Oldalletöltések száma: 10408194
2019. október 20. vasárnap 21:26,
Vendel és Irén napja van.

Fontos ügyek

A fiatalokétól nagy általánosságban jelentősen eltér a múlt század második felében született milliók gondolkodása. Ezek után nagyon is meglepő, hogy az elmúlt negyed évszázadban született ifjak pontosan ugyanazt tartják legfontosabb feladatnak Magyarországon, mint korosabb honfitársaik.
   A minap látott napvilágot az Eurobarometer felmérése, amely arra kereste a választ, hogy az unió 28 országában mit tartanak legfontosabb tennivalónak a 15 és 24 év közötti fiatalok. Mint kiderült, a legtöbb országban a klímaváltozás elleni harc élvez elsőbbséget, de az épp kilépni készülő Nagy-Britanniában e mellett még az oktatás javítását is szorgalmazzák, Horvátországban és Cipruson a munkahelyteremtést, Romániában és Bulgáriában az oktatás fejlesztését, Litvániában és Görögországban a szegénység és egyenlőtlenség felszámolását, míg Magyarországon és Lettországban az egészségügy fejlesztését és az általános jólét megteremtését tartják legfontosabbnak a megkérdezettek.
   Nekem is az egészségügy helyzetének javítása lenne a legfontosabb, de azért erősen hiányolom a klímaváltozás elleni megoldásokra fordított kormányzati erőfeszítéseket is az oktatás színvonalának javítása mellett, és bár fel sem merült kérdésként, mert az unió legtöbb országában demokrácia és jogállamiság van, fontosnak tartom mifelénk e kettő helyreállítását is.
   A fontossági sorrendek közé nem csak a gyógyuláshoz, de a közbiztonsághoz és a tüzek oltásának magas színvonalához való hozzájutás igényét is be kellene sorolnunk. E kettőt azért hozom elő, mert pár héten belül először arról olvashattuk az egyetlen nyomtatott, nem kormányzati napilapban, hogy nem csökkent a rendvédelmi területen tapasztalható munkaerőhiány, ráadásul a hivatásos állomány 40 százaléka fontolgatja, hogy felmond. Ezt az áldatlan állapotot a korkedvezményes nyugdíj elvétele és a tisztességesnek aligha nevezhető javadalmazás idézte elő, de az sem elhanyagolható tény, hogy miközben a szolgálat a legtöbb esetben erősen megterhelő, a munkakörülmények sokfelé rosszak.
   Nem jobb a helyzet a tűzoltóknál sem, ahova már-már alig jelentkezik fiatal, mert a munka fáradságos, az eszközök sok helyütt nem megfelelőek, a fizetés ugyanakkor megalázóan gyenge, pedig a tűzoltók egy-egy bevetésnél igen sok esetben saját életüket kockáztatják, a pszichés terhelésről már nem is szólva, hogy a mi életünket, vagyonunkat megóvják.
  Sajnálatos tény, hogy az állam éppen azokat az embereit nem becsüli sokra, akiknek tevékenysége egy jól működő országhoz alapvetően szükséges. Ide sorolhatók a már említett rendőrök és tűzoltók mellett a közszolgák, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, tudósok és persze még nagyon sokan mások.
   Nem csoda hát, hogy a magyar fiataloknak nem a klímaváltozás elleni küzdelem jutott először eszükbe.

