Oldalletöltések száma: 6351914
2018. április 26. csütörtök 05:56,
Ervin napja van.

Helyzet van

Kijelenthetjük, hogy a magyarok többsége olimpiapárti. Szeretjük a négyévenkénti versenyeket, figyeljük a nemzetek éremtáblázatát, azon hazánk helyét és szurkolunk olyan, számunkra addig teljesen ismeretlen magyar sportolóknak is, akiknek sportágát legfeljebb hallomásból ismerjük.
   Kevesen tudják, hogy az 1896-os első újkori olimpia rendezőjeként felmerült Budapest neve is. Végül mégiscsak Athéné lett a dicsőség. De az eddigi harmincegy nyári olimpiát figyelve a legtöbben megértettük, hogy egy ilyen esemény megrendezése mindinkább csak a tehetős országok lehetősége.
Ennek ellenére egyszemélyi vezetőnk előállt a sport legnagyobb eseményének budapesti rendezési ötletével. Régi vágya volt ez, hiszen már a 2012-es világjátékokra is támadt ilyen elképzelése, ahogy utóbb a 2024. évire.
   Be is indult azonnal a rendszer, megalakultak a megfelelő bizottságok, előkerült sok milliárd a pályázatra és gőzerővel működött az olimpiát népszerűsítő kampánygépezet. Sokan gyorsan az ügy mellé álltak, kiváló lehetőséget látva majdani gazdagodásukra, vagy csak a vezető és pártja iránti feltétlen hitük okán, ez utóbbiak főleg úgy, hogy nem számoltak. Mármint azzal, hogy több generáción át mekkora áldozattal jár egy ilyen esemény a parányi, pénzzel gyengén eleresztett, nyitott gazdaságú országunknak.
   Persze lehetett volna ezt az egészet rendesen is csinálni, mondjuk, ha a teljességgel felesleges migránsos helyett a kormány egy olimpiai népszavazást írt volna ki. S ha a többség mellette szavazott volna, máris lenne egy igen komoly erkölcsi háttér a hatalmas költekezésre. Ezzel szemben a hatalom helyettünk döntötte el, hogy pályázik, és ha a nemzetközi olimpiai szervezet mellettünk dönt, hát a mi pénzünkön rendez is.
   2015-ben ki is számolták, hogy mindez csak 774 milliárdba kerül majd. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a közgazdászok szerint legalább tizenkétezer milliárdba kerülne e pompás kaland, vagyis a tervezet több mint tizenötszörösébe. Jó példa minderre az idei budapesti vizes világbajnokság látványosan sokszorozódó költsége.
   Aztán egyszerre csak feltűnt a semmiből egy ugyanolyan szimpatikus, okos fiatalokból álló szerveződés, mint amilyenek voltak a ma uralkodó egykori demokrata ifjak, és akik igencsak sok szöget vertek a letűnt szocialista rendszer koporsójába. És láss világ csodát, több mint negyedmillió budapesti ember állt melléjük, adta nevét ahhoz, hogy kikövetelje, népszavazáson dönthessen a nép a vezér álmáról. A közvélemény-kutatási adatokat ismerve nem jósolhatunk nagy támogatást a jeles vezető ötletének, bár azt hiszem, ő ezt a kezdetektől tudta.
   Egykori sportolóként, vezetőedzőként az olimpia mindenkori álmom volt, azonban hazám jövője, benne egyéni boldogulásom is előbbre való, ahogy vélhetően a legtöbbünknek.
   Arról pedig nekünk kell döntenünk.

