Oldalletöltések száma: 6351917
2018. április 26. csütörtök 05:57,
Ervin napja van.

Szakszerviz

A minap egy csúnya história nyomán arról írtam, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, ha mások szakértelmére szorulunk. A történet lényege, hogy egy család a megszokott éves sítúrája helyett inkább egy prémiumkategóriás tévét vett potom 350 ezer forintért, amely másfél hónappal a kétéves garancia lejárta után meghibásodott. A neves koreai gyártóóriás hazai szakszervizének nyilvánvalóan szakértő szerelője megvizsgálta a készüléket, megállapította, hogy a tévé képernyőjének LED háttérvilágítása romlott el, majd közölte, hogy a televízió csak képernyőcserével javítható és mindez 270 000 forintba kerül majd a családnak. A másik lehetőség – mondta a szakma kiváló mestere –, hogy kidobják a tévét és vesznek egy újat.
   A készülék hetekig állt sötét képernyővel a megszokott helyén, mert a családnak éppen nem akadt kidobni való újabb közel háromszázezer forintja. A családfőt, aki már aludni sem tudott az őket ért kár miatt, nem hagyta nyugodni a dolog, fejest ugrott a mindent tudó internetes világba és addig kutakodott, amíg talált egy tévészerelő műhelyt, amely ilyen hibák javítását is vállalta. E-mailt írt a szakembereknek, akik szinte azonnal válaszoltak és közölték, 30-40 ezer között lesz a javítás, vigyék be hozzájuk a készüléket.
   A fővárosi lakótelepi ház ősöreg készülékekkel zsúfolt parányi helyiségeiben tevékenykedő műszerészek már a beszállítást követő napon jelentkeztek is a meglepő hírrel, miszerint szó sincs a ledek kiégéséről, csak az azokat meghajtó részegység hibásodott meg és 28 ezerért javítható. E történet tehát happy enddel ért véget, ugyanis mindössze két munkanap után a mesterek maguk szállították vissza a tévét, beállították a helyére, szakszerű tanácsokat adtak arra, hogyan működtessék a készüléket a háziak a továbbiakban annak érdekében, hogy hosszabb élettartamú legyen, majd megköszönték, hogy a család őket választotta és távoztak.
   A szakszerviz döbbenetes eljárását akár egyedinek is nevezhetnénk, bár közel sem az, mert a családfő, mielőtt megtalálta volna a valóban szakértő szakembereket, a szakszerviz után egy másik szervizhez is fordult segítségért, akik a hibajelenség elmondása alapján, látatlanban, ugyancsak képernyőcserével találták javíthatónak a meghibásodást és szintén hatalmas összeget határoztak meg a javításért. Igaz ők azért még rendesek voltak, mert felajánlották, átveszik a hibás készüléket és akár 10 ezer forintot is adnak érte.
   Vélhetően sokaknak akad hasonlóan megrázó története, de az ügyek ilyen – mind ritkább – becsületes megoldása után a kiszolgáltatott emberekben felébredhet a már teljesen eltemetett remény, mégiscsak van még tisztesség és szakértelem a világban.
   Csak oly nehéz megtalálni.