Évtized

Egy-egy születésnap mindig jelentős esemény, főleg az ünnepelt számára. Évfordulója, vagy mondjuk úgy, születésnapja nem csak embernek, de lehet egy-egy intézménynek, szervezetnek, vagy éppen újságnak is. És ezzel el is érkeztem mondandóm lényegéhez. 2009. július 19-én indítottam útjára e-lapomat, a v-to.info-t, vagy ahogy olvasóim és jómagam is nevezem, a Vétót, amely a „v-to” kiejtéséből származik és a Velencei-tóra utaló megnevezés. Az internetes világban nem is oly rövid idő egy-egy portál évtizedes léte, ezért nem kis büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ezt is megértük. Mert ugyan lapindító jegyzetemben egy évtizede azt írtam, hogy „E-újságot indítani egyszerű. Fogja magát az ember, készít, vagy készíttet egy honlapot, esetleg blogot indít, aztán leír néhány gondolatot, feltölti az internetre és kész”, de a valóságban mindez sokkal összetettebb.
   Ahhoz ugyanis, hogy digitális újságomat, e-lapomat a kitűzött célomnak megfelelően naponta legalább százan olvassák, abba tartalom kell, ki kell alakítani irányultságát, meg kell határozni azokat a témaköröket, amelyekkel foglalkozni akarok, és nem mellesleg valamilyen politikai irányba is be kell állítani az oldalt. Ez akkor is igaz, ha – mint a Vétó estében – direkt pártpolitikával nem foglalkozik az újság. A Vétó elsősorban a tókörnyék dolgai iránt érdeklődőket érintő információk, hírek közlésére jött létre, de miután tapasztalható, hogy e térség – szerencsére? – nem képes túl sok napi újdonságot termelni, a tókörnyéki hírek mellett minden olyan, a lehetőség szerint messzemenően ellenőrzött, az életünket érintő eseményről, újdonságról, érdekességről is beszámol, amelyet fontosnak érzek.
   Kezdetben megjelenési lehetőséget kínáltam tehetséges, az újságírás iránt érdeklődő fiataloknak is, hogy e felületen próbálják ki tudásukat, mielőtt végképp elköteleződnének e szép hivatás mellett, de egy-két ilyen szárnypróbálgatás után elmaradtak az újságírójelöltek. Ebbe bizonyára közrejátszott, hogy bevételek híján a lap nem tud honoráriumot fizetni, a benne dolgozók is ingyenesen teszik dolgukat. Maradtunk hát ketten, apa és fia, akik készítik a portált napról napra, a hét hat napján. Az informatikai hátteret Máté Gábor biztosítja, míg a cikkírás, szerkesztés rám hárul. Hivatásom alakulása azonos egyre több egykori, de mára megszüntetett médium igazi újságírójának lehetőségeivel. Nekünk, akik alól kifogytak az újságok, tévék, rádiók, és nem akarunk újságírókból írástudó propagandistákká válni, vagy visszavonulni, mára csak a világháló maradt és persze a hivatástudat.
   A Vétó fejlécén két mondatban olvasható a lap hitvallása: „A hír szent, a vélemény szabad”, illetve, „Mi így látjuk, ön láthatja másként!” Ígérem, a következő tíz évben is ehhez tartjuk majd magunkat.

A köz szolgái

Az ezredforduló táján hozta létre az akkori kormányzat az okmányirodai rendszert, amelynek segítségével egy városban, településen, vagy annak környezetében az önkormányzat által működtetett irodában intézhette sokféle ügyét a polgár. Ezt fejelte meg egy évtizeddel később az új kormány az egyablakos ügyintézési rendszerrel, a kormányablakok létrehozásával, amely intézmény lehetővé teszi, hogy az ügyfelek egy helyen intézzék hivatalos ügyeik zömét, sőt egy-két ügy kivételével az ország bármelyik kormányablakát is igénybe vehetik erre, lakóhelyüktől függetlenül. Kijelenthetjük, hogy köszönhetően a felkészült szakembereknek, jól működött a rendszer. Így, múltidőben.
   Először a fővárosi hivataloknál bomlott meg a rend, mostanra pedig már vidéken is többfelé vagy szünetel az ügyfélfogadás, vagy csökkentették a nyitvatartási időt és akadnak kormányablakok, ahol bizonyos ügyeket már egyáltalán nem lehet intézni. A kormányzati kommunikáció szerint minden rendben van, átmeneti nehézségekről van szó és technikai okokról, amelyeket gyorsan orvosolnak majd.
   Mindez nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, kellett hozzá néhány igen jól átgondolt kormányzati döntés is. Például az életbe léptetett létszámstop, amely miatt az elbocsájtott, de közben igencsak hiányzó dolgozókat, ahogy a munkakörülményekkel, az elmaradt béremelésekkel, túlmunkákkal elégedetlenek elvándorlása miatt kialakult hiányt sem nem lehet új belépőkkel pótolni. Ma országosan több mint 4000 dolgozó hiányzik a kormányhivatalokból.
   A kilépések sorozatát a jelenlegi kormány ugyancsak jól átgondolt törvénymódosítása idézte elő, amely szerint már nem számítják be az ebédidőt a munkanapba, így az eddigi helyett fél órával többet kell naponta dolgozniuk a köz alkalmazottjainak. Ráadásul ugyanezzel a törvénymódosítással, nyilván dolgozói kérésre, 25-ről 20 napra csökkentették az alapszabadságokat, a munkaidő összességében így nagyjából egy hónappal nőtt meg a közigazgatásban. Akik mindezek ellenére maradnak, azoknak több ember helyett kell dolgozniuk, „jutalomként” pedig, ha a nagy rohanásban, túlfeszített munkában hibáznak, még büntetést is fizethetnek egy-egy tévesen intézett ügy után.
   Az ember elgondolkodik, hogy vajon mire számíthat egy olyan országban a polgár, amelyben a vezetés a hozzá lojális, hűséges dolgozóit sem becsüli meg, holott a jól működő közigazgatás iránti általános elégedettség is éppen őket tarthatja sokáig hatalomban. De nincs min csodálkozni, ez a kormány nem becsüli sokra az orvosait, egészségügyi dolgozóit, pedagógusait, rendőreit, nyugdíjasait ahogy sokan másokat sem.
   Nagyon rosszul dönt az az állami vezető, amely ügyeik intézéséhez sorban állásra kényszeríti polgárait, mert várakozás közben furcsa gondolatok jutnak a mind idegesebb emberek eszébe.

