Oldalletöltések száma: 10408183
2019. október 20. vasárnap 21:15,
Vendel és Irén napja van.

Kis kút, kerekes kút

A magyar lélekhez, tájhoz hozzátartozik a kút. Elég csak arra gondolnunk, hogy a festészetben, költészetben hányszor volt téma például a gémeskút. De gondolhatunk arra is, hogy vidéken, a kisebb-nagyobb falvakban családról családra öröklődő öreg kutak tömege található, ahogy a kisvárosokban, a nagyvárosok zöldövezeti részeiben sem ismeretlen ez a létesítmény. Szinte megbecsülni sem lehet, hogy hány ilyen építmény található az országban.
   Mindezek fényében érdemes végiggondolni azt a törvényt, amely szerint a 2018. január 1-je előtt engedély nélkül létesített kutakat az illetékes önkormányzat jegyzőjénél ez év utolsó napjáig be kell jelenteni, és kérvényezni fennmaradásának engedélyezését. A bejelentés évi 500 köbméter vízkivételig ingyenes, ugyanakkor a fennmaradási engedély kéreleméhez csatolni kell a Magyar Mérnöki Kamara által jegyzett szakember szakvéleményét, amelynek ára bizonyára több mint a napi kenyéré, pedig igen sok kispénzű kúttulajdonosnak még az is megterhelő költséget jelent.
   Egy kút létesítéséhez valójában már évtizedek óta szükséges az engedély, de ezt sem a mindenkori hatóság, sem a kutak létesítői nem vették komolyan. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az a 2016-os törvénymódosítás, amely szerint bár az illegálisan fúrt kutakat még két éven át bírság megfizetése nélkül be lehetett volna jelenteni, és sokaknak adott volna ez alól mentességet, másoknak viszont az engedélyeztetés költségeit ki kellett volna fizetniük. A tervezet hírére tömegeknek szökött égbe a vérnyomása, mert az engedélyeztetéshez szükséges terv költsége olykor akár több százezer forintra is rúghat.
   A törvény előkészítői meghallván az idők és a nép szavát, enyhítettek is a törvényjavaslaton, de hogy a köztársasági elnök ne csak az állampárt érdekeit szolgáló aláírógép legyen, ezt a tervezetet – sok más helyett, amelyeknél viszont illett volna megtennie – az Alkotmánybírósághoz küldte, amely annak rendje és módja szerint a vízbázis védelmének ürügyén neki adott igazat. A vizet ugyan így sem sikerül jobban megvédeni, mint korábban, de az előírás legalább igen sok embernek okoz majd kifizethetetlen költségeket.
   Tisztázzuk: a felszín alatti vizeinket valóban meg kell védeni, hiszen ez közös kincsünk, de a kis családi házak pár négyzetméteres virágágyásainak, füvének locsolása, még csak a házakba bevezetett WC-öblítő kútvíz sem okozhat ebben jóvátehetetlen kárt, ellentétben például a mezőgazdaság vízhasználatával.
   A kúttulajdonosoknak most két lehetőségük van: vagy törvénytisztelő polgárként bejelentik és tetemes költséggel fenntartják a kútjukat, vagy lapítanak.
   De igen nagy a baj, ha az embereket hazugságra kényszerítik a törvények.