Így jártak

Síelés, vagy új tévé?
   A kérdést a családfő tette fel szeretteinek és nem kevés fejtőrést okozott vele feleségének, gyermekének, akik imádják a síterepek semmi máshoz nem hasonlítható hangulatát, de legalább ennyire a mindenesti közös filmnézéseket. Végül is hosszas mérlegelés után a tévévásárlás mellett döntöttek.
   A család legifjabb tagja belevetette magát az internet információáradatába, hogy kiválassza a számukra legmegfelelőbb készüléket. Oda kellett figyelniük a minőségre, megbízhatóságra, tartósságra, árra, hiszen sok évre előre akarták a jelentős beruházással biztosítani filmes élményeiket. Végül a Magyarországon is gyárat működtető, híres koreai gyártó egyik prémiumkategóriás készülékére esett a választásuk, és potom 350 ezer forintért novemberben már otthon is volt a házimozi, díszeként a lakás nappalijának, büszkeségeként a családnak. Mindez 2015 vége felé történt.
   Két év alatt a háztartás kiemelten megbecsült része lett a tévékészülék, megannyi kellemes estét okozva a családnak. Aztán másfél hónappal a garancia és a szavatosság lejárta, kevesebb, mint 26 hónappal a vásárlás után a tévé egy szépnek nem nevezhető estén nem mutatott többé semmit. Igaz, hallgatni azért lehetett.
   A családfő azonnal hívta a szakszervizt, ahol bíztatták, ha magyarországi forgalmazásra gyártották a tévét, semmi gond, még egy plusz év garanciájuk lesz, ne izguljanak. Egy hétig várakoztatták a családot, mire kiderült, hogy a hivatalos magyar eladó és a magyar nyelvű dokumentáció ellenére ezt a tévét nem nekünk gyártották, vagyis nincs további garancia, ők csak annyit tehetnek, hogy kiküldenek egy szerelőt, aki megmondja, hogy mi a baj és mennyi a javítás ára.
   A szakember szerint a LED háttér-világítású tévé ledjei égtek ki, és ezt csak képernyőcserével lehet javítani, amelynek ára 270 000 Ft. Más megoldás nincs. Illetve van, a kuka. Az már csak az internetről derült ki, hogy ez a hiba közel sem annyira ritka, mint gondolnánk, és máris az ember agyába kúszik a gyanú, amelyről sokat olvashatott is, hogy a gyártók kódolják az eszközökbe az elromlás időpontját, és amely ellen már az unió is fellépést tervez.
   El lehet képzelni a család hangulatát, ott áll nappalijukban a használhatatlan, ám méregdrága tévé, javíttatni egyáltalán nem érdemes, de nagysága miatt még kidobni sem egyszerű. Csalódottságuk határtalan, kiszolgáltatottságuk érzete dühítő és frusztráló és nincs jog, szervezet, hatóság, amely megvédené őket – minket – az ilyen helyzetektől. Divatos kifejezéssel élve mondhatjuk: így jártak.
   Ne legyen kétségünk, a következő „így járók” mi lehetünk.

Sokasodó frigyek

Megható, szép, örömteli, vidám. Jelzők sokaságával írható le egy esküvő, két, többnyire fiatal ember életének igen meghatározó és nagy pillanata. Az esküvővel új időszámítás kezdődik a pár életében, tele álmokkal, reménnyel, várakozással.
    A kezdeti felhőtlen boldogságot hamar felváltja a mindennapok rutinja, fűszerezve veszekedésekkel és kibékülésekkel. Mert egy házasság végül is akkor kezd el üzemszerűen működni, amikor eldől, hogy kinek a feladata minden nap bevásárolni, főzni, mosni, takarítani és nem utolsó sorban, kivinni a szemetet.
   A házasság nem könnyű műfaj, embert próbáló tevékenység még akkor is, ha évezredek óta műveli az emberiség. Olyannyira, hogy némiképp el is kopott ez az intézmény, mind több pár él esküvő és a hivatalos együttélést igazoló papírok nélkül a legnagyobb szeretetben, bár ezt manapság az uralkodó rezsim alkotta törvények álszent módon nemigen díjazzák.
   Talán ez utóbbinak tudható be, hogy hét év alatt csaknem másfélszeresére, 35 500-ról 51 800-ra nőtt a házasságkötések évenkénti száma a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint. Ennyi idő alatt ilyen mértékű emelkedés legutóbb 1945 és 1950 között volt. Mielőtt a házasság intézményének feltétlen hívei örömtüzeket gyújtanának, hálaadó miséket tartanának, elmondom, hogy összességében továbbra is csökken a házasságban élők száma. 2016-ban például tízezerrel kevesebb házasságot kötöttek, mint amennyi válás vagy elhalálozás miatt megszűnt. Bár van e téren is javulás, hiszen 2010-ig évente még 30-35 ezerrel több házasság szűnt meg, mint amennyi létrejött. Hát persze, akkor ért véget az „emútnyócév”, értjük mi.
   Elgondolkodtató, hogy vajon miért is köti ma össze az életét hivatalosan is két ember. Túl persze a megszokáson, azon, hogy a belátható múltig visszafelé minden ősünk ezt tette, meg különben is, oly szép a menyasszony az esküvői ruhában. De ok lehet a lepapírozott együttéléshez a közös gyerek, vagyon, vagyis az érdek.  Mert különben nem sok szól a vallásos pártemberek által annyira támogatott, házassággal szentesített családmodell mellett. A felek egy idő után úgyis rájönnek, hogy vagy feltétel nélkül szeretik és elfogadják azt az embert, akit életük párjául választottak, vagy nem. Ez utóbbi esetben aztán már mindegy, hogy milyen volt a nász, a válás mindenképpen fájdalmas, nehéz és drága lesz.
   A fiatalok mindezt mérlegelik is. Többnyire. Mert olykor elragadja az embert az ifjonti hév, a nősülés, férjhez menés vágya és huszonévesen abba is belevág, amitől pár év múlva már óva intené önmagát. Ráadásul ma már a házasságok gyakran nem is élethosszig tartanak.
   Egy rossz válás következményei viszont akár a sírig elkísérhetik az embert.