Füles

- Ne csináld, mert kapsz egy pofont!
   Megkockáztatom, alig van olyan család, amelyikben legalább egyszer ne hangzott volna el a fenti, vagy ehhez hasonló mondat. Mert minden szülő tudja, vannak a gyermeknevelésnek olyan pillanatai, amikor elfogynak az észérvek, csődöt mondanak a soha nem tanult, csak innen-onnan összecsipegetett pedagógiai módszerek és a megátalkodott kölökkel szemben nem marad már más eszköz, mint a verés. Ez persze megmaradhat csupán fenyegetés szintjén, de akkor a hatása igen gyorsan egyenlővé válik a nullával.
   A közelmúltban az egyik vidéki város nem éppen kormánybarát polgármestere azt találta mondani az egyik rádióinterjúban, hogy ő a gyereknevelésben a testi fenyítést is szükségesnek érzi, bár hangsúlyozta, hogy a gyerekek bántalmazása elfogadhatatlan számára. A hibázására váró kormánypropaganda-gépezet erre azonnal beindult és jól elverték a port a gyerekeket testileg fenyíteni akaró politikuson.
   Tudom, hogy most sokak szemében népszerűtlen leszek, de szerintem is van helye a nem dühből, hirtelen felindulásból, hanem figyelmeztetésként adott, inkább csak jelzésértékű szülői nyaklevesnek, fenékre verésnek, kézre csapásnak. S mielőtt felháborodott tiltakozások tömegével árasztanának el, felhívom a „csak” lelki kényszerítéssel, szobafogsággal, eltiltásokkal és más hasonlóan kifinomult pedagógiai eszközökkel nevelők figyelmét arra, hogy az állatvilágban – amelynek ha tetszik, ha nem, tagjai vagyunk – például egy anyaoroszlán, vagy a saját házunkban élő kutyaanya amellett, hogy igen nagy türelemmel viseli kölykei játszadozását a farkával, vagy füleivel, de amikor egy csemete átlépi a szabad és nem szabad határát, először morgással, majd könnyed fülessel, lökéssel, esetleg egy kicsit erőteljesebb mancscsapással, harapással teszi helyre a renitens ifjút.
   Mifelénk nagy valószínűséggel már csak az idősebbeknek rémlik Anton Szemjonovics Makarenko neve, vélhetően nekik is inkább csak a makarenkói pofon kifejezés miatt. Nos, Makarenko híres pofonja az 1920-ban még javában zajló szovjet polgárháború idején csattant el először és amelyet ő Az új ember kovácsa című könyvében írt le. Nyilván a mi száz évvel későbbi világunk köszönőviszonyban sincs Makarenko világával, de a pedagógus saját pályafutása során tanulta meg, van olyan pillanat egy fiatal nevelésében, amikor a kellő időben adott pofon egy egész életet változtathat meg, mégpedig a helyes irányba. És ez ma sincs másként.
   Mielőtt megköveznének kijelentem, egykori pedagógusként és gyakorló szülőként is elítélem a gyermekbántalmazást, de ajánlom mindenkinek figyelmébe azt is, hogy a bántalmazás és az időnként alkalmazott nevelőcélzatú fizikai erő között hatalmas a különbség.
   Ahogy az álszent felháborodás és az otthon, zárt ajtók mögött lezavart füles között is.