Életet érő élvezet

Azok az emberek, akik az életkor előrehaladtával is örömet találnak az életben, tovább élhetnek, mint azok, akik nem. Vagyis minél tovább élvezi valaki az életet, annál alacsonyabb az illetőnél a korai halál veszélye. 
   Mindezt nem én állítom, bár egyetértek vele, hanem egy angol tudósok által végzett kutatás és az ebből írt tanulmány összegzése. Vagyis a recept egyszerű: aki élni akar, élvezze az életet. Kiváló életfilozófia és nem csak a korosabbak számára.
   Ahogy a napi híreket olvasom, mind gyakrabban találkozom kortársaim halálhíreivel. Ez természetes is, hiszen ahogy öregszik az ember, úgy idősödnek azok is, akikkel együtt volt fiatal. Az időskor végén pedig, ha tetszik, ha nem, ott az elmúlás. Ugyanakkor cseppet sem mindegy, hogy hatvanasok hagyják itt nagy hirtelen, esetleg hosszas szenvedés után a földi árnyékvilágot, vagy kilencven közelében járók, akiknek évtizedekkel több jutott a létből, mint kevésbé szerencsés társaiknak.
   Azt nem tudjuk, hogy a korán távozottak mennyire élvezték az életet, vagy, hogy a hosszabb életűek kínlódtak, szenvedtek-e annyit, mint akiknek kevesebb jutott, de nem vitatható, az életet élvezők mindenképpen jobban jártak. Természetesen az élet élvezete nem elhatározás kérdése, hiszen közel sem mindegy, hogy ki, melyik korba, országba születik, kik a szülei, milyen neveltetésben, oktatásban, egészségügyi ellátásban, vagyoni javakban részesül, mit és milyen körülmények között dolgozik, s ha ő maga is megöregszik, kap-e elég nyugdíjat, vagy sikerül-e összegyűjtenie annyi tartalékot, hogy ne kelljen nélkülöznie élete utolsó éveiben, évtizedeiben.
   A kutatásban több mint kilencezer ötven év feletti embert vontak be és követték sorsukat hosszú időn át. Ha csak a kiemelkedőbb adatokat nézzük, kiderül, hogy közel negyedük egyetlen alkalommal sem talált örömöt az életben, ötödük háromból egy alkalommal érezte csak jól magát, míg egyharmaduk minden megkérdezéskor boldogként jellemezte önmagát. A kutatás 2002 és 2006 között zajlott, majd az eredményeket összevetették a 2013-ig bekövetkezett elhalálozásokkal. A felmérésben részt vettek közül több mint 1300-an távoztak időközben az élők soraiból. A kutatók arra jutottak, hogy azok haltak meg a legnagyobb valószínűséggel, akik egyetlen alkalommal sem mondták azt, hogy élvezik az életet.
   Feszít a kérdés, hogy vajon egy idősödő ember ma Magyarországon miként élvezheti az életet? A többség éppen hogy csak fenntartja magát a nyugdíjából, miközben még mindig segíti a gyerekeit, igen rossz az egészségügyi ellátása, nem tud megfizetni színházat, mozit, éttermet, vagy csak nagyon ritkán jut ezekre, ahogy bármiféle más örömszerzési forrásra. Marad az egyhangú napok morzsolása és legfeljebb a tévénézés.
   Attól meg többnyire végképp elmegy az életkedve.