Mélabú

Számtalanszor halljuk embertársainktól, hogy fáradtnak érzik magukat, semmihez sincs kedvük, legszívesebben fel sem kelnének az ágyból, gyűlölik a munkájukat, munkahelyüket, a kilátástalanságot, megőrjíti őket az állandó robot, a változatlanság, az örökös változás. Vagy éppen mi magunkon tapasztaljuk mindezt.
   A depresszió, vagy régies szép magyar szóval mélabú, igen sokakat érint. A depresszió szót a köznyelvben gyakran használják a levert lelkiállapot szinonimájaként. Hazai felmérések szerint nagyjából minden ötödik embert érinti a depresszió, hozzávetőlegesen ötven százalékuk enyhe, negyedük középsúlyos, míg másik negyedrészük súlyos formájától szenved.
   A minap jelent meg az Eurostat legfrissebb jelentése, amely szerint az Európai Unió lakosságának 7 százaléka szenved huzamosan a depressziótól. Magyarországon ez az arány „csak” 4,9 százalék, de a nők körében 6,5 százalékos az állapottól szenvedők aránya. Vagyis félmillió tartósan depressziós magyarról beszélünk és ha hinni lehet a már említett becsléseknek még legalább háromszor ennyien küzdenek enyhe depresszióval, amelyről nem is tudják, hogy depresszió. Csak éppen lehangoltak, elégedetlenek a környezetükkel, mindennapi dolgaikkal.
   A legtöbb depressziós sohasem fordul bajával orvoshoz, egyszerűen csak megszenvedi rossz időszakait, ahogy megszenvedik a családtagok, kollégák is. A kór jellegzetességei között található az örömre vagy gyászra való képtelenség, ahogy az is, ha az illető hangulata nem igazodik környezetéhez, de ide sorolhatjuk a nyugtalanságot, a gátolt gondolkozási képességet, alvászavarokat, a jövővel kapcsolatos túlzott aggodalmat, reménytelenség-, vagy kisebbrendűségi érzést, bűntudatot, koncentrációs zavarokat, félelmet, a halál gondolatával játszadozást. A depresszió súlyosabb eseteiben a lelki bajok mellé társulhatnak olyan testi panaszok is, mint a mellkasi fájdalom, étvágytalanság, fogyás. A betegségnek számtalan oka lehet az örökletességen túl, kiválhatják betegségek, előidézheti a félelem a változásoktól, a nehezen viselt stressz, az alacsony önértékelés, önállótlanság, kritikus és önkritikus hajlam, pesszimizmus, vagy éppen a gyermekszülés.
   Sajnálatos módon a modern társadalmak okozta zaklatott életritmus, a szerelem hiánya, vagy kielégítetlensége, a politikai hang- és zűrzavar, egy basáskodó főnök, a túlzott iskolai, munkahelyi elvárások, a megélhetési nehézségek még az erősebb idegrendszerű embert is ideig óráig, vagy hosszabb távon depresszióssá tehetik. Ilyenkor a lelki nyomás alatt élők gyakran fordulnak italhoz, vagy válnak láncdohányossá, hogy oldják a bennük lévő rossz érzéseket.
   Mindezek alapján az is csoda, hogy csak minden ötödik magyar depressziós.

Münchhausen báró varkocsa

Az élethez szerencse kell, még akkor is, ha sok múlik rajtunk, amennyiben saját sorsunkról van szó. Minden ember életében van egy alaphelyzet, a kor és a hely, amelybe beleszületik, a társadalmi, gazdasági környezet, a család anyagi helyzete, tanultsága, kultúrája, higiéniája és még ezernyi más összetevő, amely meghatározza életünk lefolyását. Ezen persze lustasággal, kicsapongó életmóddal, vagy a másik irányba nagy akaraterővel és a már említett szerencsével tett lépésekkel változtathatunk. De míg egy jó állapotot rosszá tenni nem művészet, addig a nyomorból kitörni és módossá, igényessé válni már embert próbáló feladat.
   Bevallom, szerencsés vagyok, mert bár szegény, de szerető családba születtem, a szüleim dolgos, önmagukra adó emberek voltak és életük utolsó harmadára már elfogadható létet biztosítottak maguknak, ahogy nekem is, és amelyet már csak tovább kellett vinnem, folytatnom az általuk elkezdett folyamatot. Ugyanakkor sok évtized után sem feledhetem gyermek- és ifjúkorom, ha nem is nyomorát, de tisztes szegénységét, ahogy a környezetemben élőkét sem.
   Minap arról olvastam – és ez hozta elő az emlékeket is –, hogy a szegénység legelismertebb hazai kutatója, Ferge Zsuzsa szociológus szerint valamilyen formában minden magyar ember kiszolgáltatott helyzetbe került, vagyis igen lesújtó képet festett a mai Magyarországról. Ferge Zsuzsa a ma még működő egyetlen nem kormányzati napilapnak adott interjújában elmondta: míg más országokban központi forrásokból az egyenlőtlenségeket szeretnék csökkenteni, addig nálunk a valóságos cél az egyenlőtlenségek növelése. A Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja még fel is tette a kérdést az interjúban: vajon milyen más magyarázat lenne arra, hogy Magyarországon gazdag és szegény ugyanakkora adókulccsal adózik? 
   Az interjúból kiderül, hogy a közmunka a segélyhez képest némi jövedelemnövekedést eredményezett ugyan, de a rengeteg pénzből fenntartott rendszerből csak a közmunkások 10 százaléka tudott átmenni a nyílt munkaerőpiacra, miközben a közmunka jelenlegi formájában kiszolgáltatottságot, feudális függést teremtett, kéregetőket hozott létre szabad munkavállalók helyett.
   Az egyetemi tanár szerint „a magyar statisztika olyan leszálló ágban van, amire a története során még nem volt példa” és emiatt hiányosak és pontatlanok az adatok, de ennek ellenére az a kép rajzolódik ki, hogy Magyarországon közel négymillió ember él szegénységben, ezen belül 1,3 millió mély-szegénységben. 
   Ebből pedig segítség nélkül még a nagyokat lódító Münchhausen báró sem tudna kimászni, akiről pedig köztudott, hogy saját hajánál, varkocsánál fogva húzta ki magát a mocsárból.

