Oldalletöltések száma: 10637082
2020. február 25. kedd 15:57,
Géza napja van.

A feltámasztott kislány

A minap Dél-Koreában feltámasztottak egy pár éve betegségben meghalt kislányt, aki találkozott és beszélt is az édesanyjával.
   Nem, nem vagyok részeg, még csak tudatmódosító szert sem szedek, vagyis ép elmével írtam le mindezt, amit nem is én találtam ki. Az említett feltámasztás sem tartozik a csodák kategóriájába – vagy ki tudja – hiszen mindez virtuálisan, csakis a technikának köszönhetően és látszólagosan történt meg.
   A dél-koreai Csang Csi Szung négy éve elvesztette hatéves kislányát, Najont, aki egy ritka betegségben halt meg. Egy tévéműsor keretében azonban virtuálisan rekonstruálták a kislányt, az édesanyával történt találkozót pedig a minap le is adták Dél-Koreában. Mint a híradásokban olvasható, anya és lánya a műsorban egy közös emlékekkel teli parkban találkozott.
   Csak azért nem minősítem első felindulásomban mindezt álhírnek, mert ma már mindenki átélheti a virtuális valóság élményeit például játékokban. A technológia fantasztikus, a távlatok beláthatatlanok. Ugyanakkor még belegondolni is borzasztó, hogy mit érezhetett az a dél-koreai anya, akitől halálából virtuálisan feltámasztott kislánya megkérdezte: „Anya! Hol voltál, anya? Gondoltál rám?”.
   Anya és kislánya egy virtuális születésnapi partin vett részt, ahol algalevest, majd tortát ettek, amelynél a gyertyagyújtás sem maradt el. Érdemes belegondolni, egy gyengébb idegrendszerű ember egy ilyen élményt követően végképp elszakadhat a való világtól. Vajon Csang Csi Szung asszony hogyan éli tovább az életét a virtuális találkozás után, hogyan tudott másnap visszatérni a valósághoz?
   A virtuális valóság létrehozásában rengeteg lehetőség és megannyi veszély rejlik. Részt vehetünk például egy izgalmas kalandtúrán a világ legszebb és igen távoli tájain anélkül, hogy felállnánk kedvenc otthoni fotelunkból, visszautazhatunk térben és időben a régmúltba, hogy csatákban vegyünk részt, vagy kincseket keressünk. De például egy-egy tervezett termék kipróbálása során is hasznos lehet a virtuális tér, ahol viszonylag olcsón megtudható, hogy fog-e működni és siker lesz-e az új portéka.
   De mi lesz, ha a virtuális valóság használata, vagy éppen élvezete oly mértékűvé válik, hogy az emberiség erre hajlamos tömege már nem tud majd különbséget tenni a valódi és vélt világ között? Mi lesz, ha leteszi a virtuális világot szobájába varázsoló eszközt, amelyben éppen egy gonosz embert üldözött, majd lemegy a sarki kisboltba kenyéréért, ahol meglát egy, a virtuális gonoszhoz megszólalásig hasonló embert és folytatva a virtuális harcát, megöli az illetőt, mert agya összevonja a való és képzeletbeli világot?
   A gyanútlan és vétlen áldozat hozzátartozóinak vajmi csekély vígaszt jelenthet majd, hogy szeretett családtagjukat a bűntény után akár fel is lehet majd támasztani.
   Virtuálisan.

