Oldalletöltések száma: 5905014
2018. január 20. szombat 04:04,
Fábián és Sebestyén napja van.

Kübekházai lecke nagyokosoknak

Tudta? Kübekháza egy jó kis falu. Se kisvasútja, se stadionja, de itt él Sumák, a világ legjobb festője és Miksi Piroska, aki férjet keres.
   Elege lett a gyűlöletkampányból, saját plakátot gyártatott Kübekháza polgármestere, aki azt nyilatkozta az interneten hirtelen hatalmas nyilvánosságot kapott kezdeményezéséről, hogy „sokkal inkább kell törődnünk a helyieket érintő mindennapi gondokkal, az ő bajaikra kell valami megoldást találnunk. Ez az óriásplakát-mizéria pont ezekről tereli el a figyelmet, miközben az embereket egymással szembefordítja. Ezért kreáltam ezt a plakátot, a rajtuk szereplő nevek valódi, hús-vér embereket takarnak, én velük szeretnék foglalkozni.”
   Szeptember első hétfőjén ez volt a legjobb hír és szöveg, amelyet olvashattam. Csak remélni tudom, hogy mindazok az ismerőseim, akik ugyancsak látták, olvasták a Csongrád megyei, kevesebb, mint 1600 lakosú település első emberének valóban emberi megnyilvánulását, hasonlóan éreznek, mint én. Azt, hogy van még remény, mert nem veszett ki belőlünk végképp a humor, az optimizmus és az együttérzés képessége.
   Miközben gyűlölöm az országokat elválasztó kerítéseket, elismerem, hogy helyes döntése volt egyszemélyi vezetőnknek a szerb határon, vagyis az unió egyik határa mentén felhúzatnia a kerítést, még ha az nem is tartja vissza teljesen a nem kívánt emberáradatot. Vagyis védelmünkben megtette, amit megtehetett. Ezért sem fogadhatom el a minden oszlopról, óriásplakátról, újságoldalról, tévés reklámblokkból rám üvöltő (idegen)gyűlöletre uszítást. Tudom, hogy ennek is erős közönsége van, elég csak ismerőseim Facebook kommentjeit olvasgatnom, már abból is megérthetem, hogy a gyűlölet bőven széthintett magjai igen termékeny talajra hullottak.
   Itt élek, naponta hírek sokaságát olvasom, nagy vonalakban tisztában vagyok a hatalmi, piaci és pénzügyi harcokkal, a politikusok egyéni érdekeivel, önszembeköpős irányváltásaikkal, vagyis tudom („Tudta?”), hogy mire megy ki az október 2-ára meghirdetett népszavazás. Nyilvánvalóan nem arról van szó, amiről megkérdeznek bennünket.
   Dr. Molnár Róbertről, a kübekházai polgármesterről, az Országgyűlés egykori jegyzőjéről mindössze annyit tudok, amennyi a falu honlapján olvasható. Fogalmam sincs, hogy milyen a politikai irányultsága, kivel szimpatizál, vagy éppen kiket nem kedvel, mégis közösséget tudok vállalni vele abban, hogy az iskolákról, az egészségügyről kellene beszélni, nem a migrációról, ami „egyelőre senkit nem érint, de a legegyszerűbb dolog az emberek érzelmeire hatni. A félelemkeltés visszatetsző dolog, egyszer vissza fog ütni.”
   Ha pedig visszaüt, ne legyen illúziónk e téren, az is leginkább nekünk fog fájni.