Hetvenöt felett

Álhírek sokasága rongálja idegrendszerünket minden nap. Nem csak a nevesincs álhírportálok ontják a fake news-t, a hamis híreket, és nem csak a hiszékeny vagy éppen rosszindulatú emberek terjesztik, osztják meg nagy lelkesedéssel ezeket a közösségi oldalakon, de a magukra korábban sokat adó, az újságírás szabályait betartó, azonban mára újságból propaganda kiadvánnyá silányodott hírközlők is valós információként közlik mindazt, amit érdekük megkíván, vagy amit ellenőrizetlenül átvettek egyik-másik hazai, vagy külhoni médiumtól.
   Ilyen körülmények között cseppet sem meglepő, hogy már második éve kering a Facebookon (és vélhetően más közösségi portálokon is) az a hír, miszerint egy belső rendelet szerint Magyarországon bizonyos gyógyszereket és gyógykezeléseket a 75 év felettieknek már nem finanszíroz az egészségbiztosító. E mondat mára mélyen beágyazódott a köztudatba, de a minap, amikor orvosokat kérdezhettem erről egy társaságban, tanácstalanul néztek egymásra, mert bár ők is hallották ennek hírét és ismernek bizonyos eseteket, amelyek akár emiatt is végződhettek rosszul, egyikük sem tud ilyen rendeletről.
   Mint az az egyik, még szavahihető, nagy látogatottságú hírportál elemzéséből kiderül, a vírusként terjedő és főleg az idősebb korosztály által előszeretettel megosztott „hír” alapja az a tavalyi újságcikk, illetve az abból kiragadott részlet, amely így szól: „…ugyan Magyarországon is elérhetővé váltak a legújabb onkológiai szerek, de két tüdődaganat elleni hatóanyagnál a 75 év felettieknek nem támogatja az egészségbiztosító a legmodernebb terápiát.”
   Akik idáig olvasták a cikket és rémületükben, vagy éppen a bajkeverés szándékával azonnal elkezdték terjeszteni a félrevezető hírt, termékeny talajra találtak. Elég csak a statisztikákat nézni, amely szerint egyes daganatos megbetegedésekben európai elsők vagyunk, illetve a világ vezető országai közé tartozunk, vagy rokonaikra, ismerőseinkre gondolnunk, akik között nagy biztonsággal találunk rákos beteget, és máris érthetővé válik a félelem.
   Az álhír keltői végül is nem olvasták tovább az ominózus cikket, amely szerint az egyes gyógyszerek nem adásának nem a kor az oka, hanem hogy azok hatását az időskorú betegeknél csak korlátozottan vizsgálták, így nem kiszámítható a hatásuk a 75 év felettieknél.
   Ahhoz ugyanakkor, hogy megértsük, egy ilyen álhír miért tarthatja rettegésben az idősödőket, elég megnézni a kórházak, rendelőintézetek siralmas helyzetét, a magyar kormányzat hozzáállását az egészségügy finanszírozásához, összevetve a hazai és külföldi stadionokra, labdarúgásra, látványsportokra, látványberuházásokra, családtagok, barátok gazdagítására, félretájékoztatásra fordított összegekkel és máris mindent értünk.
   De legalább tippeket ne adjunk a kormánynak!