Árulva a haza

Ha minden igaz, vasárnap estére igazoltan volt már legalább száztízezer hazaáruló, és csak Budapesten. Ennyien adták ugyanis nevüket ahhoz, hogy népszavazás döntsön a 2024-es olimpia esetleges budapesti megrendezéséről.
   A huszonhét évvel ezelőtti rendszerváltásnak nevezett eseménytől vált divatossá hazánkban a másik ember lehazaárulózása, már amennyiben nem vallott az illető a véleményalkotóval azonos politikai nézeteket. De mielőtt továbbszaladnánk, rögzítsük, hogy ki is valójában a hazaáruló. Nos, a 2012. évi C. törvény a hazaárulásról a 258. §-ában nagyjából úgy fogalmaz, hogy hazaáruló az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn. De az is, aki súlyos hátrányt okozva, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején, vagy külföldi fegyveres erőnek behívásával, igénybevételével követi el tettét.
   Szerencsére ilyen ember kevés akad a magyarok soraiban, de mégis vannak, akik indíttatva érzik magukat, hogy embertársaikat hazaárulóknak titulálják. Legutóbb például egy baloldalról indult és az idők szelével a másik oldal szélére sodródott kormánybarát újságíró nyilatkozott úgy egy tévéadás nyilvánossága előtt, hogy „aki ezt aláírja, az hazaárulást követ el, ezt jó, ha tudja.” Vagyis e jeles ember szerint, mindenki hazaáruló, aki aláírja azt az adatlapot, amelyen kéri, népszavazás döntsön arról, akarja-e Budapest lakossága, hogy a kormány olimpiát rendezzen a fővárosban.
   Mielőtt állást foglalnánk az ügyben, idézzük ide a The Oxford Olympics Study 2016: Cost and Cost Overrun at the Games (Oxfordi olimpiai tanulmány 2016: Költség és költségtúllépés a játékokon) című dolgozatot, amely szerint egy olimpia megrendezése a legdrágább és pénzügyileg leginkább kockázatos nagyberuházás. Vagyis egy pályázó város, de hazánk esetében az ország minden lakosának tudnia kell, hogy mibe kerül majd neki ez a nagyszerű esemény. És akkor még szót sem ejtettünk a korrupcióról, az ellopott pénzekről, mert bizony egy sok-ezermilliárdos építkezésnél rengeteg pénzmorzsa esik le az asztalról és az nem a nép egyszerű gyermekeinek zsebében landol majd.
   Az említett tanulmány 1960-tól 2016-ig vizsgálta az olimpiákat és kiderült, hogy átlagosan 5,213 milliárd, vagyis több mint ötezer kétszáz millió dollárba került egy-egy nyári olimpia, de például a londoni olimpia a tanulmány szerint közel 15 milliárdot kóstált dollárban.
   Az biztos, hogy a demokratikus jogaikat érvényesíteni kívánók semmiképpen sem hazaárulók, de jogilag még azok sem, akik politikai, gazdasági hasznuk érdekében gátlástalanul kergetik bele hazánkat egy kétes kalandba.
   Hogy ez utóbbi tett hogyan minősíthető, az már más kérdés.

A píszí vége

Olvasom, hogy az új amerikai elnök beiktatásával, sőt már ezt megelőzően a kampányával is véget ért a világban a politikai korrektség sötét időszaka. Nem gondolom, hogy ez a megállapítás a hazai polgárokat sokként éri, mert akik a kormányközeli bulvár tévéműsoraiból, online, vagy nyomtatott lapjairól tájékozódnak, mindezt már régóta tudják, elég, ha csak a mind gyakoribb karaktergyilkosságokra gondolnak.
   Csak hogy felelevenítsük, idézzük ide a Wikipédia szócikkét, miszerint a politikai korrektség, amelyet a nagyvilágban az eredeti angol political correctness kifejezésből származtatva PC-ként (ejtsd: píszí) szokásos rövidíteni, „olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését”.
   Ahogy az ember a PC mibenlétéről a hazai lapokat olvassa, azonnal kitűnik, hogy az nem más, mint a baloldali és liberális politikusok valamint a hasonló irányultságú, súlyosan tévúton tévelygő média köntörfalazása, mellébeszélése, hiszen a dolgokat ki kell mondani, nevén kell nevezni. Legalábbis ezt állítják a politikai korrektség ellenlábasai. Tehát a képtelenségeket beszélő, ügyeskedő politikust, persze csak ha az ellenfél táborába tartozik, tompa agyú fafejnek, mellette tolvajnak, csalónak kell jellemezni, a romát cigánynak, az ellenzéki újságírót, a köreinket sértő üzletembert, pénzügyi szakembert, vagy éppen a velünk bármiben is szembenállót meg zsidónak, akkor is, ha nem az.
   Eddig ez nem így volt, masszívan illett köntörfalazni, mindenféle virágnyelven körbeírni az illetőről, szervezetről, pártról kialakult véleményünket, mosolyogva vágni a kést a megbírált hátába. Na, ennek végre vége, most már mindenki mondhatja büntetlenül, amit csak gondol, mert ettől megy a világ előbbre, ettől lesz boldogabb, gazdagabb a nép, meg a nemzet.
   A politikai korrektség hívei úgy vélik, hogy az hozzátartozik az egymás megbecsüléséhez, tiszteletéhez, az ellenvélemények meghallgatásának szükségességéhez, a tisztességes vitákhoz, vagyis a kultúrlények egymás közötti kommunikációjához. Szerintük a PC megtagadása nem más, mint a populista hangadók gátlástalan szókimondása, holott azzal, hogy a választók bizalmának megszerzéséért azt mondják, amit azok vélhetően hallani akarnak, még nem válnak jó vezetőkké.
   Hazánk egyszemélyi irányítója az új amerikai elnökkel folyatott telefonbeszélgetésére hivatkozva mondta a minap egy beszédében, hogy a politikai korrektség szellemi elnyomásának vége és visszatér a szabadság. És mi lehet fontosabb, mint a szabadság? Semmi.
   Píszí, le veled!