Dilemma

Áll a tisztességben megőszült, hatvanöt körüli úriasszony a szupermarket egyik polca előtt, amelyen naptejek sorakoznak szépen egymás mellett és élete párja érdeklődő tekintetétől kísérve próbálgatja sorra az egyes szereket, szétkenve magán a számára szimpatikusakat.
   A nyugdíjas nyugati házaspár, egykor idegenbe szakadt honfitársaink nyaranta a közkedvelt üdülőhelyen töltik napjaikat. Csendesek, nemigen zavarnak senkit sem, kertjüket rendben tartják. Nyilván, gondolja az ember, megtanulták a nyugati életvitelt, betartják a szabályokat és csak a maguk dolgával törődnek. Aztán az egyik napfényes hajnalon az asszony hálóingben, nagy csendben kiosont a kertjükből, gyorsan körbenézett és egy szeméttel degeszre tömött, méretes nejlonzacskót dobott a szomszéd kukájába, majd egy újabb gyors körültekintés után, mint aki tudja, hogy jól végezte dolgát, visszaindult saját birtokukra.
   Naponta esnek meg hasonlóan kicsinyes, nem éppen világrengető események, szinte mindenkinek vannak hasonló történetei. Nagy ügy, mondhatnánk, nem sérült meg senki sem, a kár is elenyésző, meg amúgy is a szomszéd kukája félig sem volt tele, a megbontott naptej kára – ha ugyan észreveszi majd az azt megvenni akaró vásárló és szóvá teszi – meg amúgy is a magát véresre kereső multit sújtja, szóval mintha nem történt volna semmi sem. Mindezeket az ügyletek véletlen szemtanúi is gyorsan feledhetnék, ha nem lenne ott a feszítő erkölcsi kérdés: vajon mit kellene ilyen esetben tenni? Szólni a tisztességben (?) megőszült hölgynek, hogy ne lopjon, vagy megkérdezni a hálóinges asszonyt, hogy miért nem fizeti be a szemétszállítás díját, teszi ki a maga kukáját a kapuja elé, ahogy azt más törvénytisztelő polgárok teszik?
   Közismert Babits Mihály Jónás könyvének örökbecsű sora, amely szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. E gondolat felveti annak kérdését, hogy tenni kell-e az ellen, ami helytelen és ha valaki tesz, mi lesz a jutalma, vagy még inkább büntetése? Az emberek zöme – nem okolhatóan emiatt, hiszen a temetők is a tegnapi hősökkel vannak tele – inkább hallgat, mert felesleges ellenségeket szerezni, gyűlnek azok szép számmal maguktól is. Aztán meg mit is lehet elérni azzal, ha szóvá tesszük, hogy az illető tisztességben megőszült úriasszony miért ügyeskedik a multi boltjában, vagy hogy a nyaraló hálóinges asszony miért nem a saját kukájába hajigálja a szemetét? Valószínűleg a helyesen eljáróra förmednének, hogy mit üti bele az orrát más dolgába, esetleg trágár kifejezések özönét zúdítanák rá, vagy parázs veszekedéssé durvulna a jó szándékú megjegyzés.
   Valahogy így vagyunk a világunkban tapasztalható, az említetteknél nagyságrendekkel nagyobb lopásokkal, szemét ügyekkel is. Jobbnak érezzük, ha hallgatunk, abból nemigen lehet bajunk.
   Ebben tévedünk, de hatalmasat.

