Oldalletöltések száma: 5905010
2018. január 20. szombat 04:04,
Fábián és Sebestyén napja van.

Békesség, legyen velünk

Vajon a világon hány ember tudja, hogy mi az összefüggés Botswana, Chile, Costa Rica, Japán, Mauritius, Panama, Katar, Svájc, Uruguay, és Vietnam között? Bevallom, mostanáig én sem tudtam rá a választ.
   Nos, úgy tűnik a világ összes országa közül csak ez a tíz az, ahol nincsenek, vagy alig vannak konfliktusok, bár közel sem ezek az országok a legbékésebbek. A Global Peace Index, vagyis a Globális Békeindex, amelyet egy világméretű non-profit szervezet, az Institute for Economics and Peace hozott létre, évente megkísérli rangsorolni a nemzetek békességének helyzetét. A szervezet ezúttal 163 országot vizsgált meg, és így derült ki, hogy a mind brutálisabb világban van tíz ország, amely majdnem teljesen mentes a konfliktusoktól.
   Korábban egyébként ide tartozott a hamarosan kezdődő XXXI. nyári olimpiai játékok helyszíne, Brazília is, de mára már a 105. helyen található, köszönhetően a tömeges bebörtönzéseknek és a fokozott rendőri aktivitásnak, ráadásul a terrorizmus is felütötte a fejét az országban. Pompás olimpia előtt állunk.
   E kitérő után gyorsan jegyezzük meg, hogy hazánk a nagyon is békés elitbe, a top húszba tartozik, hiszen tizenkilencedik e listán. Még akkor is, ha mi, akik kalandvágyból még itthon maradtunk, sokszor vagyunk elégedetlenek a közbiztonság állapotával.
   A legbékésebb ország ezúttal is Izland lett, amelyet Dánia, Ausztria, Új-Zéland és Portugália követ. Meglepő, hogy e sorban Csehország a hatodik, megelőzve Svájcot, és a tíz legnyugalmasabb ország közé tartozik még Kanada, Japán és Szlovénia is. A pontozáskor az értékelők olyan tényezőket vettek figyelembe, hogy mennyire fogadja el mások jogait az adott ország, milyen szintű a korrupció, szabad-e az információáramlás, és jól működik-e a kormány. Bár a külső szemlélők szemével a legbékésebbek közé tartozunk, felmerül a kérdés, hogy mi, akik benne vagyunk, hogyan értékelnénk az egyes szempontokat?
   Érdekes változásokon mehet át a világ az angolok népszavazása után, amellyel kijelentkeznek az Európai Unióból. S bár mélyen együtt érzek azokkal a honfitársaimmal, akik féltik kinti munkájukat, megélhetésüket és hirtelen bizonytalanná vált a jövőjük – haza persze bármikor jöhetnek töredéke pénzért dolgozni, ha kapnak munkát – de azokkal a szakértőkkel értek egyet, akik úgy vélik, egységesebb lehet az európai nemzetek szövetsége a legtöbb reformot rendre hátráltató britek nélkül. A békesség ugyanakkor a népszavazással azonnal odalett, elég ehhez a közösségi portálok kommentjeibe belekukkantani. Sokan máris nyíltan ellenségként tekintenek a szigetországban a jöttment magyarokra és más kelet-európaiakra.
   A napi hírekből tapasztalhatjuk, hogy milyen törékeny a béke és viszonylagos a biztonság. Óvnunk kellene a 19. helyünket.