Doktorok, kis hibával

- Te tudtad, hogy K. doktori címet szerzett?
   - Igen, vett egyet.
   Doktori címhez sokféleképpen juthat egy ember, de mindegyik tanulással jár. Van orvosi, gyógyszerészi, jogi, műszaki és még jó néhány másfajta doktorátus, és van a tiszteletbeli, díszdoktori cím, de ez utóbbi nem doktori fokozat, hanem kitüntetés. És egy ideje létezik az aposztrófos doktori cím is.
   Néhány évvel ezelőtt egy gyulai székhelyű egyesület vezetője állt elő a 'Dr cím ötletével. Ebben a Dr előtt szerénykedő aposztróf a találmány, amelyet a feltaláló állítása szerint le is védetett a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál, ezért szerinte az aposztrófos doktorság bejegyzett védjegy és licencjogokkal rendelkezik, vagyis akiknek van ilyenük, jogszerűen viselhetik nevük előtt. A hivatal ez ellen tiltakozott, mondván, a valóság az, hogy a védjegy csak a ’Dr logóra és elnevezésre vonatkozik. Állítólag vannak, akiknek nevük ’Dr előtagját még az okmányiroda is bejegyezte, vagyis személyi okmányaikra is felkerült.
   Azt gondolná a jogkövető állampolgár, hogy a hatalom hivatalból jár el a csalók ellen, akik doktori címet adományoznak potom pár százezer forintért. De legalább ilyen csalók azok is, akik nevük elé biggyesztik a ’Dr előtagot, hiszen ezzel becsapják mindazokat, akikkel valamilyen ügybe keverednek, de mindez egyelőre büntetlen marad.
   Az aposztrófos doktori címnek van egy másik elnevezése is: parabolikus (jelen értelmezésben képletes) doktor. Mindmáig büntetlenül vásárolhatja és használhatja a parabolikus doktorátust az, aki licencjogot szerzett rá, vagyis kipengette érte a százezreket. Addig nincs is túl nagy baj, amíg az áldoktorok nem veszik túl komolyan magukat és mondjuk egy érettségivel és ’Dr címükkel nem kezdenek el embereket gyógyítani. Nehogy azt higgye valaki is, hogy ez nem történhet meg, a parabolikus doktori címeket előszeretettel vásárolják többek között természetgyógyászok. A gyógyász neve előtt büszkélkedő ’Dr láttán a gyógyulásra váró beteg joggal gondolhatja, hogy a doktor úr (vagy asszony) hosszú egyetemi évek alatt sajátította el azt a tudást, amelynek birtokában igazán szakavatottan nyúl az ő testéhez.
   Amúgy, ahogy a sajtóban többfelé is megjelent, a doktorandusz a pénzen túl sem kapja könnyen a doktori címet, hiszen az általa választott témakör ismereteiről általában közel egy órában kell számot adnia egy vizsgáztató tanács előtt. Nem, ez nem vicc.
   Azt, hogy hány aposztrófos, vagy parabolikus doktor kezel, gyógyít bennünket, hányan végeznek jogi munkát, nemigen lehet tudni, de egyes információk szerint számuk már messze meghaladja a százat. Ahogy olvastam, van közöttük pedikűrös, kőműves és rendőr is.
   Arra gondoltam, ha egy nagyobb összeghez jutok, lehet hogy veszek magamnak doktori címet én is. Kettőt. Egyet a nevem elé, egyet utána.