Egy Föld nekünk nem elég

- Most élek, nem érdekel engem, hogy mi lesz ötven év múlva!
   Sokan gondolkodnak így, mégpedig zömében kényszerből, hiszen egy adott társadalmi környezetbe születtek, abban nőttek fel, lettek dolgozók, fogyasztók, élnek olyan életet, amelynek feltételeit nemzeti és globális rendszerek szabályoznak, irányítanak. Érthetően nem foglalkoznak sokat azzal a ténnyel, hogy életmódjuk árt-e a Földnek, vagyis, hogy mekkora az ökológiai lábnyomuk.
    Az ökológiai lábnyom fogalma azt fejezi ki, hogy adott technológiai fejlettség mellett az emberi társadalomnak mekkora földterületre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és az általa termelt hulladék elhelyezéséhez. Szépen növő ökológiai lábnyomunkra emlékeztet a túlfogyasztás napja, amely a világon mind gyorsabban érkezik el. Mi magyarok meglehetősen élen járunk a túlfogyasztásban, a Természetvédelmi Világalap minap napvilágot látott közleménye szerint, ha a világon mindenki úgy élne, mint a magyarok, akkor az emberiség fogyasztása június 14-én lépte volna át azt a szintet, amelyet a Föld egy év alatt képes újratermelni és több mint 2,2 bolygóra lenne szükség ahhoz, hogy a természeti erőforrások fedezni tudják az emberiség igényeit.
   Nyilvánvalóan a Föld nyolcmilliárdhoz közelítő emberi népességének legtöbb tagja is sokat tehetne a túlfogyasztás elkerülése érdekében, bár ez aligha áll érdekében. Az emberek többnyire ott akarnak boldogulni, ahova a sorsuk szólította őket, azoknak a fogyasztói szokásoknak felelnek meg, amelyek az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem szempontjait tartják szem előtt és amelyek igen keveset foglalkoznak azzal, hogy hogyan hat a túlfogyasztás a bolygóra, a következő nemzedékek életére. Igen elszántnak kell lennie egy jóléti társadalomban annak, aki ellenáll a fogyasztást ösztönző reklámoknak, akit nem csábít az áruházak termékektől roskadozó polcainak látványa, nem késztet szerzésre a környezetében élők gyarapodása.
   Hazánk esetében a legnagyobb környezetterhelést az energiafogyasztás jelenti, amelynek döntő részét fosszilis energiahordozók biztosítják és az ország lábnyomának közel kétharmadát teszik ki, továbbá az élelmezés a haszonállatok tartása miatt, amely az ország lábnyomának ötödéért felelős.
   A Global Footprint Network adatai szerint idén Magyarország június 14-én érte el a túlfogyasztás napját, hat nappal korábban, mint tavaly. A világ ugyanezt augusztus 1-jén éri majd el. A bolygó veszélyeztetettségét mutatja, hogy míg 1970-ben még december 23-áig voltak elegendőek a Föld erőforrásai, addig 1997-ben már szeptemberre elfogytak, most meg majd augusztus elejére. A megoldás cseppet sem egyszerű: a változáshoz világszerte egységes akaratra, okos törvényekre, gyökeresen megváltozó gazdasági szemléletre lenne szükség.
   Mindezek esélyeit mérlegelve kimondhatjuk: a Föld elveszett.

Mi újság?