Túlélőtáborok

Tizennégy vízitúrázó gyerek veszítette életét a múlt héten, amikor csónakjaikat felborította a vihar az Északnyugat-Oroszországban fekvő karéliai Szjamozero tavon. Sajtójelentések szerint a meteorológiai szolgálat a tragédiát megelőzően erős viharra figyelmeztetett.
   A vakáció kezdetén a szülök legrosszabb rémálma egy ilyen hír. A felelős szülő ugyanis biztosítani akarja gyermeke aktív pihenését, kikapcsolódását és közel sem utolsósorban a biztonságát mialatt ő teszi a dolgát. A helyzet sokaknak lehet ismerős: a szülők reggel elindulnak a pénzkeresés felelősségteljes és kíméletlen világába, míg csemetéik távollétükben és tudtuk nélkül saját fejük után veszik útjukat a vakáció sokszor veszélyes csábításai felé. A legjobb tehát, ha a gondoskodó szülő a nagyszülőkre bízza, vagy beadja gyermekét egy nyári táborba, ahol felelős, megfelelő képzettséggel és tudással rendelkező felnőttek vigyáznak rá, miközben szórakoztató elfoglaltságot, megfelelő étkezést adnak neki.
   A táboroztatók felelőssége, ahogy a bevezető hír is mutatja, óriási, hiszen idegen emberek legféltettebb kincseiket, gyerekeiket bízzák rájuk. De a táboroztatás egyúttal üzlet is, amit sokan szeretnének kiaknázni nyaranta, hogy némi pluszjövedelemmel egészítsék ki éves bérüket. Aki mindezt irigyli tőlük, nem tudja, hogy – a többnyire pedagógusok – mire vállalkoznak. Ha arra gondolunk, hogy milyen nehéz bánni a családoknak saját gyerekeikkel, akkor belátható, hogy micsoda embert próbáló feladat húsz, vagy harminc hasonkorú ifjú védelme, szórakoztatása, ellátása és fegyelmezése.
   Akár több száz tábor között válogathat a gyermeke vakációztatására vállalkozó szülő. Van közöttük természet- és környezetvédő, bábos, rajzfilmes, lovas, vízi, vagy éppen indiántábor, de szép számmal akad idegen nyelvi és divattábor, missziókat végrehajtó katonai tábor vagy éppen multitábor is, amely több tábortémát ötvözve teszi színesebbé a gyerekek táborozós hetét.
   Ugyanis ezek többnyire csak egy-egy hétre szólnak és még vagy tíz kitöltetlen, előre meg nem tervezett hét marad a vakációból. Ha szerencsés a gyerek és tehetősebb a család, akkor bejöhet még egy közös nyaralás, utazás, ha nem, lakáskulccsal a nyakában vághat a nagy- és kisvárosi, települési veszélyeknek a família szemefénye. Nem éppen megnyugtató.
   Persze be lehet nevezni a gyermeket akár több táborba is, ehhez viszont a szülőknek már igen mélyen be kell nyúlniuk a családi büdzsébe, ha egyáltalán van annyi tartalékuk, hogy ezt megtehessék. Mert a táborok zöme – mondtam, hogy üzletről is szó van – közel sem olcsó.
   A szülő tehát vérmérséklete, hite, beállítottsága szerint ilyenkor csak szurkolhat, reménykedhet, vagy imádkozhat, hogy csemetéje ezúttal is épen ússza meg a nyarat.

