Oldalletöltések száma: 7028924
2018. augusztus 17. péntek 08:47,
Jácint napja van.

Üres ház

Szerencsés vagyok, mert olyan táján élek az országnak, ahol nemhogy elnéptelenednének a települések, de látványosan növekszik a kisvárosok, községek lakosainak száma, ennek következtében nagyjából elfogytak az önkormányzati építési telkek, az eladó házak, nyaralóépületek pedig az utóbbi egy-két évben látványos megdrágultak. Mindez hazánk nem minden tájára jellemző, hiszen a KSH adatai szerint az országban már több mint félmillió lakás vagy ház áll üresen. Gondolom senkit sem lep meg, hogy az üres lakások aránya Budapesten, Pest megyében és a közép-dunántúli régióban a legalacsonyabb, míg Észak-Magyarországon közel minden ötödik ingatlan lakatlan és országosan az ezer lakosnál kisebb falvakban már minden negyedik ház üresen áll.
   Aki már küzdött a feladattal, hogy saját lakáshoz jusson, talán elképzelni sem tudja, hogy békeidőben mi vezethet ahhoz, hogy valaki, vagy éppen egy egész család fogja magát, felkerekedjen és magára hagyja féltett házát, telkét, nehezen mozdítható javait. Természetesen egy-egy ház, lakás elnéptelenedésének számtalan oka lehet, például a család fiatalabbjai másfelé próbálnak találkozni szerencséjükkel, vagy meghal az utolsó családtag is és nincs, aki lakja az ingatlant, esetleg gazdaságilag oly elmaradott a környék, hogy se közel, se távol nem akad megélhetési lehetőség, vagyis az életben maradáshoz menni kell. De ilyen tömegesen?
   Ahogy az adatokból kiderül, a rendszerváltásig a hazai ingatlanok öt százaléka állt üresen, azóta folyamatosan nő az arányuk és mára már a 4,4 millió ingatlanból körülbelül 560 ezer nem lakott, s ezek közel fele ötezer lakosúnál kisebb településeken található.
   Ha ingatlanonként csak két emberrel számolunk, akkor is ez meghaladja az egymillió egyszázezer embert. Tudjuk a statisztikákból, hogy folyamatosan csökken hazánk népessége, már régen nem élünk tízmilliónyian e kis országban és azt is, hogy jelenleg mintegy hatszázezer ember külföldön keresi boldogulását. De ez nem lehet magyarázat az üres ingatlanok tömegére, hiszen a külföldön boldogulni akarók jelentős része remélhetően haza fog térni és akkor szükségük lesz korábbi lakásukra, vagyis távollétükben esetleg bérbe adják, lakja valaki a családból, vagy ha nem, akkor is fenntartják, fizetik az adóját, közköltségeit. Vélhetően sokan viszont úgy hagyták el házukat és hazájukat, hogy oda ők már sohasem akarnak visszatérni.
   Hamarosan életbe lép a kormány hajléktalanokat sújtó rendelete. Az utcán élő szegények egy része nem is hajlandó más életvitelre, de talán azok, akik szívesen vennék, ha állandóan fedél lenne a fejük felett, amennyiben tehetnék és a kormányzat ebben segítené őket, áttennék székhelyüket akár egy kis faluba is.
   Ahol legalább fedél alatt fagyhatnak meg, halhatnak éhen.

Amennyit érünk?