Mosoly

A magyarokról általában úgy tartják a nagyvilágban, hogy egy örökké elégedetlenkedő, borúlátó nép, akik még buszon, villamoson utazva, vagy a metró mozgólépcsőjén sem mosolyognak. E bírálatot sohasem értettem, mert vajon mi okból is mosolyognánk csak úgy magunk elé? Nem mondom, ha valakinek éppen telitalálata lenne a lottón, hát az adna némi okot az önfeledt vigyorra.
   Az optimizmus manapság leginkább pártállás kérdése mifelénk. Az állampárt és az ország egyszemélyi vezetőjének feltétlen hívei szerint még sohasem volt olyan rendben minden, mint manapság, akiket pedig hideg ráz az uralkodó rezsimtől, azok szerint úgy vacak minden, ahogy van. Persze ettől akár még optimisták is lehetnek a nem kormánybarát népek.
   Ha csak a tényekre szorítkozunk, nincs ok az elkeseredésre, hiszen a folyamatos kormányzati gyűlölet- és félelemkeltés ellenére is békében élünk, viszonylag jó a közbiztonság, van munka, és akinek nem tetszik valami, bátran nekivághat a még mindig nyitott határoknak. A magyar demokrácia ezer sebből vérzik, ha ugyan egyáltalán még létezik, de (egyelőre) nem csukják börtönbe véleményükért a politikusokat, újságírókat, civileket, és a világ országainak többségében élőkhöz képest itt a legtöbb szegény embernek is többje van, mint annak. aki máshol szegény. Ezek után talán nem is meglepő, hogy a nemzetközileg híresen borúlátónak nyilvánított magyarok igen derűlátóan tekintenek a 2018-as esztendő elé.
   Mindez abból a felmérésből derül ki, amelynek eredményét „Európa legnagyobb gazdaságai nagyobb terrorizmust és háborút várnak 2018-ban” címen tett közzé a New York-i Quartz című gazdasági portál. A londoni Ipsos MORI cég a múlt év végén több mint 21 500 felnőtt, 64 év alatti emberrel készített közvélemény-kutatást arról, mit vár ettől az évtől. Meglepő módon a tíz leginkább borúlátóan válaszoló ország Japán, Franciaország és Olaszország lett, de a mögöttük lévők is mind gazdaságilag fejlett, sőt az általános közvélekedés szerint gazdag államok. Vagyis a pénz sem tesz mindenkit optimistává.
   Különösen igaz ez utóbbi kijelentés, ha a legoptimistább népeket nézzük, hiszen a listavezető Kolumbiáról, Peruról és Chiléről sem éppen az ott élő tömegek jóléte jut először eszünkbe. Meglepő a hetedik oroszok, vagy az ugyancsak első tízben szereplő mexikóiak, indiaiak, dél-afrikaiak derűlátása. Mi magyarok utolsóként még befértünk a top tízbe a 2018-al kapcsolatos pozitív elvárásainkkal. Olyannyira bizakodóak vagyunk, hogy az igencsak háborús hangulatú történések közepette is csak kevesen gondolják közülünk, hogy kirobban idén egy nagyobb háború az idióta országvezetők erőfitogtatása nyomán.
    Még a végén talán el is mosolyodunk.