A legőszintétlenebb

Ma nagyon megharagudtam az új amerikai elnökre. Eddig jól fejlett véleményem mellett kívülállóként figyeltem az amerikai elnökválasztás történéseit, mert bár tudom, hogy világunkban minden mindennel összefügg, meg ismerem a személyét övező hazai üdvrivalgást is, mégis úgy voltam vele, hogy minden nép olyan vezetőt választ magának, amilyet akar. Ha diktátort, akkor azt, ha bohócot, vagy hazudozót, hát akkor azt. Mi magyarok is élenjárunk a rossz vezetők választásában, sok évtizede gyakoroljuk nagy sikerrel, nincs ebben semmi különös.
   Ma reggel viszont azt olvasom, hogy a derék férfiú, amikor első elnöki útján a titkosszolgálathoz látogatott, hogy feltétlen bizalmáról biztosítsa tagjait, gyorsan egy másik jelentős iparág képviselőibe törölte a lábát. A titkosszolgák előtt kijelentette: „Háborúban állok a médiával. Ők a Föld legőszintétlenebb emberei közé tartoznak...”.
   Lehetne ez is csak az amerikaiak baja, ha a nagy kijelentés másnapján a legtöbb magyar által használt közösségi portál nem lett volna tele e remek vezető kijelentésének dicséretével, az újságírók pocskondiázásával. Nem gondolnám, hogy a magyar kormánypárt mélyen elkötelezett híven kívül sok rajongója lenne idehaza az amerikaiak érdekes új első emberének, ugyanakkor e tábor kommentelői hazug, csaló és sok más finom jelzővel ócsárolták az újságírókat, igazat adva az egynapos elnöknek.
   Újságíróként magamat érzem sértve, mert soha nem írtam álhírt, szándékosan nem hazudtam írásaimban, tudatosan nem ártottam senkinek sem és meghallgattam minden esetben a másik felet is. Nyilvánvalóan néha hibázhattam, előfordulhattak tévedéseim, minden elővigyázatosságom ellenére is használhattam rossz információt, de tízezernél is több cikkem közlését követően egyszer sem kellett helyreigazítást írnom. Rajtam kívül is rengeteg becsületes, az újságíró szakma szabályait betartó, a hírek, a valóság iránt elkötelezett, tisztességes, felkészült, nagy tudású ember műveli a tájékoztatás nemes feladatát, akik ugyancsak joggal sértődhetnek meg az általánosítás hallatán.
   A hazai kormány- és kormányközeli médiát figyelve elképesztő mennyiségű lejárató információt, csúsztatást, politikai megrendelésre készült hazugságot lehet találni, de hadd mentsem fel nagy részben e szövegek készítőit. A sajtó alkalmazottként dolgozó munkatársainak is élniük kell, fizetni a rezsit, a gyerekek ruházkodását, neveltetését, vagyis jól felfogott érdekükben teszik, amit főnökeik megkövetelnek tőlük, hogy fizetést kapjanak. Nem a médiamunkás a hazug – nyilvánvalóan itt is vannak rossz emberek, ahogy minden szakma gyakorlói között – hanem az a vezető, amely mindezt megköveteli tőlük.
   Rájuk, a média munkatársait hazugságra kényszerítőkre kellene dühösnek lenni.