A nyolcvanas évek közepén egyik ismerősöm Nyugat-Németországba disszidált nagybátyja látogatott haza, mégpedig egy akkoriban mifelénk luxusautónak számító kocsival. Többen is szájtátva nézegettük az amúgy használtan vett és már javakorabeli autót, hogy milyen jó lehet nyugaton élni, ahol ilyen járművet vehet bárki magának.
   Aztán kiderült, hogy a negyvenes éveiben járó férfi jó ideje munkanélküli segélyből tengeti az életét. Igaz, az a segély akkoriban jelentősen meghaladta a keresetemet, de azért abból odakint ő sem élhetett gondtalanul, még ha jutott belőle autóra, lakhatásra, láthatóan jó ruhákra és utazásra is. Nekünk viszont itt volt a teljes foglalkoztatottság, a hétvégi húsleves és rántott hús, a szocialista erkölcs és tudat. Mégis joggal tehettük fel a kérdést, vajon mi mikor fogunk legalább annyit keresni, mint amennyit odakint egy munkanélküli kap segélyként?
   Az elmúlt több mint harminc évben a világ igen nagyot változott, olyannyira, hogy már nálunk is kapitalizmus van, vagy volt legalábbis egy darabig, merthogy most mi van, azon sokan törik a fejüket. Viszont semmivel sem indokolható, hogy akármilyen irányba is változott a világ, a magyar dolgozók messze alulfizetettebbek, mint a nyugati, és nagyon sok kelet-közép-európai társuk.
   A minap nézegettem az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet statisztikáját, amely szerint tavaly bruttó 22 576 dollár volt az átlagos kereset Magyarországon, és ez a második legalacsonyabb a szervezet 36 tagállama között. A statisztika szerint egy ledolgozott munkaórára vetítve 13 dolláros, vagyis a jelenlegi árfolyamon több mint 3500 forint átlagfizetés jut egy magyar munkavállalónak, amivel a ledolgozott órák számát figyelembe véve a miénknél csak Mexikóban alacsonyabb az átlagos éves kereset. (Azért jegyezzük meg, hogy a fenti számok erősen eltúlzottnak tűnnek, hiszen közel bruttó 510 ezer forintos havi átlagfizetést jelentenének és ez nem egyezik a KSH adataival.)
   Mára sokaknak lett elege a hazai kilátástalanságból, ők jobban fizető országokban keresik a boldogulásukat, nyomukban viszont munkaerőhiány lépett fel, ez pedig emeli a béreket. Igen ám, de hiába dicsekednek a politikusok azzal – na nem a maguknak megszavazott havi kétszázezres béremeléssel, arról mélyen hallgatnak –, hogy már 320 ezret is meghaladja a magyar havi átlagkereset (érdemes összevetni a fenti OECD adattal, vagyis a valós helyzet még rosszabb), ha mindez például vidéken alig tapasztalható és ha igen, ebből akkor is csak több mint százezerrel kevesebbet vihet haza a dolgozó.
   Így aztán aki boldogulni akar elmegy, vagy megszakad a munkában és korán meghal.