Fogy az értelem

Valamikor az évezredforduló táján az IQ-ról, vagyis az intelligenciahányadosról írtam egy cikket. Az IQ, az intelligence quotient, ahogy az ezzel foglalkozó Menza HungaIQa oldalán is olvasható, egy relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy egy személy milyen eredményre képes a saját országában, a saját korcsoportjának átlagához képest.
   A cikk írásakor úgy gondoltam, ideje lenne megtudnom a saját IQ-mat. A legnagyobb titokban befizettem egy tesztre, azzal, hogy ha vacak lesz, soha senkinek sem szólok róla. Amikor elkezdtem a félórás IQ-tesztet, az első percekben pontosan úgy bámultam a képernyőre, ahogy a legelőről hazatértekor a sokat emlegetett borjú az új kapura. Éppen annyi gondolat is volt a fejemben.
   Aztán jött egy szikra és megértettem a feladatot. Ettől kezdve már sokkal gyorsabban ment minden, de az elvesztegetett percek miatt az utolsó feladatra már nem jutott időm. Megkaptam a kiértékelést, amely szerint 125-ös az IQ-m, legalábbis a teszt alapján. Azt sem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz, míg ki nem derült, hogy ezzel bizony cseppet sem kell szégyenkeznem. Eddig még a családomnak sem nagyon beszéltem erről, most is csak azért mesélem el, mert úgy gondolom, hogy a magyar emberek döntő többségének fogalma sincs a saját IQ-járól. Bizonyára sokaknak az enyémnél is magasabb, ugyanakkor egy 2010-es felmérésen hazánk polgárai 112 ország lakosainak összevetésében a 34. helyen végeztek 97-es átlag IQ-val.
   A napokban napvilágot látott hír szerint a modern technológia miatt jelentősen csökken az európai országokban élők intelligenciaszintje. A kutatók elsősorban Skandináviát és az Egyesült Királyságot vizsgálták és arra jutottak, hogy az az IQ-növekedés, amely az 1900-as évek derekától volt jelen a fejlett országokban, megakadt, és az 1990-es évek közepétől inkább csökken az intelligencia-szint, mint nő. A felmérés készítői szerint nincs ez másként Németországban, vagy Hollandiában sem és – teszem én hozzá –, ne legyen kétségünk, oly globális lett a világunk, hogy amit    Nyugat-Európában tapasztalnak, az ránk is igaz lehet. Kivéve a demokráciát, jólétet, jogbiztonságot, magas kereseteket meg még néhány apróságot, de hát ezek tényleg nem ide tartoznak.
   Nem nehéz belátni, hogy a készen kapott információk tömege, az internet, az okostelefon nyújtotta állandó és kéznél lévő segítsége csökkenti agyunk megdolgoztatásának szükségességét, kevésbé gondolkodunk, viszont meglehetősen gyorsan keresünk válaszokat megoldandó kérdéseinkre fórumokon, közösségi portálokon.
   Ragozhatnánk tovább a témát, de nem érdemes. Az látható, hogy többet kellene gondolkodnunk, ha nem akarjuk, hogy tudatunk idő előtt beszűküljön és ezáltal könnyebben irányíthatók, befolyásolhatók legyünk.
   Vagyis, hogy el ne fogyjon az értelmünk.