Meghalni érte?

Még a rendszerváltásnak nevezett valami előtt történt, hogy egy izraeli sportcsapat néhány tagjával töltöttem egy napot Agárdon. Beszélgetésünk közben a nők ottani kötelező katonai szolgálatáról esett szó, amikor is a Magyarországról elüldözött szülők Izraelben született, de magyarul kiválóan beszélő leánya megkérdezte: mondd, te meghalnál a hazádért?
   Gyorsan ítéljen el mindenki, de én határozottan nemmel válaszoltam. Addigra már nagyon is sokat gondolkodtam a haza szó jelentéséről. Vajon a tájat jelenti, ahol születtem, a szüleimet, rokonaimat, az iskolákat, ahol tanítottak, vagy azokat a politikusokat, akik saját érdekükben oly sokszor tették már kockára, nyomorították meg a rájuk bízott emberek életét? Nehéz kérdés. Ma a hazát a legtöbben a szülőfölddel azonosítják és mint oly sokan mások, én is szeretem a szülőföldemet. De meghalni érte erős elvárásnak érzem.
   Nemrégiben jelent meg a Gallup nemzetközi közvélemény-kutatásának eredménye, amelyben 64 ország 62 ezer polgárát kérdezték arról, hogy ha hazája érintett lenne egy háborúban, harcolna-e az országáért? A magyar válaszadók 39,5 százaléka válaszolt igennel és ez legfeljebb az uralkodó állampárt matematikája szerint lehet kétharmados többség. Nemet a válaszadók 48,4 százaléka mondott, míg 12 százaléknyian nem tudták eldönteni a kérdést.
   A listán az első négy helyet a Fidzsi-szigetek, Marokkó, Pakisztán és Vietnam polgárai foglalják el. Az első két ország lakosainak 94 (!) százaléka harcolna és halna meg gondolkodás nélkül a hazájáért, míg a másik kettőnek 89 százaléka. Az első tizenháromban egyetlen jóléti államot és egyúttal egyetlen európait lehet találni, mégpedig Finnországot, ahol a lakosok 74 százaléka adná életét is a hazájáért.
   A polgárok áldozatkészségét tekintve az utolsó tizenhárom országban, Bulgáriát leszámítva, szinte csak jóléti államok szerepelnek. E körben csak 20, vagy ennél kisebb százalékban halnának akár hősi halált is Olaszországért, Belgiumért, Németországért, Hollandiáért és a listazáró Japánért a lakosai, bár ez utóbbiban igen sok volt a bizonytalan válaszadó.
   Az én nemleges válaszom sem olyan egyértelmű, hiszen, ha családomat, engem akarna egy idegen hatalom leigázni, létünket pokollá tenni, nyilván azonnal felhorgadna bennem a hazafiasság és háttérbe szorulna az életem féltése. De ha mondjuk egy izgága, a diplomáciai érzékek hiányával küzdő, rendre acsargó külügyminiszter vagy egy, a szövetségesei ellen országa polgárainak többségi véleményével, érdekeivel szembemenően hadakozó vezető váltja ki indokolatlan harciasságával a fegyveres konfliktust, már nemigen akarnék ebben részt venni.
   Egyébként az izraeli hölgy állította, hogy gondolkodás nélkül kockára tenné életét hazájáért, mert olyan sok jót kapott tőle.
   És ön?