Vámháború

A minap olvastam az egyik gazdasági portál cikkében, hogy micsoda örömöt váltott ki az amerikai mosógépgyártó cég elnökéből az a hír, miszerint szeretett elnöke a külföldről Amerikába bevitt mosógépekre vámot vetett ki. A Whirlpool elnöke már a dél-koreai versenytársak felett aratott győzelmüket ünnepelte és felvetetett üzemeibe újabb 200 munkást a várhatóan megnövekvő hazai mosógépkereslet kielégítésére.
   Azán gyorsan a valóságra ébredt. Nemhogy növekedett volna a cég gépei iránt a kereslet, de jelentősen csökkent. Ennek oka, hogy kedvenc vezetője ugyancsak vámot vetetett ki az acél és alumínium importjára, és mily furcsa, e két anyag alapvetően szükséges a mosógépekhez, amelyek viszont a vámok miatt megdrágultak. Sok amerikai mindezek nyomán elnapolja új mosógépvásárlását és inkább megjavíttatja a régit, jó lesz az addig, amíg észhez tér a vezetőjük. Vagy jön egy okosabb.
   Maradva továbbra is az amerikai példáknál, elgondolkodtató, hogy mennyire nem tanulnak a rossz vezetők az elődök badarságaiból. Például az 1928-ban megválasztott Hoover elnök választási kampányában a mezőgazdaság megmentését tűzte ki célul maga elé. Persze védővámokkal. Igen ám – ahogy ez a Qubit.hu nagyszerű összeállításában olvasható – a kongresszusi képviselők nem voltak hajlandók támogatni a különböző mezőgazdasági vámokat anélkül, hogy az ő államuk vagy körzetük ne kapott volna valamit. Mindenki talált egy ottani megmentendő iparágat, aminek importjára vámot követelt, ez volt az ára annak, hogy megszavazza a többit. A vámőrület végeredményeként összesen 800 termékre vetettek ki importvámot a vámtörvényben.
   A politikusok leginkább csak az orrukig látva nem vették tudomásul, hogy mindennek megvan a tovagyűrűző hatása. A gazdaság egy igen bonyolult rendszer, ahogy a nemzetközi kereskedelem is. De arról sem szabad elfelejtkezni, hogy ahogy az 1930-ban életbe lepett amerikai vámtörvényre, a mostani elnök vámháborújára is azonnal érkezik viszontválasz az amerikai termékekre kivetett vámokkal.
   És az eredmény? A termékek drágábbak lesznek, emiatt csökken irántuk a kereslet, a gyáraknak kevesebbet kell előállítaniuk, ezért elbocsátások lesznek, ezzel pedig kevesebb lesz a fizetőképes vásárló, vagyis még kevesebbet kell termelni és máris kész a válság. Mondanom sem kell talán, ahogy Hoover elnök is magasról tett az 1028 közgazdász által aláírt tiltakozásra, úgy tesz a mai amerikai első ember is a figyelmeztetésekre, visszaigazolva a magyar közmondás nemzetközi igazságát: akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá.
   Ha mindezt végiggondoljuk, beláthatjuk: menthetetlen a világ.

Szopizás

Na kérem, ha eddig bárki is azt hitte volna, hogy nincs szebb és hasznosabb tevékenység, mint amikor egy édesanya megszoptatja kicsinyét, hát kijelenthetjük, ez nagy tévedés. A legtanácsosabb, ha nem adja gyermeke szájába a mellét, hanem leballag a sarki patikába és tápszert vesz neki. Gyorsan tegyük hozzá, hogy e kijelentés tartalmát az amerikaiak igen érdekes (kérem ezt a jelzőt a megfelelő szóval helyettesíteni) első embere támogatja, de nagyon erősen.
   A minap kelt szárnyra a The New York Times című amerikai napilap híre, miszerint az Egyesült Államok tavasszal Genfben megpróbálta megakadályozni, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) elfogadjon egy olyan határozatot, amely a szoptatás fontosságát hangsúlyozta. Mily meglepő, az amerikai álláspont egybeesett az amerikai csecsemőtápszer-gyártók álláspontjával.
   Ahogy a Magyar Távirati Iroda megjegyzi, „az amerikai küldöttség keményen, de sikertelenül dolgozott azon, hogy a WHO közgyűlése ne fogadja el azt a határozatot, amely évtizedes tudományos kutatásokra alapozva a szoptatás fontossága mellett foglalt állást és felhívta a figyelmet arra is, hogy az egyes országoknak korlátozniuk kellene az anyatejet helyettesítő tápszerek pontatlan vagy félrevezető reklámozását.” Az amerikaiak Ecuadort és még vagy egy tucatnyi, főleg afrikai és latin-amerikai országot fenyegetettek meg támogatásmegvonással, ha nem állnak melléjük.
   Eddig a hír, amelyen nehéz nem felidegesítenie magát az embernek. Mindenfajta kutatás szerint egy ember gyerek-, majd felnőttkori egészségét, anyjához való kapcsolatát is erősen meghatározza, hogy édesanyja meddig szoptatta, hogyan táplálta. Azt is tudjuk, hogy egy csecsemőnek nincs és nem is lehet hasznosabb élelme, mint az anyatej, amely minden olyan táplálékot, védőfaktorokat tartalmaz, amely lehetővé teszi, hogy a kicsiből egészséges és boldog gyerek, majd ifjú váljon, bár ez utóbbiért még tenniük kell a szülőknek, majd az oktatóközösségeknek is valamit.
   A hír szerint az amerikai delegáció ki akarta vetetni a határozat szövegéből azt a mondatot, amely arra szólította fel a kormányokat, hogy „védelmezzék, megkönnyítsék és támogassák a szoptatást”, valamint töröltetni akarta azt a bekezdést, amely azt javasolta a politikai döntéshozóknak, hogy korlátozzák a tápszerek reklámozását.
   Mindez jól mutatja, hogy mi fontos a hatalommániásoknak. Ha az segíti hatalomra jutásukat és maradásukat, a korlátlan fegyverhasználatot támogatják, esetleg nem létező ellenségekkel riogatnak, és védik meg népüket tőlük, míg ha érdekük úgy kívánja, a tápszert népszerűsítik az anyatejjel szemben.
   De azért jó tudni, hogy az édesanyák még akkor is szoptatni fognak, amikor a mostani akarnokokra már senki sem emlékszik majd.