Mindennapi szemetünk

A nyár talán utolsó igazán kellemes hétvégéjének szombatján az agárdi szabadstrandon naplemente előtt békebeli volt a hangulat. A part egyik szegletét a kutyások vették birtokba kedvenceikkel, a parton mindenfelé a nyár örömeinek végső cseppjeit is kiélvezni akaró emberek hevertek plédjeiken, a büfék teljes fordulatszámon pörögtek. Az idilli képet az egyik-másik árus mellett felhalmozódott hatalmas mennyiségű szemét látványa árnyalta.
   Sajnos a szeméthalom nem csak a szabadstrandot lepte el, de a népszerű üdülőhely sétányait, útjait is sokfelé hulladék, eldobott cigarettásdobozok, ételmaradékok, műanyag palackok, a szemétszállítási díjat fizetni nem akaró nyaralók nejlonzsákokba tömködött és nagy titokban a sétányokra lerakott szemete szennyezte.
   Persze közel sem magyar jelenség a hulladéktermelés, modern korunk jellemzője a mindent ellepő szemét. Nagyvárosok, de kisebb települések is küzdenek a megállás nélkül növekvő szeméthegyekkel. Csomagolóanyagok tömege, pillepalackok, kidobott ételek, idejét múlt műszaki tárgyak, lepusztult lábbelik és ruhadarabok, a rengeteg fa életébe került, soha nem olvasott reklámkiadványok, s ki tudja még hányféle megunt, vagy használhatatlanná, feleslegessé vált tárgyunk, eszközünk végzi a szemétben.
   A minap tették közzé a harmincnégy tagállamot, köztünk hazánkat is soraiban tudó OECD – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet – statisztikáját az egyes tagállamok egy főre eső szeméttermeléséről. A statisztikusok az 1995 és 2013 közötti állapotot, változásokat jegyzeték fel. Az adatok tanúsága szerint az OECD egy főre eső éves szemét-előállítási átlaga mintegy 520 kilogramm körül van.
   Míg tizenhárom országban nőtt az egy főre jutó szeméthozam mennyisége, addig tucatnyi országban sikerült kurtítani a szeméttermelést. Külön öröm, hogy hazánk azon államok közé tartozik, amelyek jelentősen csökkentették a hulladékukat. Míg 1995-ben jóval több, mint 450 kilogramm volt az egy főre jutó szeméttermelésünk, addig majd’ két évtizeddel később már „csak” 380 kilogrammnyi hulladék terheli a lelkiismeretünket.
   Meglepő, hogy olyan környezettudatos ország, mint Dánia, több mint kétszáz kilóval növelte éves szeméthozamát, ahogy a sok bajjal küzdő Görögország is, de pozitív példaként lebeghet a szemünk előtt Új-Zéland, amely mintegy negyed tonnával csökkentette a fejenkénti hulladékmennyiséget.
   Jó lenne hinni, hogy a szeméttömeg hazai visszaszorulása a környezettudatossá váló szemlélet és nem a lakosság elszegényedése miatt következett be. Sajnos a települések határaiban kialakuló illegális szeméttelepek látványa, a szemetes utcák, közterek nem tehetnek bennünket optimistává.
   Ha a lelkünket szennyező, idegengyűlöletre uszító óriásplakát-tömeg néhány darabja a valóságos szemét elleni harcra is bíztatna, előbbre lennénk.