Libsikomcsik

„Mocskos rohadt libsikomcsi g…k! takarodjatok a mail-mról és folyatassátok a hazaárulást a k…a anyátokban!”
   Több mint tíz évet kellett várnunk az első mocskolódó levélre – nem mintha hiányoltuk volna –, amelyet az általam szerkesztett online újság kapott. Gondolom a nagyobb olvasótábort elérő portálok ennél jóval többel büszkélkedhetnek, de hát egy kis lap örüljön annak is, amit kap.
   Fogalmam sincs, hogy mi bőszíthette fel kedves (?) olvasónkat annyira, hogy e veretes sort leírja, feltételezem, hogy szokásos heti jegyzeteimből nagy valószínűséggel azt szűrte le, nem vagyok a kormány barátja. Jól gondolja a kedves (?) olvasónk, én valóban nem vagyok barátja a kormánynak, az ország korlátlan hatalmú egyszemélyi vezetőjének, de nem voltam az egyetlen korábbi kormánynak, kormányfőnek sem. Újságíróként nem feladatom a csodálatuk, sokkal inkább a hatalom ellenőrzése, a visszásságok közzététele, megírása. Mármint, ha igazi újságíró és nem az éppen uralkodó hatalom kézből etetett propagandistája vagyok. Félreértés ne essék, azt sem ítélem el, hiszen élni kell, ahhoz meg pénz kell, amiből lakhatást, közköltségeket, a gyereknek az iskoláztatást lehet fizetni, meg néha elmenni moziba, étterembe, esetleg talán még nyaralni is, vagyis a propagandista lét is a megélhetés egyik formája.
   Visszatérve a kedves (?) olvasóra, nem értem pontosan mi csapta ki nála ennyire a biztosítékot, hiszen sok éve kapta nap mint nap az újság hírlevelét, amelyről bármikor le is iratkozhatott volna. Nagy valószínűséggel a mindent beborító gyűlölethangulat hatása alá került, amellyel mintegy elhelyezte magát a kormányzati szélsőjobbon, szemben a liberálisokkal, kommunistákkal, értelmezése szerint a hazaárulókkal.
   Bizonyára még a legbőszebb rendpárti, tekintélyelvű beállítottságú felebarátunk is sok liberális vonást mutat fel cselekedeteiben, ha gyermekeiről, családtagjairól, barátairól van szó. És lehetnek a politikailag liberális – hazai szélsőjobbos értelmezés szerint: zsidó – gondolkodók is szélsőségesek. Bonyolult az élet.
   Napjainkban, ha valakit bántani, sérteni akarnak, azonnal ráragasztják a libsi és komcsi (másik oldalon a náci) bélyeget, ehhez pedig szinte kötelezően tartozik a hazaáruló kifejezés is. Csak a tisztázás kedvéért idézem a Büntető Törvénykönyv idevonatkozó passzusát: „Hazaárulás: Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn…” tettét „... súlyos hátrányt okozva, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején vagy külföldi fegyveres erő behívásával vagy igénybevételével követi el…”  Vagyis ez és nem a kormánnyal egyet nem értés a hazaárulás.
   A libsikomcsi ezek után már szót sem érdemel.

Fát a háton

A minap országos botrányt kavart, na nem a cigányokról, ügyvédek és bírók tevékenységéről mondott, az indulatok szítására alkalmas kormányfői beszéd, hanem a sokak által fitneszgurunak titulált közszereplőnek a legismertebb közösségi portálon közzétett videójában elhangzott kijelentése, amely szerint, ha a nők a szülés után lefogynának, sokkal kevesebb házasság menne tönkre. Mindezt a jó házasságok titkai között osztotta meg a nagyérdemű közönségével.
   Az ügy oly nagy hullámokat vetett, hogy már azok is késztetve érezték magukat a tiltakozásra, akik szerint az ország korlátlan hatalmú egyszemélyi vezetőjének cigányozós, vagyis rasszista kijelentésében semmi kivetnivaló sincs, ahogy a bírák és ügyvédek lejáratásában sem, ellentétben a nők kövérségét szóvá tevő fitnesz és táplálkozási szakértő szavaival.
   A fitneszoktató magánvéleményével valójában nem is érdemes sokat foglalkozni. Azzal viszont igen, hogy felidézzük: hazánk a világ négy legkövérebb nemzete közé tartozik és felméréstől függően hol európai listavezetők vagyunk a túlsúlyosság terén, hol „csak” dobogósok. Az egyébként ízlés kérdése, hogy tetszik-e valaki önmagának kövéren, lett légyen az illető nő, vagy férfi, és megfelel-e házastársának túlsúlyosan is. Az elhízás okai között ugyanis lehet betegség, mozgásszegény életmód, hanyagság és sok más is.
   Bár a fitneszszakembernek a szülést a kövérséggel összehozó kijelentése nem volt szerencsés, még akkor sem, ha valóban szép számmal vannak, akik az anyaság terheire, a gyerek körüli teendőkre hivatkozva kevésbé figyelnek testalkatukra, elhanyagolják magukat, a tiltakozóknak mégis sokkal inkább arról kellett volna nagy hangon értekezniük, hogy vajon mit tesz az egészségügy a betegségeket is előidéző túlsúly megelőzése, a felvilágosítás érdekében. De megkérdezhetnénk azt is, hogy vajon a mindenféle tudományok ismeretinek tömegével teletömött fejű fiatalok kapnak-e ismereteket az iskolákban az egészséges életvitelre, arra, hogy hogyan is éljenek majd felnőttként, hogyan táplálkozzanak, milyen higiénia szempontok szerint éljenek. Úgy vélem, legfeljebb csak nagyon visszafogottan.
   Szeretünk felháborodni és különösen szeretünk úgy felhördülni, hogy abból azért túlzottan nagy bajunk ne legyen. Nem háborodunk fel a milliárdokat felemésztő gyűlöletkampányokon, azon ha egy embertársunkkal politikai okok miatt elbánnak, ha tisztes falusi kétkezi kisiparosból a szemünk láttára csinál multimilliárdost a hatalom, ha a korrupció csak kis összegek alatt válik bűnné, ha idő előtt kell meghalnunk, mert gyógyításunk helyett távoli országok templomaira, kórházaira, vagy egy gyengélkedő sportág létesítményeire, csapataira és játékosainak milliós fizetésére megy el az adóforintunk.
   Fát lehet vágni a hátunkon, de az asszonyainkat ne bántsa senki!