Műanyag

A műanyagok mesterséges úton előállított, vagy átalakított óriásmolekulájú anyagok, szerves polimerek. De ezt a legtöbben nem is tudják, csak használják mindazt, amelyet ezekből az anyagokból állítanak elő számukra.
   A műanyag az emberiség nagy találmánya, olyan anyag, amellyel olcsóbbá vált a tömegtermelés, és megfizethető árúvá a termék. Ennek köszönhetjük, hogy a golyóstollunktól, a ruházatunk anyagán, a gyerekek játékain át, a tévékészülékünkig, az autótól, az űrhajóig jószerével mindenben van műanyag, vagy éppen egészében abból készül és amely műanyagot laza mozdulattal dobunk szemétre, ha a belőlük előállított tárgy már nem kell nekünk. Innen pedig számtalan úton és módon jut el a talajba, élővizeinkbe, onnan pedig a természet körforgásának köszönhetően belénk. Mi meg jól megbetegszünk tőle, ahogy a bennünket körülvevő élővilág is.
   Nincs mostanában olyan nap, hogy egy-egy hír ne figyelmeztetne bennünket arra a veszélyre, amelyet a műanyagok jelentenek a világunkra. A tengerekbe, óceánokba évente sok millió tonnányi kerül belőlük, a műanyag mikroszemcsék már ott vannak a halak, tengeri élőlények szervezetében is. A műanyag megszennyezi a folyókat, föld alatti víztartalékainkat, és a legújabb kutatások szerint már a kristálytiszta ásványvízzel is műanyagot iszunk.
   Környezetünk nagy bajban van és vele együtt mi is. Évente több mint 300 millió tonnát gyártanak világszerte ebből az olcsón előállítható és változatosan felhasználható alapanyagból, a felét ráadásul egyszer használatos tárgyakhoz. Nyilvánvalóan tenni kell valamit a hulladékkal, mert a helyzet mind tarthatatlanabb, de az is tény, hogy műanyag nélkül rövid úton dőlne össze megszokott világunk.
   Szinte naponta jelzi egy-egy nagy gyár, hogy leállítja egyik-másik műanyag termékének gyártását, a szupermarketláncok is versenybe kezdtek, ki, minek az árusításával hagy fel. De erre utasít jogszabályaival az Európai Unió is. Így rövid távon elveszítjük a műanyag szívószálakat, tányérokat és poharakat és még néhány közkedvelt, de eldobható eszközünket. Ez is hatalmas vállalás és óriási tétel, de lássuk be, csak csepp a műanyaghulladékok tengerében.
   Újságíróként tudásom, szakmai ismeretem a műanyagok terén igen véges, nem is feladatom, hogy javaslatot tegyek a probléma megoldására, amelyre egyelőre nálam jóval okosabb szakemberek sem találnak rá. Sok multinacionális vállalat kísérletezik újrahasznosított vagy műanyaghelyettesítő bioalapú anyagokkal, vagyis a gyártók is érzik már a felelősségüket.
   Ahogy éreznünk kell nekünk is, amikor egy műanyag tárgyat a szemétbe hajítunk.