Inkább a halál

- Akkor inkább meghalok!
   A kórház folyosóján a fásult, hosszú ideje várakozó emberek ijedten kapták fel fejüket a kiáltásra. A radiológiai osztály vizsgálatára, röntgenre, ultrahangra és ki tudja még hányféle átvilágításra váró betegek megszokhatták a várakozás ideje alatt, hogy az üvegablak mögött ülő asszisztens hangszórón át közli mondandóját a betegekkel, míg a mikrofonba mondott kérdéseket, válaszokat többnyire csak az üvegfal mögött hallhatták. Ezért is volt riasztó a nem várt hang.
   A hatvanas-hetvenes évek hajnalonta gyárba igyekvő munkásosztályának divatja szerint öltözött idős férfi előre hajolva, halkan beszélt, kért és kérdezett, egészen a baljóslatú pillanatig. A kényszerű közönség csupán annyit hallott az augusztus második felében zajló párbeszédből, hogy az asszisztens sajnálkozva mondja, csak nagyon sokára, novemberre tud vizsgálati időpontot adni az úrnak. Ő valamit halkan visszaszólt, mire a hölgy az üvegfalon túlról biztatóan ajánlotta: ha már annyira fáj a lába, hogy nem bírja tovább, hát menjen be a sürgősségi osztályra. Ekkor hangzott el a bevezetőben leírt mondat, kiegészítve azzal, ott már volt és éppen csak, hogy túlélte.
   Az ablakon túl ülő, meglepően erős idegrendszerrel és együttérzéssel felvértezett asszisztens még mondott pár biztató szót, majd kényszeredett mosollyal az arcán elköszönt. A betegek tekintetétől kísért férfi lábait nehezen emelve, láthatóan fájdalommal küszködve indult a kijárat felé.
   Mindegy is melyik kórházban történt mindez, lehet, hogy aznap sok más magyar egészségügyi intézményben is megesett hasonló. Kollégáimmal naponta írunk a tarthatatlan várólistákról, a kórházi kapacitások igen véges voltáról, a gyógyító intézmények, az egész egészségügy mérhetetlen alulfinanszírozásáról, lepukkantságáról, tetemes és napról napra tízmilliókkal növekvő adósságáról, az orvosok, nővérek, a teljességgel nélkülözhetetlen háttérszemélyzet alulfizetettségéről, menekülésükről a süllyedő hajóról. Falra hányt borsó.
   A munkában megfáradt, megöregedett, megbetegedett munkásembert – ahogy bizonyára több százezer társát sem – láthatóan cseppet sem vigasztalta, hogy Magyarország jobban teljesít, hogy a magyar reformok működnek, hogy fantasztikusak a sportsikerek és jut sok milliárd egy értelmetlen népszavazásra is. Talán még a százmilliárdokért felépülő, majd üresen kongó stadionok szépségének látványa, a kormányzópárt-közeli vállalkozók elképesztő gazdagodása, az országvezető és kíséretének várba költözése, a Liget-projekt, a közelgő vizes világbajnokságra, a még el nem nyert olimpiai rendezésre jutó tízmilliárdok, de még az egyszemélyi vezető kisvasútja sem dobta fel.
   Csak lába fájdalmát érezte és azt, hogy akikre sorsát bízta, elárulták.

Rajongás

Egykori versenyzőként, edzőként az olimpiát minden sportesemény csúcsának tartom. Nem csak azért, mert négyévente rendezik meg, de azért is, mert egy mára letűnőfélben lévő eszme hordozója. A békéé. Akkor is az volt, amikor a világ leigázására készülő vérgőzös diktátor propagandaeszközként használta fel, vagy amikor túszejtő terroristák – a balfácán túszmentők hathatós közreműködésével – életük eseményén részt vett sportolókat gyilkoltak meg, és maradt akkor is, amikor a két világrendszer bojkottálta az egymást követő két olimpiát. 
   Az egymást követő olimpiák mindegyike igyekezett felülmúlni az előzőeket, hatalmasabb, látványosabb és szebb létesítményekkel, még több pénzzel és az utóbbi évtizedekben mind nagyobb biztonsággal. Emiatt az olimpiák rendezői közül nem is egy kapott komoly gazdasági sebeket, vagy került csődközeli állapotba a játékok megrendezésével.
   Szakértők szerint az ötkarikás játékok megrendezése akár nullszaldóra is kihozható lenne, persze csak akkor, ha a járulékos költségeket nem számolják. Ilyen például a közlekedés, úthálózat, informatika esetleg jóval későbbre tervezett nagyarányú fejlesztése, amelyet a hibátlan lebonyolítás miatt előre kell hozni. Ide tartozik – még ha sok az önkéntes, akkor is – a mérhetetlenül nagy létszámú személyzet bérezése, etetése, a katonaság, rendőrség, terrorelhárítás és még ezerféle szervezet szükséges tevékenységének fizetése, amelyekre a bevételek csak csekély ellentételezést jelentenek. Ilyen költségeket megrogyás nélkül csak a világ leggazdagabb államai vállalhatnak. Ráadásul a drága, pénznyelő sportlétesítmények jelentős része a későbbiekben kihasználatlanná, vagy éppen használaton kívülivé válik, tovább habzsolva a fenntartásához szükséges összegeket.
   Sportolóként elérhetetlen vágyként, edzőként mellettem elsuhanó lehetőségként érintett meg az olimpiai részvétel, később pedig azon gondolkodtam, hogy ha a közelemben lenne egy olimpia, akkor szurkolóként mely eseményekre mennék ki.
   Aztán beláttam, hogy magyar átlagfizetésből ugyan még kiutazhatnék valahova, de a belépőket, a szállást, a kint tartózkodás tetemes költségét már aligha vállalhatnám. Ahogy honfitársaim többsége sem. És akkor is aligha tehetném meg, ha éppen hazám rendezné a nagy eseményt.
   Pedig miután egyre több város lép vissza a 2024-es játékok megrendezésének pályázatától, mind nagyobb az esély arra, hogy Budapest legyen a befutó. Egy szegény ország infrastrukturálisan ezer sebből vérző fővárosa. De ez odébb van, most még képernyőről élvezem a világ másik felén zajló nagyszerű versenyeket, boldog vagyok a magyar sikerek nyomán és gyomorgörccsel fordulok ki a szobából az egy találattal, vagy századmásodpercekkel elveszített győzelmek láttán. Mert imádom az olimpiát.
   Azt nem tudom, hogy rajongok-e majd akkor is érte, amikor rendezésébe belerokkan hazám.