Kórházi napjaink

Egy derék honpolgár általában büszke arra, ha hazája valamilyen nemzetközi összehasonlításban az élen végez. Végül is hazája dicsősége az ő sikere is. Ugyanakkor előfordulhatnak kétes értékű elsőségek is, amelyek kevésbé adnak okot az örömre.
   A napokban tették közzé annak a felmérésnek az eredményeit, amelyben megvizsgálták, hogy az Európai Unió tagállamainak polgárai évente hány napot töltenek átlagosan kórházban. A magyar egészségügy közismerten látványosan romló pályán mozog, így a statisztikákat böngésző joggal gondolhatná, a magyarok kerülik a kórházakat, mint ördög a tömjénfüstöt. Ezzel szemben az Eurostat napokban közzétett felmérése szerint az EU tagállamait nézve, a magyarországi betegek töltötték a legtöbb időt a kórházakban.
   A hivatalos adatokból kiderül, hogy Magyarországon 2017-ben átlagosan 9,8 napig részesült egy beteg kórházi ellátásban. Az adatok szerint Csehország végzett e rangsor második helyén 9,6, míg a harmadik Franciaország lett 9,1 nappal. A kilencnaposok sorát a negyedik helyen Németország zárja.
   A kórházban tartózkodás átlagát 6 napon belül tartani tudó országok a napok száma szerinti csökkenő sorrendben: Liechtenstein, Írország, Svédország, Dánia, Norvégia, az e társaságban kakukktojásnak tűnő Bulgária és Hollandia. Ez utóbbi állam betegei átlagosan mindössze csak 4,5 napot töltenek kórházban. Nyilván nincs elég pénzük az egészségügyre.
   Az ember elkezd elmélkedni a statisztikák láttán, hogy vajon a magyarok kórházi ápolására miért kell ily sok nap? A jóindulatú verzió szerint a magyar gyógyítók oly lelkiismeretesek, hogy addig ki nem engedik intézményükből a pácienst, amíg állapotuk jelzője betegről egészségesre nem vált. De az is meglehet – ez a rosszabb olvasata az ügynek –, hogy oly kevés már a gyógyintézményekben az orvos és ápoló, hogy csak nagy ritkán jutnak egyik, vagy másik beteghez, vagyis több idő szükséges az ellátásukhoz, kezelésükhöz. Van még egy harmadik lehetőség is: az is meglehet, hogy a magyarországi betegek egyszerűen kedvelik a kórházi kosztot, a kiváló körülményeket, kényeztetést és ezért mindent megtesznek, hogy minél tovább odabent maradhassanak.
   Kereshetjük a hosszú kórházi tartózkodások okait a hatályos jogszabályban is, amely szerint minimum három teljes napot kell a betegeknek a kórházban lenniük ahhoz, hogy ellátásukat teljes mértékben finanszírozza az állam. Így aztán az egy nap alatt kivizsgált, kezelt és akár otthonába bocsátható beteget is legalább három napig marasztalják az intézmények, hogy az amúgy is igen szűkös finanszírozási összegekhez hozzájussanak. Ez utóbbira megoldás lehetne, ha például egy focimeccs helyszíni megtekintése kiváltana egy kórházi napot.
   Legalább lenne közönség a kormányzatnak az egészségügynél jóval fontosabb méregdrága stadionokban.