Forintjátszma

„A kormány képtelen kezelni az egyre súlyosbodó válságot. Ezt láthatjuk a 300 forintos euróban…”
   Ezt a 2009. februári idézetet az állampárt honlapján lehet olvasni az internet jóvoltából, amely, mint tudjuk, nem felejt. S bár a mondatot sokan, még vezető politikai szereplők is a most országló miniszterelnöknek tulajdonítják, akik szerint az egyszemélyi vezető azt mondta: „az a miniszterelnök, akinek a kormányzása alatt az euró 300 forint fölé emelkedik, az nem tud kormányozni, és le kell mondania!”. Nos, nagy biztonsággal állítható, hogy ez nem igaz. Igaz viszont a jelen írás bevezető mondata, amelyet a párt azóta az Európai Unió kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosává lett egykori frakcióvezetője mondott.
   A lényeg persze messze nem az, hogy ki, mikor és mit mondott, hiszen az akkori helyzetben – ellenzékben – elhangzott szavak ma, kormányon már messze nem igazak, meg aztán az azokra vonatkozott és nem ezekre. Szóval a világ és a helyzet folyamatosan változik, ahogy a szöveg is.
   Cikkem írásakor éppen 330 forinton állt az euró, vagyis mindazoknak, akik most készülnek külföldre nyaralni és nem spájzoltak be a szebb monetáris időkben az olcsóbb uniós valutából, nagyon drága lesz a nyaralásuk. Rendben, mondhatja a forint gyengülésének hírét olvasva az ember, nem megyek külföldre, jó nekem itthon is, jóval olcsóbban megúszom majd az egészet. Aki így gondolja, jól gondolja, hiszen megspórolja a tetemes útiköltséget, a főidényben minden turizmusra épülő országban eget csapkodó szolgáltatási árakat, illetékek kiadásait. Igen ám, de a rossz forint-euró viszony kihat az itthoni árakra is, hiszen hazánk nyers- és alapanyagokban, energiahordozókban szegény, technológiában meg még nem eléggé fejlett ország, vagyis szinte mindenhez szükségünk van külföldről származó segítségre. Az pedig pénzbe, és a gyenge forint miatt még több pénzbe kerül. Nekünk, persze.
   Mondják a pénzügyi szakértők, hogy a gyenge forint igen kedvező a spekulánsoknak és a Magyar Nemzeti Banknak, ők ugyanis nagy nyereségre tehetnek ezzel szert. Kérem, még véletlenül se gondolják, hogy e két pénzügyi résztvevő között egyenlőségjelet teszek, de mint tudjuk, a haraszt nem zörög, ha annak nincs oka.
   Azt látjuk, hogy a nemzeti pénzintézetünk unortodox vezetője minden módon akadályozza az inflációt, amelyért avatatlan ésszel gondolkodva még szívből gratulálhatnánk is neki, de más pénzpiaci szakértők és ipari résztvevők szerint ez éppen a gazdaság fejlődését akadályozza, vagyis rosszat tesz vele nekünk.
   A bérből és fizetésből, vagy csekélyke nyugdíjból élő emberek többsége persze mindezt nem érti, legfeljebb csak azt, hogy megint bábu lett valamilyen társasjátékban.