A magyar társadalmat oly sok más tényező mellett az is két ellentétes táborra osztja, hogy ki érdeklődik még a hazai közélet és az ezekről szóló hírek iránt, illetve ki az, aki minderre fittyet hány és abszolút közönyös aziránt, amit híreknek nevezünk. A hírek alatt nem a közösségi oldalak álhíreit, és a hangzatos bulvárírásokat értem, hanem mindazokat az ellenőrzött információkat, amelyek sorsunkról, életünkről, a nagyvilág történéseiről szólnak.
   Azt a hírfogyasztók már jó ideje tapasztalják, hogy vannak az igazi hírek, a manipulált, bár valamennyi valóságtartalommal még bíró, de erősen csúsztató – nevezzük így – félhírek és vannak az álhírek, a fake news amellyel egyre több állam kormányzata, kormány-, vagy állampártja és az általuk közpénzen kézből etetett sajtójuk él. Idehaza egy-két kivétellel jószerével az összes komoly nézettségű, hallgatottságú, vagy olvasótáborral rendelkező médium a kormány kézi vezérlése alatt működik, emiatt meglehetősen macerássá vált a valódi tartalommal bíró, nem agymosás jellegű információk megszerzése. Sokan emiatt megadva magukat az általuk befolyásolhatatlan történéseknek, átálltak a nem hírfogyasztók mind szélesebb táborába.
   Mindezt igazolja a minap közzétett, a Magyarországnak külön fejezetet szentelő oxfordi egyetem médiaelemző intézetének legújabb Reuters Institute Digital News Report című éves tanulmánya. Ez nem kevesebbet állít, minthogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvánnyal (KESMA) és az állami hirdetések elosztásával még szorosabb kontroll alá vonta a kormány idehaza a médiapiacot és emiatt a lakosság jelentős részéhez nem jutnak el kritikus információk.
   Talán nem árt emlékezni, hogy hány médium – napilap, tévé, rádióadó – szűnt meg a jelenlegi kormányzat igénye alapján. Igaz, szinte minden esetben gazdasági tényezőkkel indokolták ezeket, de ha csak úgy működhetne idehaza tévé, rádió, vagy újság, hogy abból élhet, amennyit megkeres, aligha lennének nyomtatott lapok, még inkább kisebb tévé- és rádiócsatornák. S miután azt is felmérték, hogy hány médium szorul a lakosság támogatására és hányan hajlandóak mifelénk fizetni a tartalomért (kevesen, de ezzel aligha mondok újdonságot), kiderült, hogy a vizsgált 38 ország közül 28 százalékkal Magyarországon az egyik legalacsonyabb a média iránti bizalom.
   Mindez nem csak azért sajnálatos, mert az ember már nem is tudja, hogy amit hall, olvas, vagy amit a szájába rágnak igaz-e, vagy sem, hanem azért is, mert így végképp kiszolgáltatottá válik az egész társadalom egy érdekcsoportnak. Ez pedig sérülékennyé, veszélyeztetetté teszi az egyes embereket, még ha ők mindezt hitből, elkötelezettségből, kényelemből nem is akarják tudomásul venni.
   Örök igazság, hogy sohasem vezet jóra, ha valahol a hír már nem szent, a vélemény meg nem szabad.