Vizes zavar

Manapság szinte mindenről kiderül, hogy nem az, ami. Mármint nem az, amit gondolunk róla, vagy amit belénk sulykolnak a vészharangkongatók, a politikusok, álhírgyártók, önkéntes világmegváltók.
   Minden évben szembesülhetünk azzal, hogy mind közelebb kerül az év első napjához a túlfogyasztás napja, az a nap, amikorra az emberiség felhasználja mindazokat az erőforrásokat, amelyeket a Föld egy év alatt újratermelni képes. Az ilyen adatok sokakra hatnak, így azok a hírek is, amelyek szerint ma már a hagyományosan vízhiányos világrészek mellett is vannak olyan, korábban nem szomjazó vidékek, nagyvárosok, amelyek igen súlyos vízhiánnyal küzdenek.
   Mindezt azért említem, mert a minap egy igen érdekes írás látott napvilágot az egyik még igazi újságírással foglalkozó hírportálon. Eszerint ugyanis nem teszünk jót, ha túlzottan spórolunk a vízzel. Mi van – hördülhet fel idegesen a már sok álhírt megélt olvasó – most akkor feleslegesen takarékoskodom a vízzel?
   Felmerül a kérdés, vajon itt, Közép-Európában kell-e szégyellenünk magunkat minden zuhanyozás vagy vécéöblítés után az elpazarolt víz miatt? Mint kiderült emiatt még nem. Az már más tészta, hogy a csatorna- és ivóvízhálózatot, gondolva a lakosság várható növekedésére és a vízfogyasztás emelkedésére, a korábbi évtizedekben jóval nagyobb fogyasztásra méretezték.  Akkoriban fejenként és naponta 150-200 literes ivóvíz-felhasználással számoltak a tervezők, mára viszont mindössze 100-120 liter fogy, sőt vannak, akik 70 liternél kevesebbel is beérik. Az emiatt lecsökkent mennyiségű szennyvíz viszont nem öblíti át rendesen a csatornákat, a sok szutyok leülepszik, amelyet aztán a szakembereknek időnként rengeteg vízzel kell kimosniuk onnan. Ennyit a megtakarított vízről.
   De megvan az ivóvíz-takarékosságnak is a maga kedvezőtlen következménye. A hálózatokat úgy tervezik, hogy bennük a víz naponta cserélődjön, a tervezettnél alacsonyabb fogyasztás során viszont a víz napokig áll a csövekben, ami nem tesz jót az ízének. A szolgáltatók sem járnak jól, mert a mind kisebb fogyasztás miatt csökkenő bevételeik már nem fedezik a karbantartás, működtetés költségeit és ha a rezsicsökkentés miatt nem emelhetnek árat, nem tudják tartani a szolgáltatás színvonalát.
   Az ember folyamatosan szembesül azzal, hogy akárhogyan is él, egyre nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után. Temérdek ivóvízre van szükség az élelmiszereinek, ipari termékeinek előállításához, ahogy a vécéjének öblítéséhez, fürdéséhez, mosásához, mosogatásához, autómosásához is.
   Az említett cikk olvasása után kicsit összezavarodtam a helyes a vízhasználattal kapcsolatban. Gondolom hamarosan megjön a fentiek cáfolata is, ezért inkább maradok a víztakarékosságnál.
   Bár talán ma egy kicsit tovább állok majd a zuhany alatt.