Nász apróban

„Házasság céljából megismerkednék 18-23 éves elvtársnővel. Kettesben dolgoznánk a közért, a Dolgozók Pártjáért. Válasz a „Tanulj és taníts” jeligére a kiadóba”.
   Ezt a gyöngyszemet a Facebook egyik felhasználója találta, és e kiváló, korrajznak is beillő házassági hirdetést meg is osztotta a közösséggel. Az apróhirdetés néhány nagyon is fontos információt tartalmaz. Például az ifjú elvtárs korát, aki vélhetően nagyjából 25 év körül járhatott elhatározása pillanatában, hacsak nem egy bűnös, fiatal asszonyhúsra vágyó, vagyis hátsó szándéktól űzött középkorú férfi volt az illető.
   A korszakot is megtudhatjuk, hiszen az említett párt 1948 júniusában jött létre és 1956 novemberében alakult át a korabeli egypártrendszer vezető erejévé, az MSZMP-vé. Nem mondom, kemény időszak volt, olyan, amelyikben a férfiember még a nősülési szándékát is a párt és a köz érdekei okán határozta el. De legalábbis ezt kellett állítania, ezt várta el tőle a korszellem, na meg az egypárti uralom.
   Aztán itt van még a „Tanulj és taníts” jelige is, amely erősen megmozgatta a fantáziámat. Először persze arra gondoltam, hogy az ország vezető ereje és a nép nagy tanítója, egyszemélyi vezetője, a Rákosi elvtárs nevű pártfőtitkár elvárásainak kívánt megfelelni az ifjú elvtárs, mert bizony akkortájt a látványosan épülő országban elkeltek a művelt emberfők és ehhez nem csak iskolák kellettek, hanem önképzőkörök, önkéntes tanítók, olyanok, akik a házasságban is a közért, a közjóért cselekedtek. Otthon is, a zárt ajtók mögött, már ha az akkori lakásviszonyok mellett volt saját zárható ajtajuk, amely mögött legalább egy parányi szobácska jelenthette a magánéletüket.
   De ennek a jeligének azért van egy erősen szexuális tartalma is, mondván, drága leendő asszonykám, én majd sok mindenre megtanítalak, olyanokra, amelyeket egy házasság előtt álló fiatal hölgynek még hallomásból sem illik ismernie, de ha mégis tapasztaltabb vagy, hát elnézem neked és hajlandó vagyok tanulni.
   Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy a fiatalember hogyan gondolkodott, megtalálta-e párját, és ha igen dolgoztak-e együtt a közért, s ha összeházasodtak, akkor is a párt volt-e életük középpontjában. Persze a történelemből tudjuk – és tapasztaljuk ma egyre inkább újra, mert a nép sohasem tanul az elődök sanyarú sorsából –, hogy a párt és az ország egyszemélyi vezetője által teremtett és irányított diktatúra nagyon is meghatározta minden ember (magán)életét is.
   Szorongok a gondolattól, hogy az internetes társkereső portálokon hamarosan ismét megjelennek majd a párthűséget bizonygató és elváró szövegek.
   Jó úton haladunk arrafelé.

Indulhat az eljárás

Hazám sok nagyszerűsége mellett a jogbiztonságáról is híres. Nem azért érdekes ez, merthogy más országban ne lenne jog és ne lennének törvények, sokkal inkább annak okán, hogy törvényileg talán az egyik leggyorsabban változó ország a miénk. Mifelénk ugyanis még az alkotmányt helyettesítő, kőbe vésett egypárti alaptörvény is már hetedik és beharangozottan nyolcadik változtatása előtt áll.
   Arról is érdemes szót ejteni, hogy a gyorsan dolgozó parlament (értsd: kormánypárti képviselőkből álló szavazóautomata) akár egyik napról a másikra is képes új jogszabályokat, rendeleteket, törvényeket alkotni, olyan sebességgel, hogy a törvénytisztelő polgároknak még csak esélyük sincs ezeket követni, megismerni, betartani. Nem könnyű a joggal hivatásosan foglalkozó szakembereknek, jogászoknak, ügyészeknek, bíróknak, ügyvédeknek sem, mert az életük a szorgos jogalkotók munkássága nyomán csupa tanulás és alkalmazkodás.
   Július elsején megint csak módosul egy jogszabály, ezúttal a büntetőeljárásról szóló törvény. Erre igazán szükség is van, de egyáltalán nem a jogban bízó állampolgároknak. Hogy kinek, azt tisztelt olvasóim fantáziájára bízom. Az új büntetőeljárás-jogi törvény ugyanis a szakértők szerint megalapozza azt a lehetőséget, hogy akár alapos gyanú nélkül is eljárást lehessen indítani bárki ellen. Nem mondom, ez igen biztató.
   A törvénymódosítás sok más mellett felhatalmazza a rendőrséget, ügyészséget például arra, hogy a polgárok egészségügyi adatait lekérdezze a tavaly óta létező Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térből. A megújult törvényben megjelenik az úgynevezett előkészítő eljárás fogalma, amely szerint az eljárás bárki ellen megindítható, ha felmerül, hogy esetleg bűncselekményt követhetett el. Nyilvánvalóan ezzel kordában lehet tartani – na, nem a bűnözőket, ők tesznek a törvényekre – de a nemkívánatos civilszervezetek, polgári szerveződések vezetőit, munkatársait és bárkit, aki nem „a mi kutyánk kölyke”, vagyis útban van.
   Az egyik napilapnak nyilatkozó adatvédelmi szakértő úgy véli, hogy az elektronikus térben gyűjthető egészségügyi adatokkal az új jogszabály meglehetősen kiszolgáltatottá teheti az állampolgárokat, mert egy helyen megtalálhatók olyan információk is, mint például hogy az illető szed-e valamilyen gyógyszert, van-e egy adott bűncselekménnyel összefüggésbe hozható pszichiátriai, vagy nemi betegsége.
   A jogkövető polgárok többsége persze ezúttal is csak annyit gondolhat minderről, hogy ez őt nem érinti, ő tisztességes életet él.
   Amíg valaki mást nem gondol róla.