Szürkülő falak

Amikor egy nap rádöbbenünk, hogy lakásunk megérett a festésre, biztosan nem leszünk boldogok tőle. Mert vigyázhatunk falaink tisztaságára a legnagyobb gondossággal is, azok idővel mégis kopottá lesznek, elporosodnak, elszíntelenednek, vagy ha fehérek voltak, hát szürkévé válnak. Nem csoda, hiszen ahol emberek élnek, végzik mindennapos tevékenységeiket, ahol az utcáról rendre por áramlik be, ott előbb vagy utóbb festetni kell.
   Ez így van rendjén, legfeljebb a vele járó rumli, napokig tartó felfordulás, az utána következő nagytakarítás és cseppet sem elhanyagolandóan a tetemes kiadás teszi visszataszítóvá ezt az időről időre visszatérő munkálatot. Meg az, hogy megfelelő szakmai tudással rendelkező, megbízható szakembert találjunk.
   Az egész buliban talán ez a legnehezebb. Most tekintsünk el azoktól a szerencsés ezermesterektől, akik maguk képesek minőségi munkát végezni saját birtokukon, ők valóban mázlisták, mert egyszerűbben és főleg olcsóbban ússzák meg az ügyletet. De az emberek zöme nem rendelkezik ilyen képességekkel, és ha mégis önmaguk vállalkoznának a feladat végrehajtására, több bajt okoznának, mint hasznot hajtanának. A többségnek marad tehát a megfelelő mester felkutatása és rábírása a munka elvégzésére. Ez az utóbbi időben embert próbáló feladattá vált.
   A minap éppen az iparosok szövetségének elnöke nyilatkozta valahol, hogy a szakképzett munkaerő hiánya már a kisiparosokat is elérte, mert nincs megfelelően képzett munkás, akit a cégek felvehetnének. A jó szakemberek valami érthetetlen oknál fogva a hazai minimálbér helyett inkább a sokszoros nyugati fizetést választják és motyójukat batyuba kötve világgá mennek. Aki itthon marad az pedig vagy megfizethetetlenül drágává válik, vagy csak gagyi munkára képes.
   Persze ez alól is vannak kivételek, hiszen nem minden tisztességes iparos kel útra, és nem mindegyik itthon maradóból lesz harácsoló. Maradtak még becsületes mesteremberek, csak ők oly mértékben kapósak, hogy már náluk is várólista van, amely akár évnyi is lehet.
   A terület ismerői szerint sok minden kellene ahhoz, hogy legyenek iparosaink. Például megfelelő képzés, a közmunkások átképzése szakemberré és legfőképpen megfelelő bérezés. Na de miért éppen a munkások kapnának több pénzt abban a társadalomban, ahol az igen magasan képzett és életfontosságú munkát végző orvosok, nővérek, a jövő generációját nevelő pedagógusok, a szociális területen dolgozók többnyire éhbérért tevékenykednek? Így hát a bolti eladók, pincérek, pékek, fémforgácsolók mellett útra kelnek a festő-mázolók, villanyszerelők, parkettások, burkolók is.
   A fal meg jó lesz még pár évig így is.