Agykárosodottak

Agykárosodást okoz a hatalom.
   E kijelentés nem tőlem származik, bár régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik tartósan hatalmon vannak, módosul a tudatállapotuk. Többnyire jelentősen torzul az ítélőképességük és egy idő után csalhatatlannak, minden dolgok szakértőjének, kizárólagos tudójának hiszik magukat. Nyilván saját érdekükben ezt erősítik környezetükben a belőlük kiválóan élők is.
   A bevezetőben leírt kijelentő mondat annak az összeállításnak a címe, amely a hatalom birtokosainak agyi folyamataival foglalkozik. Ahogy a szakemberek által szerkesztett Ténygyár című portálon olvasható, a The Atlantic magazin szerint a különböző kutatások eredménye legjobban az úgynevezett hatalmi paradoxonnal foglalható össze. Ez annyit jelent, hogy az emberek magas pozícióba jutva elvesztik azokat a képességeiket, amelyekre a hatalom megszerzéséhez volt szükségük. Elsősorban az empátiát, vagyis az együttérzést, az egyes emberi sorsokba beleélés hajlamát.
   Dacher Keltner, a Kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológiaprofesszora két évtizeden keresztül vizsgálta a hatalom személyiségre gyakorolt hatását. Szerinte a hatalom megszerzése felér egy agysérüléssel, mert hatására az emberek kevésbé ismerik fel a kockázatokat, sokkal könnyebben hoznak érzelmi alapon meggondolatlan döntéseket, és elveszítik a készséget arra, hogy a másik ember fejével gondolkozzanak. És ne csak politikusokra gondoljunk, ilyenek a napjainkat megkeserítő munkahelyi kiskirály főnökök is.
   Az „agykárosodott” országvezetők igen nagy veszélyt jelentenek saját népükre, de egyúttal a világra is. Kis gondolkodással jó pár olyan autoriter, vagy diktátor vezetőt tudunk felsorolni, aki népe vérét szívja és hatalmi gőgjében személye túlértékelésével a világ úgy-ahogy még meglévő békéjét is kockára teszi. A szaporodó európai – látszólagosan parlamentáris rendszerekben, nagyjából szabad választásokkal legalizált – egyeduralkodók mellett a szép számmal fellelhető ázsiai, afrikai, dél-amerikai önkényurak összeszámlálásához is már számológépet kell igénybe venni.
   Ha éppen azok az emberek válnak képtelenné az empátiára, akik emberi életek millióiról döntenek, az szörnyű tragédiákhoz vezethet és vezetett már eddig oly sokszor a történelem során. Ahogy az említett írásban olvasható, a jelenséget hübrisz szindrómának elnevező Lord David Owen brit neurológus szerint a hatalom egyeseknél a valóságérzékelés elvesztéséhez, az „alattvalók” nyilvánvaló megvetéséhez, hozzá nem értő és rossz döntésekhez vezethet. A hübrisz ókori görög fogalom, amely leginkább gőgöt, elbizakodottságot jelent. Találó kifejezés a tudatmódosult vezető állapotára.
   S, hogy miként maradhat vezető évtizedekig az ilyen ember? A módszer pofonegyszerű és bevált: megoszt és uralkodik.