Leütött asszony

- Borzasztó, hogy senki sem lépett közbe, egyetlen férfi sem akadt, aki megfogta volna azt az alakot!
   Így dohogott egyik hölgyismerősöm a minapi vérforraló eset nyomán, amikor is egy ereje teljében lévő harminc körüli férfi odalépett a Keleti pályaudvarnál a buszról éppen leszálló hetvennyolc éves hölgyhöz és szó nélkül megütötte. Az idős asszony a megrendítő ütéstől földre zuhant, szája felszakadt. A bűnöző ezt követően, mintha mi sem történt volna tovasétált, majd háborítatlanul felszállt egy buszra és elment.
   Az már csak a véletlennek és a mindenkinél ott lévő okostelefonoknak köszönhető, hogy a brutális férfiről egy fiatal lány jobb képet készített, mintha az illető valamelyik profi fényképésznél rendelte volna meg. A kép azonnal felkerült a Facebookra, amelyet igen sokan meg is osztottak, bekerült több újságba, és az erős embert hamarosan bilincsben vitte be magához a rendőrség.
   Írás közben is érzem, ahogy emelkedik a vérnyomásom és mindenféle drasztikus büntetéseket gondolok ki ennek a gyalázatos embernek. És nem azért, amit a közösségi portálon sokan szóvá tettek, mármint, hogy a fickó cigány – ami jól látható a képen, viszont miután származásáról senki sem tehet, nem ez a bűne – meg azért sem, mert ápolatlan, mocsokfoltos pólóban jár-kel a világban, hiszen a koszosság sem bűncselekmény, hanem megbocsáthatatlan tette okán. Az pedig különösen rémisztő az ügyben, hogy az egyik bulvárújság szerint az idős hölgy leütése egy városi játék része lehet, amelynek lényege, úgy kell minél több embert meg-, vagy leütni az utcán, hogy az illető „játékost” nem kapják el közben. Ha ez igaz és nem egy elmeroggyant beteg, esetleg tudatmódosító hatása alatt álló bűnöző cselekedete volt az ütés, hanem jól megszervezett játék része, a történet végképp feldolgozhatatlanná válik.
   Ugyanakkor azt már sokkal könnyebb megérteni, hogy miért segítettek többen is az asszony ápolásában, miközben hagyták elsétálni a gazembert. Ne csak az elembertelenedésre, a mindent átható közönyre gondoljunk, hanem a lassan mindannyiunkat megfertőző félelemre is. Mert manapság könnyű kést kapni a hasba, lövést a szívbe, és ha mindezt szerencsésen meg is ússzák a segítők, a végén még kiderül, hogy a banditát megfékezve személyiségi jogot sértettek, vagy éppen aránytalan volt a cselekedettel szembeni fellépésük. Mehetnek rendőrségre, bíróságra és még jó, ha nem őket bünteti meg az igazságszolgáltatás.
   Az ügyhöz tartozik még, hogy miközben a gazfickó tettének oka ismeretlen, őt kihallgatása után nem sokkal elengedték a rendőrök és a továbbiakban szabadlábon védekezhet.
   Vagy pofozkodhat szabadon tovább.

Csókolom

A kisváros szépséges sétánya kora nyári arcát mutatta az esők közötti rövid szünetben. A hatalmas fák ágai alkotta zöld alagút hangulatossá varázsolta a néptelen sétautat. Élveztem a pillanat nyugalmát, varázsát, e dühöngő világ parányi békés szegletét.
   Az egyik sarkon nagy lendületesen egy hatéves forma fiúcska fordult be biciklijével, fején méretes, tiszteletet parancsoló bukósisakkal. Az ifjú drótszamarazó férfiasságának teljes tudatában kihúzott derékkal ült a parányi járművön, pedáljait lelkesen tekerte, elszántan robogott felém. Az ütközés előtt egy pillanattal, mint műrepülő pilóta a gépét, bedöntötte kerékpárját és kikerült engem, de vágtázásában még harsányan rám köszönt: jó napot!
   A köszönésre illendő válaszolni, de már csak a tovaszáguldó ifjú bukósisakjának tudtam mondani hasonló udvariasan: jó napot! Bevallom maga a látvány, a másodpercek alatt lezajlott történések üdesége felvidított, örömmel töltött el. Különösen megfogott az ifjú magabiztossága és üdvözlésének módja. Eszébe sem jutott „csókolom!”-mal köszönni. És igaza volt, de főleg szüleinek, akik erre nevelték.
   A csókolom, amelyet a szülők évszázadokon át követeltek meg gyermekeiktől, akár az ő köszöntésükre, akár az idegenekére, erősen feudális forma. Eredete a spanyol királyi udvarba nyúlik vissza, onnan családi kötelékekkel került az osztrák udvartartásba, majd a monarchiabeli Magyarországra.
   Mifelénk a hölgyek köszöntése lett a kezét csókolom kifejezés. Ugyanakkor a gyerekeknél az üdvözölt nemétől függetlenül maradt meg továbbra is azokból az időkből, amikor még megkövetelték tőlük az idősebbek iránti tiszteletet. A kifejezés idővel csókolom!-má rövidült.
   Nem állunk sokkal jobban a másik, ugyancsak a középkorra visszavezethető köszönési formulánkkal, a szervusz szóval, vagy sokak által használtan a szerbusszal sem. Ez ugyanis egy latin eredetű köszöntés, a szó pedig szolgát jelent. Az általános latin köszönés egykor így hangzott: servus humillimus, vagyis alázatos szolgája (vagyok). Az ebből az üdvözlési módból magyarosodott szerbusz máig használt köszönésünk.
   Idővel a nyelv legalább úgy formálódik, mint maga az ember. Lett nekünk csaó, csá helló, szia, csumi köszönésünk is, s még ki tudja hányféle, a kornak és az ifjúság találékonyságának megfelelő újdonság.
   Ma az össznépi tegeződés felé haladunk, ami sok nyelvben elfogadott forma. Lehet, hogy maradi vagyok, de ennek nem váltam feltétlen hívévé. Mert amennyire tetszett a bringás kisfiú magabiztos és öntudatos „jó napot!” köszönése, olyannyira nem díjaznám, ha évtizedekkel fiatalabb és a közös asztalunkra tett eredményeiben jóval szerényebb ember vágná oda nekem foghegyről: hali öreg.
   Bár ez is jobb lenne, mintha levegőnek nézne.