Lopásalapú

Már a megválasztottjaiknak mindent elnéző kormánypárti szavazók közel egyharmada is korruptnak tartja a magyar kormányt és pártját. A napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásában a válaszadók 60 százaléka értett egyet azzal, hogy a pénzügyi visszaélés Magyarországon felülről, központilag, rendszerszerűen szervezett tevékenység.
   Mondhatnám, hogy ez a hír sokkolta a szavazópolgárokat, de ez nem igaz. Az ember csak bágyadtan legyint, vagy a nagy hőség idején még ennyi mozgást sem vállal fel, hiszen ha így mennek a dolgok, akkor így mennek, nincs mit tenni.
   Hogyha egy gyanútlan ember például tévedésből azt találja beírni a keresőbe, hogy mondjuk Mr. 20 százalék, meglepő módon annak a jelentős hatalmú pártfunkcionáriusnak a nevét látja sokszorosan vissza, aki éppen a napokban nyilatkozta: a jelenleg hatalmon lévő kormány tette a legtöbbet a korrupció felszámolásáért. A Medián friss kutatása azt mutatja, a polgárok nagyobbik részét nem sikerült meggyőznie, a megkérdezettek kétharmada szerint ugyanis e jeles kormány nagyon korrupt, sőt, sokak véleménye szerint „lopásalapú kormányzás van”. És akkor még a vidéki, vagy (ötödik) kerületi tételekről szó sem esett.
   Mindezeket a rémisztő felmérési adatokat még meg sem emésztette a felelős állampolgár, máris egy másikkal kellett szembesülnie. Ez utóbbi felmérésben a résztvevők háromnegyede igen tisztességes állampolgárként egyáltalán nem tartja elfogadhatónak az állam megkárosítását. De mint tudjuk más a beszéd és más a tett. Ne feledjük, ugyanitt 24 százaléknyian úgy nyilatkoztak, hogy nincs baj azzal, ha valaki a közös kasszából vesz el, vagy nem tesz be oda az előírásoknak megfelelően, vagyis nem adózik.
   A lakosság háromnegyede a hálapénzfizetést tartotta a legelterjedtebbnek és a leginkább elfogadottnak a vizsgált, szürkegazdaságot segítő tevékenységek közül. Emellett a megkérdezettek több mint 60 százaléka találta jellemzőnek a gazdasági életre a különböző adókerülő technikák alkalmazását és ugyanennyien a csúszópénz elfogadását.
   Maradjunk csak a tipikus népi korrupciónál, a hálapénznél. Ahhoz, hogy jobb ellátást kapjunk, hogy megéljük az életünket megmentő, vagy elviselhetőbbé tevő műtétünket, le kell fizetnünk valakit. És tesszük ezt más ügyeink gyorsabb intézése, az igénybe vett szolgáltatásaink minőségének javítása érdekében is.
   Ha így nézzük, nem vagyunk sokkal jobbak vezetőinknél, csak annyi a jelentős különbség, hogy bennünket éppen az általuk, vagy nem kevésbé elődeik által kiépített és életben tartott rendszer és kényszer visz a bűnbe. Meg az élni akarás.
   Ők viszont – a közvélekedők szerint – lopnak, mert megtehetik.