Vágyaink

Éppen csak túl vagyunk a karácsonyon, legmeghittebb és leginkább várt ünnepünkön. Az erősödő kormányzati vallási buzgalom ellenére is a karácsony felekezeti jelentősége a felmérések szerint hazánkban folyamatosan csökken, és mindinkább átveszi a hitbeli indíttatás helyét a szeretet, megbékélés, az együvé tartozás értéke e két napon. Végül is karácsony úgy szép, ahogy érzünk iránta: vagy, mert ekkor ünnepeljük Jézus születését, (és) vagy, mert együtt lehetünk szeretteinkkel.
   Sokaknak ez a karácsony volt az első, hiszen csak nemrég pottyantak e szép világra másoknak meg éppen az utolsó. Azt, hogy ki hány karácsonynak örülhet még, élvezheti a szeretet ünnepét, a legfelkészültebb kártyajósok sem tudhatják. Sokkal könnyebb viszont megfogalmazni vágyainkat, elvárásainkat a jövővel szemben. S miután nyakunkon az új esztendő, nyilván sokakat foglalkoztat a gondolat, vajon mit hozhat számukra 2018, mire számíthatnak, vagy éppen mit szeretnének az ártatlan csecsemő tisztaságával induló évtől. Erre volt kíváncsi a Ténygyár és a ZRI Závecz Research is, amely decemberben végzett ezirányú felmérést.
   A telefonos kérdezősködés nyomán kiderült, hogy az ország lakosságának 54 százaléka egészsége megőrzését tartotta a legfontosabbnak, amikor a három kívánságról szóló kérdésre válaszolt. Egyharmada a válaszadóknak viszont a megfelelő mennyiségű pénzt gondolta elsődleges szempontnak, míg holtversenyben követte e két álláspontot a családi élet és párkapcsolat harmóniája, vagy a világbéke, bár ezeket csak minden ötödik ember óhajtotta.
   Egy ilyen megkérdezéskor persze megszalad az ember fantáziája, volt például, aki örök életet, ingyen sört vágyott, más pedig, hogy gyerekei maradjanak Magyarországon, és ugyancsak érthető kívánság, hogy ne robbantgassanak a világban. Akadt olyan is, aki azt szeretné, hogy csak hazafiak legyenek az országban. Szerencsére azt nem részletezte, hogy mi legyen azokkal, akik szerinte nem hazafiak, csak egyszerű élni, létezni, boldogulni akaró magyar polgárok, akik kalandvágyból itthon maradnak, és hazájukban teszik a dolgukat. Bár akárhogy is nézem, ez már a hazafiaság jellemzése is volt. Megszívlelendő kívánság az is, hogy töröljék a háborút és a politikát. Messzemenően egyetértek.
   Nyilvánvalóan egyikünk sem tudja, hogy számára, vagy éppen a nagy közösség számára teljesülhet-e egyetlen kívánsága is, például, hogy a kiváló magyar gyógyító rendszer mellett megmaradhat-e az egészsége, vagy, hogy sikerül-e itthon boldogulnia a gyerekeinek. Ahogy a kutatók a honlapjukon összegzésként írták, az emberek zöme úgy véli, egészség legyen, a többit majd csak megveszik valahogy. Ha szerencsénk van, egy év múlva megnézhetjük mi jött be mindebből.
   Ha szerencsénk van.