Műhús

A globális felmelegedés az ember és az élővilág számára előbb-utóbb alig kibírható változásokat idéz elő a bolygónkon. Ott tartunk, hogy ha ma mindent megtennénk annak érdekében, hogy holnaptól ne növekedjék ennek üteme, akkor is már csak évszázadok, vagy akár évezredek alatt visszafordíthatóvá tettük a Föld éghajlatát. Ennek számtalan oka van, ilyen a túlnépesedés, a felelőtlen pazarlás, az ipar és mezőgazdaság által pusztító mennyiségben kibocsátott károsanyagok, a mértéktelenül növekvő húsfogyasztás. Ez utóbbira jellemző, hogy ha a következő évtizedekben is ilyen lendületesen növekszik az élő állatokból származó hús iránti igény, akkor véglegesen tönkretesszük a bolygót.
   Sok ország laboratóriumaiban kísérleteznek az igazira megtévesztésig hasonlító műhússal, amelyek kiválthatnák az élő állatok húsát. Az élőállattartással ugyanis az a baj, hogy egyes fajok, például a marhák böfögése, szellentése miatt hatalmas az általuk kibocsátott és a légkörbe kerülő üvegházhatású metán és szén-dioxid gázok mennyisége. Persze a húsevők, akik a mindinkább húst enni akaró kínaiak és indiaiak tömegével gyarapodik, nehezen veszik tudomásul, hogy műhússal etessék őket, amikor végre az igazi húst is meg tudnák venni. Pedig a műhús egyik fajtáját élő állatokból vett sejtekből állítják elő míg a másik verziója növényi alapú.
   A műhús előállítása ma még igen drága, de a kísérleti laborokból már eljutott az éttermek kínálatáig, és tehetős befektetők dollárszázmilliókat fektetnek a technológia fejlesztésébe, mert ebben látják a jövő egyik hatalmas üzletét. Nem véletlen az igyekezetük, mert egy a Science-ben publikált felmérés szerint az elmúlt ötven évben megduplázódott világszerte a húsfogyasztás mértéke. 1961-ben még átlagosan 23 kg húst evett meg egy ember egy év alatt, 2014-ben viszont már 43 kilót. A kutatók szerint 2050-re további akár 70 százalékkal is emelkedhet a hús iránti kereslet.
   Növekvő húsigényünk miatt az állattenyésztés melléktermékei fokozódóan szennyezik az ivóvizet, aminek felét már így is a húsukért tartott állatoknak termesztett takarmánynövények öntözésére használják fel. Még a legvérmesebb húsfogyasztóknak is be kell látniuk, hogyha azt szeretnék, hogy gyerekeik, unokáik legalább egy valamennyire lakható bolygón élhessenek valamit tenni kell e téren is. Például műhúsra kell majd áttérnünk, már ha az megfizethetővé válik. A tömeggyártással nyilvánvalóan azzá is lesz, mégpedig hamarosan.
   S, hogy el ne tévedjünk a való világban, jó ha tudjuk, a szupermarketek polcain magukat csábítóan kínálgató hústermékek szinte mindegyike már ma is többféle „műanyagot” tartalmaz, még ha az eledel alapja állati eredetű is.
   Ideje hát hozzászoknunk a műhús gondolatához, már ha élni akarunk még egy darabig a Föld nevű bolygón.

Merre tovább?

Pár hétig minden híradást az európai parlamenti választások uraltak, joggal, hiszen közel sem mindegy, hogy kik lesznek Európa új választott vezetői és ők milyen irányba próbálják kormányozni a ma még 28 tagú szövetséget. A legtöbb országban az uniós választás belpolitikai erőfelmérés is volt, helyenként komoly átrendeződést is okozott az erőviszonyokban.
   Idehaza semmi különös nem történt, az lett a végeredmény, amit előre lehetett tudni. Nyert az a párt, amelyiknek ellenfeleitől eltérően korlátlanul állt rendelkezésére nyilvánosság, pénz és hatalom, emellett a kampányában a legegyszerűbb eszközhöz nyúlt, a már jól bevált módon ismét az emberek félelmét korbácsolta fel egy idehaza nem is létező ellenséggel szemben. Olyan versenyként jellemezhetjük ezt a pártok között, mintha egy speciális evezős versenyen a részvevő csapatoknak egy folyón kellett volna evezniük két kilométert és aki a leggyorsabban teszi meg a távot az a győztes. Igen ám, de az egyik csapatnak a gyorsfolyású folyón lefelé, az összes többinek árral felfelé kellett haladnia. Lehet kétséges egy ilyen verseny kimenetele?
   Azt, hogy milyen Európában élünk majd a következő uniós választási ciklusban, ma még nem tudjuk. Mert miközben idehaza még mindig a migránsok az első számú közellenségek, addig a kontinensbeli szövetségeseink mindinkább felfedezik a valódi kihívásokat. Úgymint a klímaváltozást, a gazdasági problémákat, a kiújult hidegháborút, a közel-keleti és más háborús veszélyeket, a közös ügyészség, határvédelem, és hadsereg szükségességét, a lopakodó diktatúrák térnyerésének visszaszorítását, vagyis az egyre inkább egységesedő, egyesülő Európa valóban megoldandó feladatait.
   Mifelénk pedig eközben néhány hatalomba dermedt, emiatt személyiségében torzult politikus nem átallja például a klímaváltozás tényét megkérdőjelezni, vagy legalábbis súlyát kicsinyíteni a migrációval szemben, ha már a nagy Amerika első embere is ezt teszi. Pedig, ha valamit nagyon is komolyan kellene e derék embereknek venniük, az a légkör felmelegedése. Nekik az ez elleni harc élére kellene állniuk, már ha valóban fontos számukra gyermekeink jövője és nem csak a kormányzati plakátokra szánt, jól hangzó szlogenként képzelik el ennek tartalmát. Nincs ez másként a közös valutával, ügyészséggel, határvédelemmel és sok más hasonlóan fontos szakterülettel sem. Ezeknek is lehetnének szószólói, nem pedig akadályozói.
   Tudom, hogy a politikusok életében többnyire csak az a fontos, ami hatalomban tartja őket, de mindenképpen szégyen rájuk nézve, ha tehetnének valamit is a jövő élhetősége érdekében, de pillanatnyi érdekeik miatt oly sok, Magyarországot rettenetes bajokba sodró elődjükhöz hasonlóan rossz útra terelik az országot.
   Szerencséjük lesz, ha nevüket az utókor egyszerűen csak elfelejti és nem átkozva emlegeti majd.