Szükségtelenül

Magyarországon a 75 évesnél fiatalabb elhunytak 41,5 százalékának megmenthető lenne az élete a legújabb orvostudományi ismeretekkel és műszaki lehetőségekkel.
   Ez a döbbenetes adat az Európai Unió statisztikai hivatalának, az Eurostatnak minap közzétett jelentéséből derült ki. Vagyis ezer barátunk, szerettünk, családtagunk, munkatársunk közül 415-en (vagy éppen mi magunk) életben maradhatnának, ha a hazai egészségügy megfelelően fejlődne, ha a doktorok itthon maradnának és folyamatosan képezve magukat bennünket gyógyítanának, továbbá ha a gondoskodó államunk, ahelyett, hogy a legolcsóbb megoldásokat keresné a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentésére, a legkorszerűbb készítményeket biztosítaná számunkra gyógyulásunkhoz.
   Az uniós átlag egyébként a 2013-as adatok vizsgálatakor 33,7 százalék volt, és ha betegek leszünk, még örülhetünk is, hogy mindezt nem az EU-s átlagot keményen lerontó Romániában tesszük, ott gyakorlatilag minden második beteg feleslegesen, vagy, ahogy a dokumentum említi, szükségtelenül hal meg.
   Nyilván nem ide tartozik, nem is értem, miért veszem elő, de éppen cikkem írása előtt olvastam az egyik online újság összeállításában, hogy hol is tart ma hazánkban a stadionépítési hullám és mibe kerül nekünk mindez. Nos, a lap számítása szerint mintegy 215 milliárd forintot kóstál a most folyó stadionépítési, korszerűsítési program, amelynek során sok másod- és harmadosztályú együttes, de még megyei első osztályban, a hazai labdarúgó-bajnokságok negyedik vonalában vitézkedő együttes is új, rengeteg nézőt befogadni képes stadiont kap, persze, hogy közpénzből. Kicsit ugyan túltolták a tervezők a bringát, mert a jelenleginél sokszorosan nagyobb nézősereggel számoltak stadiononként, de ne legyünk szőrszálhasogatók, ha lesz hely, egyszer a távoli jövőben biztosan bemennek majd a nézők, ha pedig bemennének, de nem lenne számukra elég hely, akkor nem láthatnák a magas színvonalú bajnoki összecsapásokat. Na, ugye!
   Az ok, amiért népbutító módon a két hírt összehozom az, hogy ha a stadionokra szánt százmilliárdok háromnegyedét az egészségügyre fordítanák jeles vezetőink, máris többünknek javulnának az életkilátásaink. Igen ám, de ha életben maradunk, akkor a végén még elmegyünk nyugdíjba, és mindenféle jogainkra hivatkozva tisztességes nyugdíjat kérünk. Arról a kárról nem is beszélve, ha betegségből felgyógyult nyugdíjasként sikerül tovább élnünk. Na, még csak ez hiányzik az államnak!
   Meg aztán, ha 415 most még szükségtelenül elhunyt közül csak plusz ötven olyan embert is életben tartanának, aki nem nyugdíjas, akkor annak állás kellene. Megint csak probléma adódna, mert közmunkára azért mégsem lehet mindenki alkalmas. Akkor velük ebben, az elképzelés szintjén is borzasztó esetben mi lenne?
   Kézenfekvő a megoldás: ők lennének a stadionok közönsége.