A semleges sem semleges

Annyi gyalázatos esemény történik minden nap a nagyvilágban, hogy egy kicsit is érthetetlennek tűnő hírre már fel sem kapjuk a fejünket. A híradók mifelénk már úgyis csak kormánypropagandáról, vagy bűnügyekről, tragédiákról, balesetekről szólnak. Aztán egyszer csak jött egy hír, miszerint az USA eltörölte a netsemlegességet biztosító előírásokat. Nagy ügy, és akkor mi van?
   Különben is ez a netsemlegesség olyan úri huncutságnak tűnik, az internetezők többnyire azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. Az persze más volt, azt azonnal megértettük, amikor fizettetni akart a kormány az internethasználatért, ki is szaladtak vagy százezren az utcára első felindulásukban és mondhatom, igen jól tették. De a netsemlegesség amerikai eltörlése valahogy nem idegesít bennünket, pedig szakértői vélemények szerint a szabad internet megszüntetésére tett első lépésről van szó.
   De vajon mit is takar az internet semlegessége? A netsemlegesség elve szerint az internetszolgáltatóknak pontosan ugyanolyan feltételek mellett kell biztosítaniuk bármilyen weboldal vagy szolgáltatás elérését. Nem tehetnek különbséget bizonyos online szolgáltatások között, nem tehetik meg például, hogy az egyik videómegosztónak nagyobb sávszélességet adnak, mint a másiknak.
   Bár az Európai Unió jelezte, hogy a szövetség fontosnak tartja továbbra is a netsemlegességet, de az internet globális volta miatt ez aligha érvényesülhet, ha az amerikaiak bármit is változtatnak a megszokott renden. Nyilvánvalóan a magyar internethasználókat is érinti majd a derék és a világ számára már eddig is sok jót tevő amerikai elnök legújabb sikere. 
   Vegyük a leginkább érthető példát. Mifelénk a népek, ha rákapnak az online közösségi létre, a családi, politikai, nemi, jótékonysági és gyűlölködési tevékenységük kollektív kiélésére, akkor többnyire a Facebookot használják. Igen ám, de ha a szolgáltatójuk valamilyen pénzügyi megfontolásból inkább a Tumblrt, vagy mondjuk a Twittert részesíti előnyben, akkor többe kerülhet majd facebookozni. Az egyik ugyanis majd nagyobb adatmennyiséget igényelhet, mint a másik.
   És akkor még szót sem ejtettünk a filmcsatornákról, a politikai reklámokról, az egyes államok agymosásáról, ha ugyanis megszűnik a net semlegessége, megnyílik az a kapu, amely addig – úgy ahogy – gátat vetetett a látványos különbségtevésnek. 
   Mielőtt végleg pálcát törnénk az amerikai döntés felett, ha elolvassuk a szaksajtóban megjelent idevonatkozó írásokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a büszke netsemlegesség sem teljes, eddig is erősen befolyásolta azt az üzleti érdek, és több szakértő szerint is a netsemlegesség nagyságrendileg ugyanannyi negatív következménnyel járhat, mint a netsemlegesség eltörlése.
   Legjobb, ha sodródunk az árral.

Lapos a Föld

Higgyék el, nem zakkantam meg, bár egyesek szerint már jó ideje, és ez ellen nem is szólhatok, mert abban a világban, ahol a középszerűség mellett a hazugság, csalás, félrevezetés az uralkodó irányzat nehéz józanul gondolkodni, ítéletet, véleményt alkotni. Az idiotizmus üli diadalát világszerte. Persze meglehet, hogy én vagyok az idióta és a Föld is lapos.
   Agyi állapotomról azért számoltam be olvasóimnak, mert nem tudom, hogy valóban velem van-e baj, vagy tényleg olyan elképesztő ütemben nő a hülyék tábora, ahogy azt tapasztaljuk, ha éppen – mások szerint – nem tartozunk mi is közéjük. Most nem arra gondolok, amit az amerikai genetikus, Gerald Crabtree állított, vagyis, hogy a jelenkori ember intelligenciája, aki helyett mindent gépek oldanak meg, nyomába sem ér a több ezer évvel ezelőttinek, hanem arra, hogy az emberek tömegének valós ismerete a világról a technikai, információs lehetőségek bővülésével, vagy éppen amiatt egyre szűkül.
   Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra. A Flat Earth Society (Lapos Föld Társaság) egy 1956-ban életre hívott szervezet, amelynek az alapjait a 19. század közepén Samuel Rowbotham angol feltaláló és vallási vezető fektette le. Ő a Biblia szó szerinti értelmezése alapján hirdette, hogy a Föld lapos. A követői sincsenek ezzel másként. Nincs ezzel baj, az ember például órákig gyalogol az Alföldön egy irányba és érzi, látja, hogy lapos a táj, vagyis, lehet ebben igazság. Az csak zavarkeltésre jó, hogy állítólag már az ókori görögök is tudták, a Föld gömbölyű.
   Nem ragozom tovább, gondoljon mindenki, amit akar a Föld formájáról, ez az ő ügye, mindenki abban hisz amiben akar, vagy amire kényszerítik, én például maradi módon még mindig kitartok a gömbölyűség mellett, bár miután az ablakomból csak a szomszéd macskáját látom, nem akarok erről vitát nyitni. Na de nem így a szkeptikusok, akik igen sok mindenben nem hisznek. Például abban, hogy valaha is járt volna ember a Holdon, de nem fogadják el az űrutazásokat, a műholdak létezését, ahogy a klímaváltozást sem, még ha meg is főnek nyáron és mindennek a tetejébe a gravitációt is tagadják. Akkor is, ha mindig minden csak lefelé esik.
   Most a Lapos Föld elmélete a divat, amelyet lehetne egy elnéző mosollyal letudni, de mindez ennél sokkal több. Egy olyan nemzetközi irányzat, amely úgy öli az agysejteket, mint egykor a pestis az embereket, mert sajnálatosan az ilyen elméletek fertőzőek, és keményen hozzájárulnak a népbutításhoz, bár ez sokkal inkább a politikusok feladata. Ne essünk kétségbe, ők is keményen teszik a dolgukat.
   Ha pedig nekik hiszünk, azt is elhihetjük, hogy tényleg lapos a Föld.