Gazdagék

Hogy ki a szegény, vagy ki a gazdag, nagyon is viszonylagos. Mert nyilvánvalóan azoknak, akiknek mifelénk csak egy minimális igényt kielégítő szerény hajlékuk, igen alacsony jövedelmük, vagy a legegyszerűbb megélhetésüket alig fedező nyugdíjuk van, messze a legszegényebbek közé sorolhatóak. Hangsúlyozottan csak mifelénk, mert vannak a világnak olyan tájai, ahol ennyivel már a tehetősebbek közé tartozna az ember.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy az Oxfam (egy 1942-ben alapított nemzetközi segélyszervezet), ahogy mindig, úgy idén is a davosi Világgazdasági Fórum kezdetére időzítette vagyoni egyenlőtlenségi jelentését. Ebből pedig az derül ki, hogy a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora vagyona van, mint amekkorával a Föld lakosságának szegényebbik fele, azaz 3,6 milliárd másik ember rendelkezik összesen. A helyzet nagyot változott egy év alatt, mert a jelentés szerint tavaly még a leggazdagabb 62 embernek volt akkora vagyona, mint a világ szegényebb felének. A változást nem az okozza, hogy a gazdagabbak még gazdagabbak lettek, hanem hogy az újabb adatok szerint a szegények a valóságban sokkal szegényebbek, mint azt addig gondolták.
   Idehaza nagyon sokan érzik magukat szegénynek, holott egy pár évvel korábbi összegzésből kiderült, hogy akik a bevezetőben szereplők közé tartoznak, a világ tehetősebb, ezáltal szerencsésebb részéhez sorolhatják magukat, sőt a magyarok többsége a bolygó leggazdagabb egymilliárdja közé tartozik. Nagy valószínűséggel gondolkodás nélkül cserélnék el életüket, szegénységüket a magyarok szegénységével a földönfutók, háborúk elől menekülők, a kemény diktatúrákban, kilátástalanságban élők, éhbérért dolgozók, a teljességgel nincstelenek.
   Ugyanakkor nyilvánvalóan bosszantó, ha nap mint nap arról olvashatunk idehaza, hogy egy vidéki iparosemberből sokszoros milliárdos válik és nem a tehetsége miatt, ha egyik-másik kormányzati háttérember nem átlátható tevékenysége nyomán multimilliomos lesz, vagy ha a legfőbb vezető baráti köréhez tartozó néhány vállalkozó nyer el minden közbeszerzést és válik ezáltal a gazdagabbnál is gazdagabbá. És nem kevésbé dühítő az, ha a szegényebb magyar embernek az állampárti politikusok elképesztő mértékű vagyonosodását kell látnia. Mert ha mindezt összevetjük a munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, minimálbérért dolgozók, a gyerekeiknek csak gyenge minőségű élelmet, mások által levetett ruhát adni tudó emberek szegénységével, akkor bizony nagyon is meglátjuk azt a szakadékot, amely a leggazdagabbak és a legszegényebbek között tátong.
   A hazai különbséget még az sem teszi elviselhetőbbé, ha arra gondolunk, hogy a mi milliárdosaink igazi csórók a világ leggazdagabbjaihoz képest.