Prémium

Hallgatom a rádióban a 71 éves hölgy esetét, és alig akarok hinni a fülemnek. Az egészségére odafigyelő asszony elment az időszakos mammográfiai szűrővizsgálatra, le is vetkőzött, majd odaállt az orvos elé. A doktor megnézte a kartonját, majd csak annyit közölt: öltözzön fel, maga már túlkoros, nem vizsgálom meg.
   A hölgy megalázottan hagyta el a rendelőt és nagyon nem értette, hogy mi történt vele. Igaz, hogy hetvenen már túl van, de nem csak az ő, hanem a magyar egészségügyi rendszer jól felfogott anyagi érdeke is, hogy a baj időben kiderüljön és olcsóbban, gyorsabban gyógyíthassák meg őt a szakemberek.
  A rádió megszólaltatott egy szakérőt is, aki elmondta, hogy a szakmai ajánlás szerint 30 és 45 év között három, majd 65 éves korig legalább kétévente kellene a mell radiológiai vizsgálatával kiszűrni az esetleges daganatot. Nem mintha e kor fölött ne lennének veszélyeztetettek a hölgyek – és mind gyakrabban az urak is, de ez cseppet sem köztudott – de nincs, aki finanszírozza a szűrést.
   Mindezzel összecseng annak az olvasónak a levele, aki azzal keresett meg a minap, járjak már utána, igaz-e, hogy a háziorvosok figyelmét a feletteseik felhívták arra, ha lehet, az idősebb betegeket ritkábban küldjék laborvizsgálatra és szakrendelésekre. Mindennek hátterében a takarékosságra törekvés áll és ösztönzésként – állította az engem megkereső olvasó – többlettámogatást is ajánlottak azoknak a gyógyítóknak, akik betartják a minisztériumi kérést. A levélíró szerint, lakóhelyén, a fővároshoz igen közel eső városban már így működnek a háziorvosok.
    Ez szerencsére mindeddig számomra nem bizonyosodott be, de a mára egyetlenként megmaradt nem kormánypárti politikai napilap éppen egy évvel ezelőtt írt cikkének címében olvasható: „Nem a gyógyításért, hanem a spórolásért jár prémium”. Idézek az írásból: „ősztől a háziorvosok prémiumot kaphatnak, ha betegeik laborköltsége legfeljebb 30 százalékkal tér el az országos átlagtól. Ez korlátozhatja a vizsgálatok számát, így nem mindenki juthat laborhoz.”
   Mint közismert, az elmúlt hetekben új kormány lépett munkába és a kiszivárgott hírek szerint a kormányfő a miniszterek, államtitkárok figyelmét arra hívta fel, hogy újabb világválság közeledik, emiatt csínján bánjanak a költségvetéssel. (Gyanítom, hogy nem a stadionépítések, látványberuházások, a gyűlöletkeltő kormánypropaganda elfecsérelt milliárdjaira gondolt.)
   A fentiek alapján kijelenthetjük: kormányzati szempontból az a jó állampolgár, aki aktív dolgozóként soha sem betegszik meg, majd nyugdíjasként amilyen gyorsan csak lehet, meghal, hogy ne terhelje az egészségügyi és nyugdíjkasszát.
   De azért ehhez mégsem kellene hozzásegíteni az időseket.