A harmadik küszöbén

Oly mértékben sokasodik az emberiség, hogy a túlnépesedés miatt mind rosszabb és nehezebb lesz az élet több milliárd ember számára. Növekszik a terrorral, erőszakkal, gazdasági nehézségekkel, területi igényekkel fűszerezett feszültség, amely előbb vagy utóbb kiterjedt háborúkhoz, vagyis a harmadik, vélhetően hosszú ideig az emberiség utolsó világháborújához vezet majd.
   Környezetemben, ha erről beszélek, borúlátónak tartanak, mondván, biztosan nem követi el újra az emberiség a már kétszer elkövetett nagy hibáját. Különösen annak ismeretében, hogy a Nagy Háború, majd az ugyancsak tízmilliók életét követelő második világháború csak dzsembori volt ahhoz a pusztításhoz képest, amelyet ma a nagyhatalmak fél kézzel produkálni képesek.
   Borúlátásomat csak erősíti az az izmozás, amelyet Észak-Korea folytat az Egyesült Államokkal, és a helyzetet súlyosbítja, hogy az egyik oldalon egy fegyvermániás, a népét éhínségben, teljes elnyomásban tartó őrült diktátor, a másikon egy önimádó, kiszámíthatatlan, elnöki feladataira felkészületlen, és éppen ezért végtelenül veszélyes ember áll.
   És akkor még szót sem szóltunk az újra nagyhatalmi törekvéseket mutató oroszok fegyverkezéséről, a török katonai erőről és az azt irányító diktátorról, a talán már tömegpusztító fegyverekkel is rendelkező arab országokról, a káoszos atomhatalom Pakisztánról, a pusztító szíriai válságról. De lehet, hogy éppen az említett koreai-amerikai szájkarate és erőfitogtatás csap át egy atomtöltetet hordozó rakéta indítógombjának megnyomásával életek millióit követelő konfliktusba és onnan az azonnali világháborúba.
   Mindehhez képest a gyűlöletes terrorizmus kismiska, bár igencsak megkeseríti a békés emberek életét. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a helyi tömeggyilkosságokkal operáló zavart agyú bűnözők megbízói talán már be is szerezték a maguk kisebb nukleáris fegyvereit, hogy kellő időben a tőlük telhető legnagyobb pusztítást okozzák valamilyen agyament ideológia üdvére.
   Sok nemzetközi hírt olvasok, de meglehet, boldogabb lennék, ha megelégednék csak a hazai hírekkel és sok kedves polgártársamhoz hasonlóan én is örömmel vetném bele magam az éppen soros gyűlöletkampányba, utálnám azt, azokat, akiket éppen kijelöltek számunkra. Ettől ugyanis még lehet élni, boldogulni, gyermekeket felneveli, sőt abban is bízni, hogy megérhetjük unokáink születését. Miután nem csak kormányzati híreket olvasok, rá kellett jönnöm, hogy mit sem számít a migráció, ha több pusztító fegyver van ma az emberek kezében, mint ahány földönfutó menekült rója a világ útjait.
   A harmadik világégés az emberiség sok problémáját megoldja majd, de ezt az emberek többsége már nem fogja megtudni.