Havi egy nap

A minap látott napvilágot egy felmérés, amely a 2005 és 2015 közötti tíz évben vizsgálta a magyarok egészségének változásait, pontosabban hanyatlását. Kiderült ugyanis, hogy alig van olyan betegségcsoport, amely területén ne romlott volna látványosan a magyar emberek egészségi állapota és halálozási aránya.
   Ugyanezt erősíti az a 2014-es felmérés is, amelyből kiderül, hogy az OECD, vagyis a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet országaiban átlagosan hányszor mennek orvoshoz az emberek. Nem tölthet el bennünket az elégedettség érzése annak nyomán, hogy a vizsgált nemzetek között magasan vezetjük a rangsort. Egy magyar ember ugyanis átlagosan és évente 11,8 alkalommal megy orvoshoz. Csak összehasonlításként: az Európai Unió 25 vizsgált országának átlaga mindössze 7,1 alkalom.
   Tulajdonképpen büszkék is lehetnénk arra, hogy ilyen gyakran megyünk orvoshoz, hiszen ez akár azt is jelenthetné, hogy nagyon odafigyelünk az egészségükre, évente eljárunk szűrővizsgálatokra, és rendszeresen ellenőriztetjük egészségi állapotunkat. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy erről szó sincs, hiszen amióta az egykor még kötelező tüdőszűrést is szabadon választhatóvá tették, az emberek zöme csak akkor megy vizsgálatra, ha baj van, vagy ha az valamilyen engedélyhez kell, ráadásul alig is van intézményesített szűrővizsgálat.
   A gyakori orvoshoz járásnak egész más az oka. Rossz a magyarok egészsége, pontosabban, nagyon betegek az emberek mifelénk. Persze nem mindenki, de sokan, nagyon is sokan, mert a felmérések erősen megromlott egészségű népet mutatnak.
   Az okok igen szerteágazóak, rengeteg a stressz, nagy a társadalmi ellenségeskedés és elégedetlenség, nyomasztó a politikai megosztottság. És akkor még ott vannak a munkahelyi félelmek, megélhetési nehézségek, az önsorsrontó életmód, és persze a lepusztult egészségügyi ellátórendszer. Ez utóbbi azért magyarázat a sok orvoshoz járásra, mert ha a beteg korszerű, gondos és hatékony ellátásban részesülne, vagyis gyorsan meggyógyulna, aligha menne ennyiszer doktorhoz.
   Ahhoz, hogy jobb legyen az egészségünk, nekünk is tennünk kellene. El kellene hagyni a zsíros ételeket, többet kellene mozogni és kevesebbet idegeskedni. Persze mindezt könnyebb javasolni, mint megtenni, hiszen az életmódváltáshoz sokszor nem elég az elhatározás, de megfelelő körülmények és pénz is kell. Ha pedig ezek nincsenek meg, marad az orvoshoz járás, már ha sikerül időpontot kapnunk egy-egy vizsgálatra.
   Biztos vagyok benne, hogy havonta egyszer a magyar emberek igen nagy többsége nem megy moziba, színházba, templomba, meccsre, de még étterembe sem. Mi ugyanis ilyen sűrűn csak orvoshoz járunk.
   Kár, hogy még ettől sem leszünk jobban.

Mi van a portással?

Az elmúlt év utolsó botrányainak egyike volt, hogy meghamisították hazánk nagytiszteletű egyszemélyi vezetőjének a frissen barátai kezébe került megyei lapokban egységesen megjelentetett nagy-interjúját. Nem mindenhol, csak szűkebb hazájában, a számára oly fontos Fejér megyében.
   Előrebocsátom, hogy újságíróként mélységesen elítélek mindenféle hírhamisítást. Még azt is, amelyet az állami média követ el, vagy éppen azt leginkább, de ezúttal nem erről van szó. Valaki igen nagy informatikai tudással a nyomdába kerülés előtti pillanatokban, amikor már nem vehető észre, beleírt négy kiegészítést a kész interjúba, olyanokat, amelyeket a meginterjúvolt még rémálmaiban sem mondana ki, bár talán egyiket-másikat ki kellene mondania. A lényegen ez mit sem változtat, valaki bűnt követett el, és ez elegendő ok volt a tisztogatáshoz. Ahogy az egyik későbbiekben kirúgott szerkesztő a hamisítás tényének napvilágra kerülésekor a Facebookon kommentálta: felgyújtották a Reichstagot.
   (Ha valaki nem tudná a történelemből, az említett gyászos esemény a német parlament épületét pusztította el 1933. február 27-én, a tüzet egy magányos, elfogásakor zavart holland kommunista lobbantotta lángra, akit bántott a munkásosztály helyzete, ezért az épület felgyújtásával akarta ellenállásra buzdítani a munkásokat. A tűzvész kiváló lehetőséget adott a későbbiekben a világnak oly sok szenvedést és kárt okozó diktátornak, hogy felfüggesztesse a weimari alkotmányt, és szükségrendeletekkel kormányozhasson. Ellenfeleit, ha már lehetősége nyílt rá, gyorsan az akkor felállított koncentrációs táborokba hurcoltatta. Persze napjaink történéséhez ennek semmi köze sincs, csak úgy elmeséltem.)
   A cikkhamisítás nyomán kemény vizsgálat indult tízórás egyenkénti vallatással – amelyen azért, ahogy azt két kihallgatott Fejér megyei újságíró egy interjúban elmesélte, ropit és ásványvizet adtak –, és „igazságos” kirúgással végződött. Természetesen nem azt küldték el, akire rá lehetett bizonyítani az elítélendő tettet, hanem azokat, akik az elmúlt években esetleg más véleményen voltak, mint amit a kormányzat és a társadalom vezető ereje, a párt elvárt tőlük. Vagyis éppen kapóra jött az ügy az elbocsátásukhoz.
   Évtizedekig azt szokhattuk meg, hogy hazánk egy következmények nélküli ország és a legnagyobb disznóságok után is – némi túlzással – legfeljebb a portást küldték el. Ez az eset annyiban más, hogy most felkészült, sokak által elismert és olvasott, szakmaiságukat nap mint nap bizonyító szakembereket raktak utcára feltehetőleg valós bizonyítékok nélkül, hiszen a tett elkövetője soraim írásakor még ismeretlen.
   Na, de mi van a portással?