Okok

Egykor sportolóként, versenyzőként, majd hosszabb ideig edzőként megtapasztalhattam, hogy egy versenyben elsőnek lenni nagyszerű érzés. Bár a világelsőségtől magam igencsak távol voltam, akadtak tanítványaim, akik közelebb kerültek e dicsőséges állapothoz. Ugyanakkor szép számmal vannak olyan körülmények, amelyekben a vezető szerep éppenséggel szégyenletes. Ilyen például, ha egy ország a legtöbb alkoholistával, dohányossal, szegénnyel, iskolázatlan emberrel „büszkélkedhet”, vagyis inkább pironkodhat miattuk, és ilyen az is, ha egy állam világelső az egyfajta betegségben megbetegedettek számával.
   A napokban egymás után jelentek meg statisztikai adatok arra vonatkozóan, hogy hányan szenvednek rákban az Európai Unió és az OECD országaiban, illetve az egyes államok a többiekhez képest hányadik helyen szerepelnek az összehasonlító listán. Mint kiderült, a vastagbél daganatos megbetegedésében a népesség arányában Magyarország a világelső, de az összes rákfajtában megbetegedettek számarányával is a világ első öt állama közé tartozunk.
   Joggal tehetjük fel a kérdést, miért éppen mi betegszünk meg leginkább vastagbélrákban, miért sújtja a magyarokat jobban a rák, mint másokat? Azt nem mondhatjuk, hogy genetikusan ilyenek vagyunk, hiszen hazánk területét a már korábban itt élőket leigázva, később velük keveredve a honfoglalók különböző nemzetségű törzsei hódították meg és amely területet a tatárjárás után, aztán a XVIII. század elején a lakosság majd' teljes kipusztítása miatt újra kellett népesíteni. Vagyis sokféle eredetű ember alkotja Magyarországot, amely olyan befogadó ország, ahol sok „félázsiai származék” mellett mai meghatározás szerint török, szlovák, német, zsidó, szerb, horvát, lengyel, szlovén, ruszin, cigány és még ki tudja hányféle őstől származó ember él, és akik éppúgy ki vannak téve a ráknak, mint a családfáján csupa – ha egyáltalán van ilyen – ősmagyarral büszkélkedő derék polgár.
   Felvethetjük azt is, hogy talán a boldogtalanság a rák oka, de hazánk mellett e listán van az Egyesült Államok, Kína, Új-Zéland és Dánia is, és például ez utóbbi rendre a legboldogabb ország büszke címét érdemli ki. Az is lehet, hogy mindez a helytelen táplálkozás miatt van, hiszen mi magyarok vagyunk a legtúlsúlyosabb nemzet Európában és a világ kövérjei közé tartoznak az amerikaiak, új-zélandiak is.
   De az is lehet, hogy mifelénk a mesterségesen szított és fenntartott társadalmi feszültség, gyűlölködés, a munkahelyi, családi problémák tömege, a megélhetési nehézségek, a jogbizonytalanság, a kilátástalanság okozta stressz lehet a főbűnös. Pedig mint az egészségünkért is felelős miniszter megmondta, a halálos betegségek jelentős részét elkerülhetnénk, ha betartanánk a tízparancsolatot.
   Vagy ha úgy sem, hát marad az imádság.