Sok az öreg

A Facbookon mindenről hírt kaphat az ember. Legutóbb éppen arról olvastam egy kommentet, hogy a méregdrága táskájáról, ibizai bárokban eltöltött vidám éjszakáiról elhíresült és egy nyugdíjas házaspár bántalmazása okán is kedveltté vált kormányzati ötletembernek a jelenlegi hatalom támogatására életre hívott online újságjában keményen nekimentek a nyugdíjasoknak. A Pravdában is így mentek egykor a dolgok, ha üzenni kellett.
   Nos, „A nyugdíjasok felélik a jövőnket” címen megjelent írás a mellékelt parányi fotó tanúsága szerint egy igen fiatal szerző műve, aki nem kevesebbet állít, minthogy a világszerte elöregedő társadalmakban az öregek tönkreteszik a fiatalok jelenét, lehetséges jövendőjét. Vagyis a nyuggerek ballaszttá, nehezékké váltak a modern társadalmak számára.
   Az ifjú újdondász írásában olvasható, hogy a statisztikák szerint Magyarországon arányaiban háromszor több fiatal és gyermek él szegénységben, mint nyugdíjas. Lehet, hogy így van, de ahol szegények a gyerekek és a fiatalok, ott nemigen hihető, hogy gazdag a család és az idősebbek, vagy öregek dúskálnak a földi javakban. Mindenesetre e megállapítás kiválóan alkalmas az idősebbek, mint bűnbakok elleni gyűlöletkeltésre.
   A kormányzati elvárásoknak nyilván megfelelni akaró fiatal szerző cikkének írása előtt talán még nem ismerte a WHO idei, az egészségügyet monitorozó statisztikai jelentést, amely szerint az elmúlt tizenöt évben öt évvel nőtt a várható élettartam. Ez pedig azt jelenti, hogy a Földön mind több lesz az idős ember, akikkel valamit csinálni kell. Pénzhez, gyógyszerhez, napi megélhetéshez kell juttatni őket, vagy halomra gyilkolni mindenkit. Lehet, hogy a jeles ifjú is gondolt e kiváló megoldásra, még ha nem is írta le. Majd, ha ezt kéri tőle főnöke, a kormányzat titkos főtanácsadója.
   Az egészségügyi világszervezet szakemberei szerint a 2015-ben született lányok várható élettartama 73,8, míg a fiúké 69,1 év, bár egy adott gyermek kilátásai attól függnek, hogy hol született. Mifelénk rosszabbak a kilátások, mint a nyugati világ fejlettebb országaiban, vagy Japánban, és természetesen messze jobbak, mint Fekete-Afrikában.
   Úgy tűnik, hazánkban élenjáróink találtak megoldást a nyugdíj(as) kérdésre: hagyni kell továbbromolni a hazai egészségügy állapotát és máris elérhető a még koraibb halálozás, a rövidebb élet, amely így akár véget is érhet a nyugdíjkorhatár küszöbén. Ahogy elnézem a ma még erejük teljében pompázó szimpatikus politikusaink többségének korát, ha megérik, pár év és máris folyamodhatnak a nyugellátásért.
   A nyuggerek bizonyára nagy szeretettel köszöntik majd őket soraikban.