Tiltott fotók

A napokban sok más érdekesség mellett azzal szembesülhetett a magyar honpolgár, hogy bár saját szemével látja a közintézményként állami fenntartásban, vagyis az ő adóforintjaiból is működő kórházak, rendelőintézetek lepusztultságát, arról legfeljebb csak szűk családi körben, lehúzott redőnyök mellett, suttogva beszélhet, mert a pusztultság hírét mondjuk fotófelvétellel közölni, nagy hirtelen tiltott tevékenységgé vált.
   Az elmúlt napokban az Állami Egészségügyi Ellátó Központ közhírré tette, hátráltatja a gyógyítást, ha fénykép készül a körülményekről. Ezért megtiltották a fotózást, a képek közzétételét, amiről a kórházakban jól látható helyen kirakott plakátokon tájékoztatják is a nagyérdemű arra járókat.
   A beteg persze nemigen akar ujjat húzni azzal az intézménnyel, amelytől gyógyulását, rosszabb esetben életben maradását reméli. Nem így azok az egyelőre még gyógyászati kezelésre nem szoruló látogatók, akiknek viszont erősen csípi a szemét a leomlott vakolat, plafonig felvizesedő fal, törött csempék sora, a régóta cserére váró kiégett izzók, ülőke nélküli WC-csészék, zuhanyfej nélküli zuhanyozók látványa. És a fényképezni valók sora szinte végtelen.
   Nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb és messze olcsóbb is mindezek megmutatását tiltani, mint a lepusztultságot megszüntetni. Az elsőhöz elég egy meleg irodában ülő, jól megfizetett állami alkalmazott pár perces munkája, az utóbbihoz munkáskezekre és pénzre van szükség. Sok munkás kezére, és irdatlan mennyiségű adóforintra, amelyekről tudjuk, számtalan jobb helyük van. Fent kell tartani a megépült és ugyancsak közpénzen hamarosan megépülő, gazdaságossá sohasem tehető labdarúgó-stadionokat, a feneketlen pénznyelőként működő profi labdarúgó-csapatokat, és az idehaza, valamint féltucatnyi másik országban működő számtalan futballakadémiát. Kell a pénz továbbá vietnami kórházra, mexikói, libanoni templomokra, kongói iskolára, kanadai cserkészprogramra, nem nyugati államok intézményeinek magyarországi fenntartására. Baj, ha ezt valaki nem érti meg, hiszen a lakosság által oly nagyon vágyott magas színvonalú labdarúgás, a barátság, a jószomszédi viszony kialakítása, megtartása, a szolidaritás nagyon sok pénzbe kerül. És honnan vegye el ezt a kormány? Na ugye!
   De tegyük félre megértő viselkedésünket és horgadjon fel bennünk a tiltakozás, hogy ha már mi fizetjük a közintézményeket, akkor hadd legyen annyi jogunk, hogy ne csak használhassuk azokat, de véleményt is alkothassunk működésükről és ha nem tetszik, amit tapasztalunk, hát hangot is adhassunk ennek. Mondjuk egy, a valamelyik közösségi portálon közzétett sokatmondó fotóval.
   De nem lehet, mert állítólag hátráltatja a gyógyítást az, ha valaki lefotózza a málló vakolatot.
   Szerencsés országban élünk.

Baljóslatú jövő

Nagy valószínűséggel az emberek többségének már a könyökén jönnek ki a légkör felmelegedésével foglalkozó hírek, hiszen az egyén, egyike a közel nyolcmilliárdnak joggal érezheti úgy, hogy igen parányi porszem ebben a gigászi folyamatban, amelynek legfeljebb csak elszenvedője, de aligha befolyásolója. Mert akarhat ő bármilyen környezettudatosan is élni, azt csak megélhetésének, személyes kényelmének kárára, vagyis súlyos lemondások árán teheti meg. Ráadásul jószerével semmit sem ér el vele.
   A minap olvastam egy izgalmas tanulmányt, amely azt fejtegeti, hogy milyen mértékben nőtt meg mára a különféle üvegházhatású gázok, káros anyagok kibocsátása az ipari forradalom előtti időkhöz képest, amelynek nyomán a Föld egyre több hőt tart meg, és így az átlagos középhőmérséklet növekszik. Jelenleg globálisan nagyjából 1 °C, a szárazföldeken pedig már átlagosan 1,5 fok hőmérséklet-növekedés tapasztalható. A mostani becslések szerint akár 4-5 °C-os melegedés is bekövetkezhet.
   Fogalmunk sincs arról, hol van az a határ, amin átlépve már végképp odalesz a Föld élhető éghajlata, ahogy azt sem tudjuk, hogy mindez hogyan következik majd be. Ma jószerével minden kormány a gazdasági növekedésben érdekelt, ami egyet jelent a növekvő ipari, mezőgazdasági termeléssel, bővülő kereskedelemmel, vagyis a még nagyobb károsanyag-kibocsátással.
   Bár erről kevesebb szó esik, a világ legégetőbb gondja a túlnépesedés. Míg a 20. század közepén nagyjából 2,5 milliárd ember mozgott, lélegzett, evett, ivott, tevékenykedett a bolygón, hét évtizeddel később már több mint ötmilliárddal többen igyekeznek életben maradni, vagy ami még jobban terheli planétánkat, jól élni. Ez a törekvés az egyéntől messzemenően érthető, miközben a nagy egészre rendkívül káros. Feloldhatatlan ellentmondás.
   Gazdaságának és népessége növekedésének visszafogásában egyetlen ország sem érdekelt. A gazdasági növekedés visszaszorítása munkanélküliséget, a csökkenő fogyasztás kevesebb beszedett adót, az pedig megszorításokat hozna. Ráadásul a fejlődő országok joggal szeretnék lakosságuk életszínvonalát növelni, hiszen ami jár sok évtizede a nyugatiaknak, az nekik is kellene.
   A tanulmány szerint hamarosan a Föld lakosságának mind nagyobb része lesz kénytelen lemondani megszokott életszínvonaláról, míg mások sohasem ízlelhetik meg a vágyott jobb létet. A kérdés persze az, hogy ki mond majd le önként a bőségről és kik lesznek, akik beletörődően tudomásul veszik, hogy bár a világ technológiailag igen fejlett, bármit képesek megfizethető áron tömegesen gyártani, termelni, ők mégsem élvezhetik ennek örömét, mert időközben megváltozott a klíma.
   Kíméletlen a helyzet és félelmet keltő a jövő. Kérdés, hogy pusztulásra ítélt áldozatok milliárdjai vagyunk-e, vagy cselekedni képes értelmes lények sokasága.
   De ez még nem dőlt el.