Muszlimok

Tudta? – teszi fel a kérdést a kormány hatféle óriásplakáton és válaszol is rá félelemkeltő mondatokkal. Megkezdődött a menekültekkel kapcsolatos kvótanépszavazásra buzdító gyűlöletkampány.
   Több mint harminc évvel ezelőtt a Velencei-tavi Vizi Sportiskola evezőseinek vezetőedzőjeként házigazdája voltam két nyáron át az Agárdon edzőtáborozó kuvaiti férfi evezősválogatottnak, a csapatvezető sejknek, az egyiptomi vezetőedzőnek, a szaúd-arábiai másodedzőnek és a tizenöt versenyzőnek.
   Barátságosak, kedvesek voltak, elhalmoztak bennünket ajándékokkal. Az iszlám világ ellentéteiből csak annyit érzékeltem, hogy a kezdetektől feszültség volt a csapat és a Magyarországon tanuló, a küldöttség életvitelét elitélő iraki tolmácsuk között, akit a második edzőtáborozásuk legelején el is zavartak, kígyót-békát kiabálva egymás népére. Az ellentét évekkel később Kuvait iraki megszállásakor vált számomra érthetővé.
   - Majd te tolmácsolsz – mondták és ettől kezdve sikeresen törtük kerékbe az angol nyelvet, de megértettük egymást. A nap minden percében velük voltam, néha szinte állva aludtam, hiszen még éjszaka sem pihenhettem. Mert amikor versenyzőik lefeküdtek, a sejk és a két edző belevetette magát az éjszakába. Számomra addig ismeretlen világát fedezhettem fel Székesfehérvár, majd Budapest éjszakai életének, mert a családos egyiptominak nő, az ugyancsak nős két másiknak alkohol, buli és könnyűvérű lányok kellettek.
   A nők iránti „tiszteletükről” akkor alkothattam képet, amikor szó szerint röhögő görcsöt kaptak, mert női orvost ajánlottam nekik az edzőtáborozásuk alatti egészségügyi ellátásukra. Nagyon nehezen fogták fel, hogy nem viccelek és csakugyan egy semmibe sem vett lény vizsgálja, gyógyítja majd őket.
   Sok színes kalandban részesültem általuk és csak egyszer éreztem magam rosszul, mégpedig Budapesten, egy rendezvényhajón, amelyen azon az éjszakán kizárólag arab férfiak voltak s hazámban én voltam a le- és kinézett idegen. Ha nem is bántottak, hiszen a közéjük tartozókkal voltam, szinte tapintottam a felém áramló negatív, ellenséges érzelmeket. Csak azért, mert más voltam.
   Talán az a párórányi rossz emlék is mondatja velem, hogy nem örülnék, ha életformánkat, kultúránkat elfogadni nem képes, beilleszkedni nem akaró, tőlünk idegen felfogású emberek sokaságával kellene együtt élnem, pedig amíg a sportolók itt voltak vendégségben az iszlám, mint vallás, vagy életforma pillanatokra sem állt közénk. Sportot, az életet szerető emberek voltunk, sok közös vonással.
   Egykori ismerőseimet a kormány elvárása ellenére sem tudom gyűlölni. Remélem, gyermekeik nem lettek terroristák, sportbarátaim pedig túlélték a terrort, háborúkat, forradalmakat, a gyilkos önkényt és soha nem kell reménykedve menekülniük, hogy majdcsak befogadja őket valaki.