Óraállítgatás

Közeledik az őszi óraátállítás ideje, és ilyenkor mindig fellángol a vita arról, hogy kell-e nekünk az évenkénti kétszeri óraállítgatás, vagy teljességgel felesleges és ha egy időzónához térnénk vissza, akkor az melyik legyen, a téli-e, vagy a nyári. Mindeddig ez csak felesleges szócséplés volt, hiszen az óraátállítást sok másik országgal együtt nemzetközi szerződésben vállaltuk, és ha ettől egyénileg mégis eltérnénk igen sok bajjal, nehézséggel, költséggel néznénk szembe.
   Igen ám, de az Európai Bizottság és az Európai Parlament vezetői is meghallották sokak óhaját, mármint, hogy hagyjuk már el ezt a fáradtságos tevékenységet, amelyet amúgy komoly gazdasági előnyök vezérelnek, és a vélemények megismerésére egy internetes szavazást kezdeményeztek. Velem együtt az unió polgárainak mintegy egy százaléka nyilvánított véleményt. Hogy nem többen, arról a kormányok tehetnek, idehaza például egyetlen óriásplakátot, társadalmi célú hirdetést sem láttam arra vonatkozóan, hogy a magyar emberek értesüljenek a szavazás lehetőségéről. Ahogy ismerőseim körömben körbekérdeztem, kiderült, még az interneten jártasok figyelmét is elkerülte az az egy-két hír, amely erről a véleménynyilvánító szavazásról szólt. Így aztán 4,6 milliónyian – ebből hárommillió német – adtuk csak le voksunkat. A végeredmény szerint 80 százaléka a válaszolóknak eltörölné az óraátállítást, és a többség a nyári időszámítást választaná.
   Azóta egyre-másra olvasom a cikkeket arról, hogy mekkora dőreség lenne a nyárit választani, hiszen telente sötétben kellene menni dolgozni, meg iskolába és sokaknak a munkaidejük eleje is sötét időszakra esne. A téli időszámítás mellett érvelők szerint mi ebben élünk több mint ezer év óta és ehhez szoktunk hozzá. Ez is lehet egy indok, de az időszámítást emberek alkották, ahogy az időzónákat is. A magyar kormány, ha csak egy időszámítás lesz, nyugodtan dönthet úgy – nyilván mindenféle gazdasági számítás, a lehető legtöbb szempont ismeretében és a többség akaratával, ahogy szokta –, hogy egy időzónával keletebbre teszi át az országot, ha már a mindennapi kommunikációjában úgyis inkább a keleti népekhez, mint a nyugathoz tartozását hangoztatja úton, útfélen. (Ezt persze nem a többség akaratából és véleménye alapján teszi, de ez cseppet sem számít). E megoldásnak is lenne előnye, ahogy hátránya is, hiszen telente a világosság reggel 8 óra után kezdődne, de nyaranta, ahogy most is van, akár 9 óra után is világos lenne. De akkor már választhatjuk a nyári időszámítást is.
   Ebben az ügyben, ahogy szinte mindenben, nehéz lesz egységre jutni. Éppen ezért javaslom, fogadják el az én véleményemet és legyen állandóan nyári időszámítás.
   Ha tetszik másnak, ha nem.

Kutyagyilkosok

Állatkínzás miatt indult nyomozás egy 33 éves zalaegerszegi férfi ellen, aki kutyájának nyakára súlyt kötött, majd bedobta egy tóba. Ugyancsak állatkínzás miatt állhat bíróság elé az az 51 éves inárcsi férfi, aki felakasztotta kutyáját egy fára, míg egy férfi a Békés megyei Medgyesbodzáson engedély nélkül tartott lőfegyverrel ölte meg szomszédja kutyáját. Három hír a napjainkban megjelentek közül.
   Sokszor elszomorít, hogy egyre nehezen döbbenek meg az emberi gonoszságon, hiszen nagybani hírfogyasztó vagyok és rendre értesülök a világban zajló gyalázatos események áradatáról. Már fel sem kapom a fejem arra – bevallom szégyenkezem is emiatt –. hogy ha a világ valamelyik zugában öngyilkos merénylő, egy gyáván megbúvó orrgyilkos robbantja fel magát, vagy egy robbanószerrel megtömött autót, szeméttárolót, bármit, csakhogy valamilyen zavaros eszme ürügyén ártatlanokat küldjön a másvilágra. Nemkülönben csak rövidtávú sajnálkozásomra futja a természeti katasztrófák sújtotta vidékek lakóinak nyomorúságos sorsa, hiszen a városok túlzsúfoltak, a környezetet oly módon terheljük és károsítjuk, hogy nyilvánvalóan be kell következniük a tragédiáknak. Persze együttérzek embertársaimmal, ha tehetem el is küldöm támogatásomat a rászorulóknak, csak már nehezen tudok dönteni, hogy kinek is segítsek, oly sok a károsult, a pórul járt ember.
   Mindezekkel csak azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok érzéketlen, még ha a tragédiák híráradatában meg is keményedett a kéreg a szívem körül. De sohasem tudok megbocsátani olyan embereknek, akik állatokon vezetik le frusztráltságukat, brutalitásukat, gyilkolási hajlamukat. A világot ugyanis nem az állatok, hanem mi, emberek tettük nehezen élhetővé.
   Biztosan akad, aki szememre veti, hogy azt az állatot is leöli valaki, amelynek húsát ebédre elfogyasztom. Ez valóban így van és időnként el is fog a rossz érzés miatta, de végül is az ember vegyes étrendű lény, akinek húsra is szüksége van a létezéséhez. Korábban ezt vadászattal szerezték meg őseink, ma remélhetően a lehető legkevésbé rémisztő és fájdalmas módon ölik meg a húsállatokat az erre szakosodott üzemek szakemberei.
   A Facebookon remek tanácsokat lehet olvasni arra, hogy mit kellene tenni az állatkínzókkal, állatgyilkosokkal, bár ha ezeket betartanánk, mi is olyanokká válnánk, mint az embernek aligha nevezhető lények. Úgy gondolom, a törvényeket kellene oly módon alakítani, hogy aki alantas szándékból, szórakozásból állatot öl, az olyan elrettentő büntetést kapjon, amely talán elveszi a hozzá hasonlók kedvét az állatok kínzásától.
   Ne legyen kétségünk: aki ma dühében legyilkol egy kutyát, az legközelebb talán a szomszédjára vadászik majd.