A hurok

A jog meghatározza egy-egy ország polgárainak életét, mindennapjait, boldogulását, vagyoni gyarapodását. Az adott ország lakosainak történelmi múltjára, kultúrájára épülő törvények azért vannak, hogy azok betartassák az általános emberi normákat, a többség által elfogadott és szükségesnek tartott együttélési szabályokat. Vagyis a törvények értünk vannak.
   Mindaddig jól is működik mindez, amíg egy kis csoport – nevezzük hatalomnak – el nem kezdi a törvényeket apróbb, vagy nagyobb lépésekben a maga céljainak megfelelően módosítgatni. Általában ha ez nem feltűnő, ha nem érint egy adott pillanatban tömegeket, és nagyjából jogi végzettség is kell az értelmezéséhez, akkor a többség nemigen foglalkozik vele, legfeljebb a vállukat vonogatják, ha a változásokról hallanak.
   Nyugodtan megállapíthatjuk, a diktatúrák természetrajzához tartozik az egyes hatalmi ágak igába hajtása, vagyis a diktátor keze alá rendelése. Ezt legjobban – és a kötekedő nyugati világ felé elfogadhatóan – jogszabályokkal, megfelelően lojális vezetők kinevezésével lehet elérni és még vér sem folyik. (Megjegyzem, e gondolatok még véletlenül sincsenek összefüggésben a most következőkkel, hiszen hazámra a fentiek nyilvánvalóan cseppet sem vonatkoznak…).
   Az csak az érintettek, jogászok, bírók, ügyvédek, államigazgatásban dolgozók, peres ügyekkel küzdők előtt ismert, hogy január elsején új polgári perrendtartási kódex váltotta fel az 1952-ben elfogadott törvényt. Ezt akár helyesnek is tarthatnánk, hiszen haladni kell a korral, jól is néznénk ki, ha még mindig a majd’ négyezer éve élt híres király, Hammurapi törvényei lennének érvényben. Nyilvánvalóan az új polgári perrendtartási törvény létrehozása is a megújulást, korszerűsödést szolgálta a jogalkotók fejében. A valóságban viszont jelentősen megnehezíti a jogorvoslathoz jutást, aknák és csapdák tömegét rejti magában ügyvédek és ügyfeleik számára egyaránt.
   Mindeddig az ügyvédek egy-egy nehezebben értelmezhető döntés esetén konzultálhattak a bíróval, vagy a leírójukkal, hogy mi is a teendőjük a továbbiakban és a bírák jelentős része nyomasztó túlterheltsége mellett is szánt időt az ügyvédekkel egyeztetésre. Aztán mostanában ez a lehetőség nagy hirtelen megszűnt, vagyis nem lehet kérdést feltenni a bíróknak, leíróknak, csak írásban, ami időpazarló és pluszmunkát jelent a bíróságoknak, éppúgy, mint a pereskedőknek.
   Ez persze egy állam működésében apró kis változtatás, a hatalom egy kézben koncentrálásában is csak egy gémkapocsnyi szorítás, szinte szóra sem érdemes, de az érintettek jogbiztonságában igen erős csorba. A naponta születő új törvények és a változó jogbiztonság terén a hurok úgy szorul nap mint nap parányival összébb mindannyiunk torkán, hogy azt észre sem vesszük.
   Mígnem fulladozni nem kezdünk.