Hódító zsebszörnyek

Durva héten van túl Európa. Nyolcvannégy halálos áldozat az elmeroggyant tunéziai terrorista kamionos, gépfegyveres nizzai embervadászata nyomán, több száz halott a törökországi katonai puccs és az azt követő lincselések következtében, hogy a hatalmában maradó diadalmas, illiberális elnök leszámoló hadjáratáról ne is beszéljünk. És akkor még itt volt a júliusi késő őszi hideg a maga özönvizével, viharos szelével, káraival. Az ember legszívesebben a kardjába dőlne, ha még dívna az ilyesfajta cselekedet. De kiderült, van még remény, Magyarországon is megjelent a Pokémon Go.
   Jelentem nem hibbantam meg a sok rossz hírtől, bár meglehet, menekvés lenne számomra a világ tébolyodottsága elől. Bár sokak szerint ez mégsem igaz, ugyanis csak elméletileg tudom, hogy hogyan játsszák a Pokémon Got, és eszemben sincs a telefonomra letölteni a játék alkalmazását. Botrány, gondolhatják a világszintű őrület résztvevői.
   A játék során meg kell találni a Pokémonokat, azaz a sok Pocket Monstert, vagyis a zsebszörnyeket. Ehhez a világot pillanatok alatt megőrjítő, kiterjesztett valóság alapú játékhoz nem elég a programot telepíteni az okostelelefonra, tabletre, de el is kell indulni a külvilágba, ugyanis útközben, a koordinátáik alapján lehet megtalálni a levadászandó szörnyecskéket.
   Tudom, sehol sem vagyok a számítógépes játékokban, bár a pasziánszt jó ideig játszottam a számítógépemen pótcselekvésként, ha egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe valamely cikkem írásakor, de aztán megjelent a Duolingo, ez az igen kiváló és ingyenes nyelvoktató program, azóta tanulást mímelve azzal játszom. Kitűnő fejtörő.
   A mostanihoz hasonló játékőrület volt a Tamagocsi is. Bizonyára még sokaknál rejtőzik valamelyik fiók mélyén egyfajta kukaszökevényként az a parányi elektromos kütyü, amelyben kedvenc állatát tartotta az állatbarát és gondozta a nap minden percében. Etette, itatta, altatta, sétáltatta, vagy ha megbetegedett a kis kedvenc, hát ápolta, amíg el nem pusztult, szóval egész embert kívánt a digitális gondozása. Olcsó szórakozás volt, de tanulni, dolgozni nehezen lehetett mellette.
   A Pokémon Goról sokan állítják, hogy azért nagyszerű, mert a játékos nem otthon ücsörög a szobában a számítógép előtt, hanem kimegy az utcára, zöldbe, jó levegőre és ott bámulja a képernyőn megjelenő szörnyeket. Akad hely, ahonnan már ki is tiltották a pokémonozókat, az aggódók meg arról beszélnek, hogy szörnyű balesetek érhetik a közúton, veszélyes helyeken a játékba teljesen belefeledkező szörnyvadászokat. Bár ez lenne a világ legnagyobb baja!
   A Tamagocsihoz hasonlóan ez a játéktéboly is le fog csengeni, és milyen jó lenne, ha a világunk számtalan más elmebaja is ilyen kevés áldozattal lenne a múlté.

Tiki-taka diadala

Nem állítom, hogy boldogtalan vagyok a ténytől: véget ért a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság. Aki látta a döntőt és a meccsek többségét bizonyára elismeri állításom igazát, a néhány üdítő kivételen túl rém unalmas volt az egész sorozat. Addig, amíg az ember szurkolhatott saját nemzeti csapatának, még csak-csak volt miért a képernyő elé ülni, de ha pártatlan nézőként szép és izgalmas focit akart látni, hát mélyen csalódnia kellett.
   Mielőtt bárki is megszólna hozzá nem értésemért, gyorsan elárulom, hogy szemtanúja lehettem egykor sok magyar bajnoki és válogatott mérkőzésnek, a lelátóról nézhettem a ma már az égi válogatottat erősítő Grosicsot, Farkast, Benét, Albertet, Sándor Csikart és a többi klasszist. Később foci szakírója is voltam egy szép emlékezetű nagyvárosi lapnak, vagyis tapasztaltam egyet és mást a labdarúgásban. A lelátókról végül is az ott uralkodó gyalázatos, félelmetes állapotok távolítottak el, valószínűleg végleg.
   De nem a focitól, hiszen a magyar válogatott nem várt sikersorozata nyomán pillanatokra egekbe emelkedett fociőrület előtt is azon önsanyargatók egyike voltam, aki hajlandó volt magyar bajnoki meccseket nézni a tévében. Mindezt azért árulom el, hogy mondhassam tovább is. A mostani kontinensviadalon a legtöbb csapat taktikája az volt, hogy betonvédelemmel, alibi focival, a Barcelona legendás „tiki-takájával”, az egymásnak ide-oda passzolgatással – amelynek végén persze a katalán gárda zsenijei helyzeteket teremtenek, gólokat érnek el – kihúzzák a hosszabbításig, ha lehet, a tizenegyes rúgásig, aztán döntsön a szerencse.
   Voltak üdítő kivételek is, ilyen volt a magyar csapat meccse a későbbi bajnok portugálok ellen, amelynek ráadásul akadt egy olyan pillanata, amikor a magyar kapufánál csak centikre voltak a későbbi győzők a kiesésétől, de az valóban élvezetes találkozó volt, ráadásul hat góllal. Ritkaság volt, mint egy fehér holló.
   Feltétlenül szót kíván az az össznépi fociőrület, amely tízezreket vitt utcára Európa szerte, és amelynek ürügyén sok százan estek egymásnak nap, mint nap és ütötték, verték a másik nemzet tagjait. Az egyik elemző szerint ezek országok közötti, ellenőrzött keretek között zajló háborúk voltak, szerintem meg túlfűtött, zavaros ideológiájú, többnyire beivott csőcselék randalírozása.
   Véget ért az egyhónapnyi láz és bizony a döntő a hosszabbítás utolsó tizenkét percét leszámítva igen kevés örömöt adott a pártatlan nézőnek. Időnként, mielőtt végképp elhatalmasodott volna rajtam az álmosság, átkattintottam egy ezerszer ismételt szituációs komédiára, ott legalább történt valami. Ennek ellenére hiányozni fog a mindennapi foci, az izgalom, a szurkolás lehetőségének várása.
   Az olimpiáig meg majd csak kihúzom valahogy a magyar bajnoki meccsekkel.