Lopakodó invázió

Igen zűrös világban élünk, könnyen megbolondul ember, természet egyaránt. Például agyamentek késelnek, gázolnak és robbantanak ártatlanokat, s csoda, hogy a világtörténelembe bekerülni akaró, önmagukat jelentősen túlértékelő politikusok még nem robbantották ki a harmadik világháborút. De megzakkant a természet is, hiszen augusztus vége felé például negyvencentis hó esett az osztrák és olasz hegyekben, aztán persze megint gondol egyet a változó klíma és visszahozza a nyárias meleget.
   Ilyen világban nem csoda, ha a természet tagjai, a növények, rovarok, állatok is eltávolodnak – ha nem éppen kipusztulnak – élőhelyükről és új területeket keresnek maguknak, ahol fenntarthatják fajukat. Egyelőre nagyon sok faj áll vesztésre a legfőbb természetalakítóval, vagyis az emberrel vívott élet-halál küzdelmében.
   Szembe kell néznünk a tényekkel, oly módon vagyunk aktívak és módosítjuk környezetünket, a Föld megszokott rendjét, hogy planétánknak kezd elege lenni belőlünk és egyre másra küldi a mind keményebb figyelmeztetéseket. Ha például arra nem jövünk rá, hogy korlátozni kellene saját fajunk túlszaporodását, nemhogy unokáinknak, de már gyermekeinknek sem lesz a bolygónk igazán élhető hely és e helyzetbe már mi is belekóstolhatunk.
   Korunk egyik nagy problémája a háborúk, nyomor, élelem- és vízhiány elől menekülő milliók befogadása, ellátása, vagy éppen kitiltása a szerencsésebb országokból. De van a migrációnak egy olyan formája is, amely ellen vajmi kevés a jól megépített kerítés, az állig felfegyverzett katonaság, rendőrség, vagy éppen a jobb körülmények között élő helyi lakosság gyűlölete. Az invazív fajok ugyanis nem kérnek bebocsátást, mire felocsúdunk, már meg is keserítik az életünket.
   A klímaváltozásnak – na és persze a repülőjáratoknak, a világ minden tájáról mindenhova küldött, árukkal teli konténereknek, az embermilliók utazásainak is – köszönhetően olyan invazív, vagyis nem őshonos fajok jelennek meg világszerte, amelyek életerősek, agresszívak és kiszorítják az adott táj őshonos növényeit, rovarjait, állatait. Sokan kedvelik például a katicabogarat, de mostanában még többen küzdenek ősszel a lakásokba is befészkelő harlekinkaticák vagy az ázsiai poloskák tömegével. De ilyen inváziós faj a gyapottok-bagolylepke, tölgy csipkéspoloska vagy a szelídgesztenye-gubacsdarázs is. Legújabb ellenségeink közé tartozik az ázsiai tigrisszúnyog, az ázsiai bozótszúnyog és a koreai szúnyog. És egyre több a növények között is az inváziós faj, mint például az ecetfa, kései meggy, a turkesztáni szil, nyugati ostorfa, az ezüstfa, bálványfa. A felsorolás természetesen közel sem teljes és várható, hogy rendre újabb betelepülő fajokkal küzdhetünk majd meg.
   Önsorsrontásból jelest érdemel az emberiség.