Boldog

Éppen csak túl vagyunk a karácsony okozta örömökön, a sok evésen, iváson (mármint a szerencsések, akik mindezeket megtehették), és máris készülhetünk a nagy év végi vigasságra, az óév búcsúztatására, az új esztendő fogadására.
   Én bizony nemigen fogok könnyeket ejteni a leköszönő év elmúlása okán, nem mintha különösebben megrázó lett volna számomra egy jelentősebb műtétet és a kisebb-nagyobb bajokat leszámítva. De a világ számára gyalázatos egy év volt 2016.
   Számtalan idegborzoló eseménnyel kezdődött, folytatódott és zárult is az esztendő, közel-keleti háborúkkal, pancser, vagy önpuccsal, megtorlásokkal, ártatlanok halálát okozó robbantásokkal, emberszerű lények és „igazságot” tenni akaró államok öldöklésével, bombázásaival, amerikai elnökválasztással fűszerezve. Volt idén terrorakció Brüsszelben, Nizzában, Ankarában és még nagyon sokfelé a világban. És ha esetleg a valóban életükért vándorló menekültek tömegének látványa nem rettentette volna el teljesen az embereket, mindig akadt egy-egy elmeroggyant befogadott, aki ártatlanokat gyilkolt Európában, mint legutóbb a berlini karácsonyi vásáron. Akkor, amikor az emberek az öreg kontinens nagy részén a szeretet ünnepére készültek, ajándékokat válogatottak szeretteinek.
   A közelmúltban arról elmélkedtem aktuális jegyzetemben, hogy milyen veszélyeket hordoz magában a túlnépesedés, mert bolygónk nemigen tud eltartani ilyen sok embert, akik mind enni, inni, öltözködni, közlekedni, vásárolni akarnak és, hogy ennek milyen súlyos lesz az ára. Az emberi tevékenységnek köszönhetően élhetetlenné váló területekről mindinkább a fejlett és tehetős országokba igyekeznek a többségükben tanulatlan, munkához nem szokott, a vallás és a mifelénk elfogadhatatlan ideológiák által fanatizált emberek, akik aztán a befogadó országokban is a maguk módján akarnak élni, eszmevilágukat a helyiekre erőszakolni. Vagyis mindennek a túlnépesedés meg a vele járó klímaváltozás az oka, ez a kettő jelentősen összefügg, még ha egy nagy állam újsütetű vezetője mindezt cáfolja is sajátos érdekei okán.
   Idehaza a háborús és gazdasági menekültek ellen gerjesztett hatalomtechnikai rettegtetés határozta meg a mindennapjainkat, miközben az illetékesek helyesen és hatékonyan védték meg tőlük az országot. És akkor még szót sem ejtettünk a hazai közéletről, a magyar társadalom végleges és talán soha meg nem változtathatóan sokfelé szakításáról, a kibékíthetetlenségről, a gyűlölet burjánzásáról, a növekvő szegénységről, az egészségügy és oktatás gyászos helyzetéről, a hazai kivándorlókról, az alulfizetettségről, a mindinkább tekintélyelvű államról.   Ezeken vélhetően az új esztendő sem változtat majd.
   Ennek ellenére kívánjunk a kezdődő év első pillanataiban boldog új esztendőt szeretteinknek, legyünk optimisták és bízzunk benne, hogy valóban boldog lesz 2017.
   Jelentsen is az bármit.