Üzenet

Majdnem árokba hajtottam, olyannyira el akartam olvasni az óriásplakát szövegének folytatását. Az út menti falragaszon ott áll kéken-fehéren: „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!”
   Mit? – görbült belém a kérdőjel – és rohanvást próbáltam megtalálni a folytatást, mert kilencvennel robogtam miközben mögöttem, előttem, vélhetően sokan próbálkoztak hasonlóval, mint én. Bár lehet, hogy nekik több eszük volt és rá se hederítettek az újabb kormányzati agitálásra.
   Elfogult megítélésem szerint nem vagyok teljesen elmeroggyant, vagyis tudom – hogyne tudnám – hogy az úton rám ordító plakát kinek és mit akar üzentetni. Nyilván nem Brüsszelnek, a belga városnak, hanem Brüsszelnek a gyarmatosító Európai Unió központjának, az unió vezetőinek, magyarul: bürokratáinak. Már ha vannak ilyenek, hiszen a szövetséget 28 tagállam alkotja és legfőbb döntéshozó testülete az Európai Unió Tanácsa. A tanács pedig a tagállamokat képviseli, és ülésein az unió minden egyes nemzeti kormányából egy-egy miniszter vesz részt köztük egy – bürokrata? – magyar kormánytaggal.
   Csúnyán elkalandoztam, pedig miközben az autóm kilométereket rohant, én még mindig a szöveg folytatásán elmélkedtem, meg azon, talán szemészhez kellene mennem, hogy a nagybetűs rész alatti kisebb betűkkel írt folytatást is el tudjam olvasni. De ha nincs ott a folytatás?
   Merthogy a sokmillióért készült óriásplakáton tényleg csak annyi áll, üzenjünk nekik. Mit és miért azt persze ebben az országban minden becsületes magyar ember tudja. Ezért elég lett volna csak azt kiírni: „Coki!”, vagy egy lendületes fityisz alatt, „Ezt netek!” Esetleg: „Adjatok még több pénzt, aztán kuss!”
   Hogy kormányunk segítsen a tisztánlátásunkban, létrehozatott egy pompás kvótahonlapot is. Azon aztán rögvest meg is tudhatjuk az üzenet folytatását: „A kormány nemet mond a kötelező betelepítési kvótára”. Jól is teszi, ez a dolga, de miért kell ehhez minket balesetveszélyes helyzetbe hozni a közúton? S, ha még mindig nem esett volna le a pénzérme a hozzám hasonlók fejének automatájában, hát egy, a gyengébbeknek is közérthető szöveg és ábrasorozat mutatja, mi lesz, ha a kormány nem mond nemet és mi a népszavazásunkkal nem üzenünk.
   A kicsit füllentő szöveg szerint egy Szegednyi embert, mintegy 160 ezer bevándorlót – a valóságban ideiglenesen 1294 háborús menekültet – akar az unió betelepíteni hozzánk és emellett az is kiderül, hogy 12 másodpercenként érkezik kontinensünkre egy újabb bevándorló. A múlt hétvégén mifelénk negyvennyolc óra alatt 666 illegális határátlépővel szemben intézkedtek a rendőrök, ez pedig csak több mint négypercenként jelent egy „migráncsot”, de ne legyünk már ennyire szőrszálhasogatók. A lényeg a lényeg.
   Nagyon várom már az újabb útszéli óriásplakátot. Remélem olvasás és üzengetés közben nem megyek majd falnak.

Zsebbe vágó elsőség

A jó szándékú ember általában örül annak, ha hazája valamiben elsőséget ér el.
   Most oly szívesen beszélnék a magyar sikerekről, a gazdaság szárnyalásáról, az egészségügy, oktatás, jogbiztonság, vagy éppen a demokrácia állapotának kiválóságáról, nemzetközileg is elismert élvonalbeli helyéről, de mindezt hazudozás nélkül aligha tehetném. Egyáltalán nem a hagyományos magyaros elégedetlenség beszél belőlem, csak az, hogy résztvevője vagyok a hazai mindennapoknak.
   A bajt csak tetézi, hogy mindig találok egy negatív nemzetközi jelentést, gyalázatos statisztikát is. Ezúttal a távközlésről.
Nem, mintha nem éreztem volna eddig is a pénztárcámon, de most feketén-fehéren le is írták, hogy az Európai Unióban messze, de még az OECD tagállamok között is majdnem mi fizetjük a legtöbbet a távközlésért, mobilkommunikációért. Például a magyar intenzív felhasználók távközlési költségei ötször magasabbak, mint a franciáké.
   Amikor az ember az önkínzás vágyától vezérelve elkezdi böngészni a kiadott statisztikát, amelyeket 900 hanghívás és 2 GB adatforgalom összehasonlításával készítettek, kiderül, hogy messze az észteknek a legolcsóbb a telekommunikációjuk köztük és köztünk magyar pénzben több mint húszezer forint a különbözet. Persze a többség ennél kevesebbet hív, internetezik, náluk az összegbeli különbség is kisebb, de a példa érzékelteti az arányokat.
   Igen elgondolkodtató, hogy vajon mitől mások az észt, francia, osztrák, vagy nagy-britanniai szolgáltatók, miért képesek olcsóbban adni a 21. században az élet minden területét befolyásoló szolgáltatásokat és miért nem hajlandóak a nemzetközi cégóriások nekünk is mérsékeltebb áron számolni a díjakat? Nyilvánvalóan csak az adott ország adó és pénzügyi szabályai, valamint az egészséges és valóban létező piaci verseny tehetnek olcsóbbá egy-egy szolgáltatást.
   Mifelénk nem csak, hogy valós verseny nincs – elég átnézni az egyes társaságok tarifáit, és kiderül, áraik nagy átlagban igen közel mozognak egymáshoz, mintha valamilyen titkos egyezmény irányítaná ezt – de a gazdasági környezet sem nyújt kedvező helyzetet a tarifacsökkentéshez. Bár a kabinet az adócsökkentés kormányaként jellemzi önmagát, a valóságban a hatvanféle, köztük a brutális mértékű, hálózatot, hang- és adatforgalmat, pénzügyi tranzakciókat, munkabért terhelő adók aligha teszik lehetővé a jelentős árcsökkentést. Sokat mondó az a 2013-as adat, amely szerint nálunk a percdíjak 40 százaléka vándorol az állam zsebébe, míg ez a görögök kivételével minden más országban messze 30 százalék alatt van.
   Vélhetően két dolog vezérelheti e téren a hazai hatalmat. Egyrészt az összes sajátos igénye finanszírozásához Isten pénze sem elég számára, másrészt, aki fecsegni, a neten ügyködni, szórakozni akar, az fizessen keményen mindezért.
   Tiszta sor, nem?