Mínusz öt év

Miközben a magyar kormány hazánk legfontosabb feladatának az iszlámhívők már jószerével nem is létező migrációjának visszaszorítását tekinti, addig a lakosság minden felmérés szerint egyértelműen az egészségügy mind rosszabb állapotát tartja a legnagyobb bajnak.
   Valóban eredményes a kormányzati népbutító taktika, el is takarja szemünk elől a tényt, hogy „nincs hova hátrálni az állami egészségüggyel”. Ez a megállapítás hangzott el ugyanis a minap a magyar egészségügy helyzetét nemzetközi összehasonlításban vizsgáló tanulmány bemutatásakor, ahol az is kiderült, hogy nincs olyan terület, ahol ne a mezőny sereghajtói közé tartozna Magyarország.
   Aki végignézi az adatok sorát és addig még nem érezte rosszul magát, a tényektől biztosan felmegy a vérnyomása. Pedig nem árt vigyáznia mindenkinek magára, mert a hazai alapellátásban, szakrendeléseken, vagy kórházakban folyamatosan romlik a helyzet, mind kisebb az esély az időben megkezdődő gyógyításra, gyógyulásra. Jól érzékelhető a kormányzat törekvése, hogy akit lehet, áttereljen a magángyógyászat felé, pedig a legtöbben nem tudják megfizetni a vizsgálatok, kezelések árait. Ahogy a tanulmány készítői is írták, az egészségügyi költésen belüli 30 százalékos arányt meghaladó magánkiadások egyéni tragédiákhoz és rengeteg járulékos költséghez vezetnek.
   Hiba lenne az egykor viszonylag jól működő magyar egészségügy pusztulását teljesen a jelenlegi hatalom nyakába varrni – van sara benne jócskán, ez nem is vitás –, mert a rendszerváltás után valamennyi kormányzat igyekezett elodázni a sürgető reformokat. Nem csoda, ha tartanak tőle, hiszen egy olyan hatalmas, szinte átláthatatlan szervezet üzemeltetéséről van szó, amelyben nem lehet csak néhány módosítást végrehajtani, ahhoz hogy minden jól működjön, alapjaiban kellene átalakítani az egész rendszert.
   Erre persze várhatunk, előbb lesz újra világszínvonalú a magyar foci, mint rend a magyar egészségügyben, bár az előzőre is dőreség nagyobb téteket feltenni. Így aztán maradnak a szomorú tények, például, hogy a születéskor várható élettartamunk öt évvel marad el az uniós átlagtól, vagy hogy a 15 (!) évesnél idősebb lakosság 59 százaléka szenved tartós betegségben, ahogy a kiugróan rossz halálozási statisztikánk sem újdonság.
   Az is kiderült, hogy az állam reálértéken 2016-ban kevesebbel járult hozzá az egészségügy fenntartásához, mint 2003-ban, a bruttó hazai össztermék, a GDP messze kisebb részét fordítja a kormányzat az egészségügyre, mint az uniós átlag. Ezzel összefüggésben a lakosság számára egyre nagyobb terhet jelent az egészségének fenntartása, vagy a betegsége gyógyíttatása.
   Vajon öt évvel rövidebb életünkkel és sokévnyi hiányzó egészségünkkel ki fog velünk elszámolni?