Munkaügy

- Kérem az oklevelét, bizonyítványát – nézett kedvesen az előadó a harmincas éveinek közepén is túllévő férfira, aki sokévi próbálkozás, sikertelen munkahelykeresés után eljutott a döntésig, regisztráltatja magát munkanélküliként és kéri az erre szakosodott állami szervezet segítségét.
   A férfi, bár van egy egészen más irányú szakmája és gimnáziumi érettségije, választott hivatásában, az informatikában semmiféle papírral sem rendelkezik. Ifjú kora óta ez a hobbija, weboldalakat készít, programoz, rádió- és tévéadások internetes közvetítésében vett részt, számtalan területét ismerte meg a számítástechnikának és napjainkban is rendre követi az újdonságokat, igyekszik lépést tartani a viharos iramú fejlődéssel. Vagyis sokat tud az informatikáról, de ezt egyetlen akkreditált iskola papírja sem bizonyítja.
   A területileg illetékes munkaügyi központban jelentkező férfi úgy gondolta, hogy miután ezerszámra hiányoznak informatikusok ma Magyarországon, talán eltekintenek a papírtól. Nézzék meg mit tud, és ha megfelel, alkalmazzák. Egy angol nyelvvizsga nélküli emberrel is elég lenne a nyelvet jól ismerőnek elbeszélgetnie ahhoz, hogy megtudja, tud-e az illető angolul.
   Ilyenről persze hallani sem akart a központ munkatársa, előírások vannak, jogszabályok, amihez tartania kell magát. Javasolta, hogy ennek ellenére regisztráltassa csak magát a fiatalember, három hónapra felveszik az adatbázisba és ajánlanak majd neki munkát. Gyorsan kiderült, hogy nagy valószínűséggel ez közmunka lesz, és ha a férfi nem fogadja el azt, az adatbázisból hatvan napra kitiltják, majd valamiféle „priusszal” kerülhet csak újra a regisztráltak közé. Halkan, mintegy magának jegyezte meg, ilyen körülmények között persze ő sem örülne, ha a gyermeke erre kényszerülne, de jelen cikkünk hőse azért tegye ezt, valamire csak jó lehet, ha felkerül a listájukra.
   Például arra, hogy ha egy évig nem találnak neki munkát, akkor annak letelte után a következő három hónapra már kap majd pénzbeli ellátást. Igaz, feléjük jó ideje nemigen volt olyan, hogy valaki elérje az egy évet.
   A férfi csalódottan hazament, és nekilátott egy ingyenmunkának. Nem tud mást tenni, csak reménykedni, hogy ezúttal szerencséje lesz, mert már oly sokszor kecsegtették azzal, hogyha ezt, vagy azt a munkát ingyen megcsinálja, és beindul a vállalkozás, őt fogják majd alkalmazni, de ez eddig még nem jött össze. Talán most.
   Pihenésképpen és bánatában, a hivatalban tapasztaltaktól elkeseredve böngészni kezdte a híreket. Robbantások, tömeges halálesetetek, buta politikusi nyilatkozatok, kánikula, szóval csak a megszokottak. Aztán szeme hirtelen megakadt a hatalmas betűs címen: 22 ezer informatikus kerestetik!
   Rájött, hogy bár nemsokára negyven lesz, még mindig nem érti a világot.