Félázsiaiak

Az asszony úgy érezte, még egy pillanat és dühében, felháborodásában idegrohamot kap. Napok óta szervezi már a gázkazánjuk javítását és csak figyelmetlenségbe, szakszerűtlenségbe, nemtörődömségbe ütközik. Pedig előre láthatóan egy kisebb vagyont fizet majd a munkáért.
   Az egész történet egy évvel korábbra nyúlik vissza, amikor is a nagynevű készülékgyártó egyik hazai, önmagát „szak” jelzővel illető szervizének munkatársa kiment hozzá egy bejelentett hibát kijavítani. A fiatalember jó sokáig nézegette a készüléket, majd kijelentette, hogy mi a hiba, de talán mégsem az, és ha mégis, hát akkor nagyon sokba fog kerülni. Fűtés, meleg víz kell a lakásba, az asszony elfogadta az árat és megbeszélték, két nap múlva a megadott időpontban érkezik az ifjú szerelő és megcsinálja a kazánt.
   Akik jól ismerik a hazai szolgáltatói morált – mély tisztelet a kivételnek –, már előre tudják a folytatást. A fiatalember sem a megadott órában, de még aznap sem érkezett meg, és amikor az asszony másnap felhívta a „szak”szervizt, ott arról számoltak be, hogy nem is tudnak ilyen megrendelésről. Az asszony másik szerelőt kért, aki ki is ment, tett-vett, amelynek következtében, mint később kiderült, a kazán fűtőberendezése pár hónap alatt kiégett.
   A sokat próbált asszony felhívta hát a javítást végző szervizeseket, akik újfent a szakértelmének hiányát korábban fényesen bizonyító ifjút küldték. A nő besokallt, és lemondta a munkát mondván, van elég cég, hát keres egy jobbat. Talált is, a mesterember készséges volt, a megbeszélt időpontban kiment megnézte a készüléket, kalkulációt csinált és két nappal későbbre, reggel nyolcra meg is beszélték a javítás időpontját.
   Természetesen a szerelő nyolckor, de még tízkor sem érkezett meg. A szervizben a munkafelvevő mit sem tudott az asszonyról, de végül is összehozta a szerelővel, aki telefonon elmondta, hogy valamiért nem jegyezték fel a hölgy megrendelését a cégnél és emiatt a főnöke máshova küldte őt, de ő nem tehet semmiről.
   Az, hogy a 21. században telefonálni is lehet a kuncsaftnak, ne várjon már feleslegesen az április végi télben, a fagyos lakásban, fel sem merült. Az asszony pedig nem tudta, újabb céggel kezdjen-e, vagy vegyen a sportboltban egy baseballütőt és mielőtt egészsége helyrehozhatatlan kárt szenvedne a stressztől, induljon a „szak”szerviz irodájába tárgyalni. 
   Nem tette, de megértette mindazok indulatát, akik a hivatali, szolgáltatói, ügyintézői packázások, megaláztatások után már csak az erőszakra tudnak gondolni. Azon elmélkedett, vajon létezik-e vállalkozói, iparosi tisztesség, ha egyáltalán volt is valamikor, vagy az is kivándorolt Nyugat-Európába? 
   Idegesítően csengett fülében a legnagyobb élő magyarnak saját népéről, mint „félázsiai származékokról” mondott szavai.