Éltető bizalmatlanság

Manapság a férfiemberek üdvözlésként kezet fognak. Bemutatkozáskor, vagy hivatalos alkalmakkor a hölgyek is. A kézfogás szokása a középkorig nyúlik vissza, akkortájt, aki csak tehette fegyvert viselt, hiszen aligha bízhatott meg a szembejövőben, mert az akár rabló, vagy orrgyilkos is lehetett. A férfiak védekezésként tőrt, később kisebb pisztolyt rejtettek a ruhájuk ujjába, vagy fogtak a markukban.
   Amikor két ember találkozott és szóba elegyedett egymással, hogy bizonyítsák, nincsenek rossz szándékaik, nyitott tenyerüket egymás fele nyújtották és kezet fogtak. Így kiderülhetett, hogy nincs fegyver a kezükben, a másik ember bizalommal lehetett irántuk.
   A bizalom mindmáig az egyik legfontosabb emberi hit, magatartás és elvárás, amellyel embertársaink felé fordulhatunk, sőt kijelenthetjük, hogy bizalomra épül az egész világunk. Bízunk abban például, hogy az utakon mindenki betartja a közlekedés szabályait és mi aznap este is saját otthonunkban, ágyunkban hajthatjuk álomra fejünket, nem pedig egy kórház intenzív osztályán, netán ugyanannak az intézménynek a hűtőkamrájában. Ugyancsak bízunk abban, hogy minden szakember jól teszi a dolgát és ezért nem kapunk mérgezett, vagy romlott ételeket a boltokban, éttermekben, szobánk mennyezete nem szakad ránk éjszaka, nem dől össze a házunk, a gyógyszer, amit beveszünk gyógyítani fog és nem ártani, ahogy orvosunk sem.
   S miközben bizalommal vagyunk mások iránt egyszer csak kapjuk a hírt, miszerint az egyik fejlett európai országban nagyhirtelen leszakad egy híd, járműveket és persze benne emberek sokaságát magával rántva a mélybe, agyonnyomva életüket. Vagy az ember szedi a vérnyomáscsökkentőjét, aztán reggel olvassa, hogy kivonják a forgalomból, mert amit ő évekig bevett, szennyezett.    Megnyugtatónak aligha nevezhető, hogy „csak” minden ötezredik ember lesz rákos tőle. De hisz a bizalommal lévő ember az autóbuszvezetőben, hogy nem vezeti járművét egy híd pillérének és nem ég a járműben sok utassal együtt, hogy a pilóta nem csak felviszi a felhők fölé, de biztonságban meg is érkezik majd vele a másik repülőtérre. Bízik a pénzügyekkel foglalkozó vállalkozásokban is, amelyek kisbefektetők megtakarításaiért ígérnek komoly nyereséget, majd persze megbuknak és a befektetők futhatnak a pénzük után.
   És persze bízunk választott vezetőinkben, remélve, hogy hatalomra jutva nem csinálnak a demokráciából diktatúrát és közben nem lopják el közös vagyonunkat, dúsgazdaggá téve családjukat, barátaikat, nem veszítenek össze bennünket eddigi szövetségeseinkkel, szomszédjainkkal és nem sodornak háborúba bennünket.
   Lehet, hogy mégiscsak a bizalmatlanság a hosszabb élet titka?