Túltolt okosságok

– Látod – mutatta vadonatúj okostelefonját a hatvanas éveiben járó ismerősöm –, ez a telefon aztán tényleg mindent tud. Még csak most ismerkedem vele, de elképesztő a tudása. Nem mondom, meg is kérték az árát, de nem bánom, mert ez nagyon okos készülék, éppen csak a következő heti nyerő lottószámokat nem tudja.
   Aztán hosszasan ecsetelte, hogy mi mindenre képes a mobilja, de kiderült, hogy a számtalan lehetőség, alkalmazás közül a mindennapokban legfeljebb csak telefonálni, SMS-ezni fog vele, e-mailezni, böngészni a neten, meg ha nagyritkán szükséges fényképezni, mert a kamerája is igazán profi. S ha már lúd, legyen kövér, vett az új okossághoz egy okosórát is, s bár nemigen tetszik a kinézete, közelébe sem kerül a drága svájci órájának, de hát az okosóráké a jövő, haladni kell a korral.
   Egy másik ismerősöm úgy gondolta, megveszi következő autóját, eleget dolgozott már életében ahhoz, hogy végre egy igazán jól felszerelt, korszerű járműve legyen. Hetvenen túl ezt szánta utolsó kocsijának, nem sajnálta rá a pénzt. Tud is az autó mindent, talán csak mosogatni nem. Van rajta első, meg tolatóradar, sebességkorlátozó, meg automata sebességtartó, vagyis tempomat, szól, ha elhagyja a sávját az úton, vagy nem megfelelő a guminyomása. Adatok sokaságát közli a GPS navigációval felszerelt érintőképernyős felülete is és még számtalan kisebb, nagyobb, a vezetést segítő és kényelmi funkcióval is el van látva a távol-keleti csoda. Mindez nem volt olcsó, de ha teheti, hát nem nézi az ember az árát, sokkal inkább a kül- és beltartalmat. Nem vitás, szép is, okos is az autó.
   Aztán kiderült, hogy a boldog újautó-tulajdonost vezetés közben zavarják a műszerfalon, vagy a képernyőn folyamatosan megjelenő információk, figyelmeztetések, a pityegések, füttyszók, a szűk garázsba tolatáskor a tolatóradar folyamatos sípolása, a lámpánál takarékosságból leálló motor, az elektronikus kézifék és minden más, amely a biztonságosabb vezetését, vagy éppen kényelmét szolgálná. Most sorra kapcsolja, kapcsoltatja ki a szakszervizzel a kisebb vagyonért vett szolgáltatásokat.
   Korunk jellemzője, hogy vágyunk a mind nagyobb tudású masinákra. Már vannak okoslakások mindenféle távolról irányítható okoseszközzel, például okoshűtővel meg önállóan vándorló porszívóval, ahogy sokasodnak megállás nélkül az élet szinte minden területén okosodó egyéb eszközök is. Általában elmondható róluk, többet tudnak, mint amennyit egy átlagos felhasználó használni akar, vagy tud. Ennek természetesen pénzügyi okai vannak, hiszen minél több okosságot préselnek a tervezők egy szerkentyű chipjébe, annál nagyobb lesz az ára és ezzel a bevétel. Megvásárlásukra, lyukat beszélve a hasunkba, rá is dumálnak bennünket az eladóik.
   S miután mi sokkal lassabban okosodunk, mint a gépeink, meg is vesszük őket.