Pofon

- Hallottad, – kérdezte lelkesen ismerősöm – hogy kilenc-tíz százalékkal növelik a nyugdíjunkat jövőre? Rosszul aludtam az éjjel, hallgattam a rádió és akkor mondták be a hírt.
   Gyorsan le kellett hűtenem nyugállományban lévő ismerősöm lelkesedését, amit ő félálomban kilenc-tíz százaléknak hallott, az ébren már csak kilenctized lett. A valóság sokszor nyomasztóbb, mint némely félálom.
   A minap a nemzetgazdasági miniszter az egyik gazdasági lapnak árulta el a nagy titkot, oly alacsony az infláció, hogy a nyugdíjak értékállóságának megtartásához elegendő lesz kilenctized százalékos nyugdíjemelés 2017-re.
   Kilenctized, ízlelgeti az ember a szó jelentését, tartalmát, értékét és egyre inkább arra jut, hogy ezek a fránya döntéshozók egyszer sem mennek patikába, ahova a derék nyuggerek mind többször kényszerülnek, és nem járnak nejlonzacskóikkal naponta bevásárolni, hogy szűkös havi ellátmányuk terhére az aznapi akciós termékekből összeállítsák az életben maradásukhoz elengedhetetlenül szükséges táplálékukat. És akkor a csökkentett, de még mindig nagyon drága közüzemi költségeikről, helyi adóikról, vagy az alulfizetett, esetleg munkanélküli gyerekeiknek adott támogatásról még szót sem ejtettünk.
   A derék miniszter szerint jövőre oly alacsony lesz a húsok és a tojás áfája, hogy az komoly megtakarításhoz vezet majd az időseknél. Nyilván így lenne, ha az áfacsökkentés pár napon túl is érzékeltetné hatását, de tapasztalatból tudjuk, ez inkább a termelőknek és kereskedőknek lesz jó – és rossz az áfával ügyeskedőknek – mintsem a vásárlóknak, mert az ilyen áfacsökkentések gyorsan eltűnnek az árakból, amelyek rekordsebességgel tornázzák magukat vissza a korábbi szintekre.
   Idén a 2,6 millió nyugdíjas közel hatvan százaléka még 100 000 forinthoz sem jut havonta. Ha a könnyebbség kedvéért százezer forintos nyugdíjjal számolunk, rájövünk, hogy a járandóság kerek kilencszáz forinttal nő januártól. Tavaly havi 88 ezer forint volt az egy (például nyugdíjas) felnőttből álló háztartás átlagos létminimumértéke. Ez a Policy Agendanak a Központi Statisztikai Hivatal módszertana mintájára végzett számításaiból derül ki. A szervezet becslései szerint 2015-ben ennél alacsonyabb jövedelemből élt a lakosság 41,5%-a.
   Értik persze, hogyne értenék a nyugdíjasok, hogy stadionokra, világbajnokságokra, olimpiai pályázatra, Városliget átépítésére, kormányfő várának építésére, sokmilliárdos nemzeti banki alapítványokra, majd abból magánzsebek kistafírozására, kormánypropagandára, kormányközeliek gazdagítására, és még ezernyi, az állam működésében elengedhetetlen dologra sok pénz kell. Azt is értik – megértetik velük – hogy ők, mármint az idősek csak kellemetlen púpot, nyomasztó terhet jelentenek a robogó állam hátán.
   De azért ez a kilenctized így is felér egy arculcsapással.