Jó tanácsok karásonyra

A karácsony annak ellenére, hogy gondolatunkban sokszor a vásárlás, ajándékozás szinonimájaként jelenik meg, mégiscsak ez egyik, ha nem a legmeghittebb családi ünnepünk. Mára a többség számára elveszítette vallási tartalmát és átlényegült a szeretet, a család, az együvé tartozás ünnepévé. Éppen ezért meglepő, hogy az ezirányú felmérések, baráti beszélgetések tanúsága szerint az egymást szerető, együtt élő emberek e jeles ünnep alkalmával veszekszenek a legtöbbet.
   Sokan kutatták már eddig is a jelenség okát és arra jutottak, hogy addig a pillanatig, amíg a legfiatalabbak a feldíszített fa előtt, a csillagszórók fényében – fél szemmel persze az ajándékokat lesve – elénekelhetik a mennyből az angyalt, igen sok idegőrlő feladatot kell a család felnőtt tagjainak elvégezniük. Kezdve a boltokba rohangálástól, a tömegben tipródástól, a vészesen ürülő pénztárca okozta stresszen át a takarításig, a karácsonyfának a tartójába befaragásáig, feldíszítéséig, sütésig, főzésig.
   Meglepő, de a szentestén túl, amikor ténylegesen, vagy látszólagosan helyreáll a családi béke és megint mindenki nagyon szereti a másikat, a karácsony első és második napja is hordoz magában veszélyeket. Ilyenkor ugyanis a vendégek fogadása, kiszolgálása, vagy a vendégségbe menés izgalma, de sokaknál már egyszerűen csak a férjjel, feleséggel túl sokáig tartó együttlét is feszültséget, vitákat, veszekedéseket eredményez.
   Nyilván idén sem lesz ez másként, sokaknak ugyanis már önmagában a házasság ténye, kötelezettségei, a másik dolgainak elviselése is ok a szóbeli háborúskodásra. És ugyebár ilyenkor nincs munkahely, más irányú elfoglaltság ahova el lehetne menekülni, a tévék műsorai meg általában úgy csapnivalóak, ahogy vannak. Úgy tűnik, nincs menekvés.
   Szerencsére ahol a szükség, ott a segítség. Amerikai pszichológusok nemrégiben végzett kutatásai szerint ugyanis azok járnak jó úton a boldog családi élet felé, akik egyszerűen megtanulják elfogadni partnerük számukra idegesítő tulajdonságait, hibáit. A kutatás nyomán írt tanulmányból kiderült, hogy az elfogadóképesség lehet az egyik legfontosabb tényező a házastársi elégedettséghez. Vagyis az amerikai pszichológusok most már azt tanácsolják, hogy aki hosszú és békés házasságot akar, tűrjön csendben és kerüljön mindenfajta konfliktust.   Ez pedig igaz a karácsonyra is, aki békességet akar, nyelje le férje, felesége, gyerekei beszólásait, csípős megjegyzéseit, akadékoskodásait, elégedetlenkedéseit, az „ilyen hülye is csak te lehetsz” jellegű jellemzéseit.
   A siker természetesen még így sem garantált, mert bár lehet, hogy annak, aki megfogadja a javaslatot, csendes lesz az ünnepe a családban, de bizonyára nagyon hosszú is.