 

Greta

- Jól hallanak engem?
   A honatyák kórusban válaszolnak igennel.
   - Megfelelő az angol nyelvtudásom?
   A kórus ismét jól hallhatóan helyesel.
   - De önök mégsem értik, amit mondok!
   Ez a pár mondat a 17. évéhez közeledő svéd tinédzser egyik parlamenti felszólalásában hangzott el, aki a tavaly augusztus 20-ai első megszólalása óta élharcosa lett a jövőjüket féltő fiatalok klímaváltozás elleni harcának. Greta Thunberg azóta megjárta a világ számos országát, többek között megrázó beszédet mondott sok nemzet képviselői előtt az ENSZ-ben, felszólalhatott az amerikai szenátusban, az Európai Parlamentben, a francia parlamentben, tárgyalhatott az előző amerikai elnökkel, a pápával, és megbírálta a brit képviselőket. E megszólalások csak szűk keresztmetszetét mutatják mindannak, amivel világszerte házal annak érdekében, hogy a gazdaság irányítói és a zsebükben lévő politikai döntéshozók végre megértsék: a felnövekvő generációknak nem érdeke az ő pillanatnyi hasznuk, nekik sokkal fontosabb, hogy egy még élhető bolygón élhessék majd le teljes életüket.
   Természetes, hogy minden politikai vezető a maga érdekei szerint méltatja, vagy ócsárolja az ifjúkorú harcos tevékenységét. Az egyik sokat megszólaló magyar miniszter egyszerűen csak beteg kisgyereknek nevezte Gretat, az Asperger-szindrómás fiatal lányt. Jegyezzük meg, igen büszkék lennénk derék politikusunkra, ha az ifjú hölgy leszólása helyett hasonló elszántsággal törekedne a világ, de legalábbis Magyarország sorsának jobbra fordítására. De hagyjuk is az önös érdekből butaságot beszélő hazai vezetőket, kifakadt már Greta ellen az USA elszabadult hajóágyúként működő elnöke, az oroszok teljhatalmú ura és még sok olyan vezető, akinek nem kell, hogy a klímaegyezmény betartása miatt munkahelyek szűnjenek meg, emiatt elégedetlenség üsse fel a fejét országában és őt elzavarják a választók.
   Greta Thunberg, aki személyes életével is bizonyítja, hogy nem csak úgy a levegőbe beszél, az ENSZ klímacsúcsra egyedül vitorlázott át az Atlanti-óceánon, mert nem akart repülőre ülni, hiszen azzal óriási ökológiai lábnyomott hagyott volna a Földön. Családja és ő is napi életük során minden olyan eszközt megragadnak, amellyel kerülik a műanyagok használatát, a szemetelést, a pazarlást. Lánya hatására az operaénekes anya csak ott vállal fellépést, ahova vonattal utazhat, a szintén művész apa vegán lett és még a nagyszülők is hajlandóak voltak változtatni az életvitelükön.
   Tennivaló van bőven a túlnépesedés megakadályozásától, a károsanyag-kibocsátás csökkentéséig. Gretat ma már milliók követik, hatása fergeteges és egyúttal örömteli, mert reményt ad arra, hogy az élhető földi jövőt akaró fiatalok tömege helyes cselekvésre kényszeríti majd a bolygót gazdagodásuk, hatalmuk érdekében kizsigerelőket.
   A Föld klímája eközben gyorsuló ütemben melegszik.