekben pontosan úgy bámultam a képernyőre, ahogy a legelőről hazatértekor a sokat emlegetett borjú az új kapura. Éppen annyi gondolat is volt a fejemben.
   Aztán jött egy szikra és megértettem a feladatot. Ettől kezdve már sokkal gyorsabban ment minden, de az elvesztegetett percek miatt az utolsó feladatra már nem jutott időm. Megkaptam a kiértékelést, amely szerint 125-ös az IQ-m, legalábbis a teszt alapján. Azt sem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz, míg ki nem derült, hogy ezzel bizony cseppet sem kell szégyenkeznem. Eddig még a családomnak sem nagyon beszéltem erről, most is csak azért mesélem el, mert úgy gondolom, hogy a magyar emberek döntő többségének fogalma sincs a saját IQ-járól. Bizonyára sokaknak az enyémnél is magasabb, ugyanakkor egy 2010-es felmérésen hazánk polgárai 112 ország lakosainak összevetésében a 34. helyen végeztek 97-es átlag IQ-val.
   A napokban napvilágot látott hír szerint a modern technológia miatt jelentősen csökken az európai országokban élők intelligenciaszintje. A kutatók elsősorban Skandináviát és az Egyesült Királyságot vizsgálták és arra jutottak, hogy az az IQ-növekedés, amely az 1900-as évek derekától volt jelen a fejlett országokban, megakadt, és az 1990-es évek közepétől inkább csökken az intelligencia-szint, mint nő. A felmérés készítői szerint nincs ez másként Németországban, vagy Hollandiában sem és – teszem én hozzá –, ne legyen kétségünk, oly globális lett a világunk, hogy amit    Nyugat-Európában tapasztalnak, az ránk is igaz lehet. Kivéve a demokráciát, jólétet, jogbiztonságot, magas kereseteket meg még néhány apróságot, de hát ezek tényleg nem ide tartoznak.
   Nem nehéz belátni, hogy a készen kapott információk tömege, az internet, az okostelefon nyújtotta állandó és kéznél lévő segítsége csökkenti agyunk megdolgoztatásának szükségességét, kevésbé gondolkodunk, viszont meglehetősen gyorsan keresünk válaszokat megoldandó kérdéseinkre fórumokon, közösségi portálokon.
   Ragozhatnánk tovább a témát, de nem érdemes. Az látható, hogy többet kellene gondolkodnunk, ha nem akarjuk, hogy tudatunk idő előtt beszűküljön és ezáltal könnyebben irányíthatók, befolyásolhatók legyünk.
   Vagyis, hogy el ne fogyjon az értelmünk.

Agykárosodottak

Agykárosodást okoz a hatalom.
   E kijelentés nem tőlem származik, bár régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik tartósan hatalmon vannak, módosul a tudatállapotuk. Többnyire jelentősen torzul az ítélőképességük és egy idő után csalhatatlannak, minden dolgok szakértőjének, kizárólagos tudójának hiszik magukat. Nyilván saját érdekükben ezt erősítik környezetükben a belőlük kiválóan élők is.
   A bevezetőben leírt kijelentő mondat annak az összeállításnak a címe, amely a hatalom birtokosainak agyi folyamataival foglalkozik. Ahogy a szakemberek által szerkesztett Ténygyár című portálon olvasható, a The Atlantic magazin szerint a különböző kutatások eredménye legjobban az úgynevezett hatalmi paradoxonnal foglalható össze. Ez annyit jelent, hogy az emberek magas pozícióba jutva elvesztik azokat a képességeiket, amelyekre a hatalom megszerzéséhez volt szükségük. Elsősorban az empátiát, vagyis az együttérzést, az egyes emberi sorsokba beleélés hajlamát.
   Dacher Keltner, a Kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológiaprofesszora két évtizeden keresztül vizsgálta a hatalom személyiségre gyakorolt hatását. Szerinte a hatalom megszerzése felér egy agysérüléssel, mert hatására az emberek kevésbé ismerik fel a kockázatokat, sokkal könnyebben hoznak érzelmi alapon meggondolatlan döntéseket, és elveszítik a készséget arra, hogy a másik ember fejével gondolkozzanak. És ne csak politikusokra gondoljunk, ilyenek a napjainkat megkeserítő munkahelyi kiskirály főnökök is.
   Az „agykárosodott” országvezetők igen nagy veszélyt jelentenek saját népükre, de egyúttal a világra is. Kis gondolkodással jó pár olyan autoriter, vagy diktátor vezetőt tudunk felsorolni, aki népe vérét szívja és hatalmi gőgjében személye túlértékelésével a világ úgy-ahogy még meglévő békéjét is kockára teszi. A szaporodó európai – látszólagosan parlamentáris rendszerekben, nagyjából szabad választásokkal legalizált – egyeduralkodók mellett a szép számmal fellelhető ázsiai, afrikai, dél-amerikai önkényurak összeszámlálásához is már számológépet kell igénybe venni.
   Ha éppen azok az emberek válnak képtelenné az empátiára, akik emberi életek millióiról döntenek, az szörnyű tragédiákhoz vezethet és vezetett már eddig oly sokszor a történelem során. Ahogy az említett írásban olvasható, a jelenséget hübrisz szindrómának elnevező Lord David Owen brit neurológus szerint a hatalom egyeseknél a valóságérzékelés elvesztéséhez, az „alattvalók” nyilvánvaló megvetéséhez, hozzá nem értő és rossz döntésekhez vezethet. A hübrisz ókori görög fogalom, amely leginkább gőgöt, elbizakodottságot jelent. Találó kifejezés a tudatmódosult vezető állapotára.
   S, hogy miként maradhat vezető évtizedekig az ilyen ember? A módszer pofonegyszerű és bevált: megoszt és uralkodik.