Oldalletöltések száma: 5905028
2018. január 20. szombat 04:07,
Fábián és Sebestyén napja van.

Invázió

A minap kaptam kölcsön egy könyvet, amelynek történetében egy, a világot a túlnépesedéstől féltő őrült – vagy éppen nagyon is előrelátó – titkos hatalom irtózatos pusztulást akar az emberekre szabadítani a Föld megmentése érdekében.
   Miközben e regény (talán) teljességgel a fantázia műve, a tények valóban fenyegetőek. Például, hogy még soha nem élt ennyi ember egy időben a Földön, vagy az, hogy miközben öt évvel ezelőtt átléptük a hétmilliárdot, idén már újabb félmilliárddal több ember pusztítja a bolygó élővilágát, tartalékait. Döbbenetes, de számítások szerint több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy az emberi népesség elérje a kétmilliárdot és 1950-ben is még csak 2,5 milliárdan éltünk a Földön. Azt láthatjuk, hogy a háborúk, járványok, éhínség együttesen sem képesek feltartóztatni az emberek számának robbanásszerű növekedését, amely harmincöt éven belül már kilencmilliárdra duzzadhat majd.
   S miközben ilyen látványosan sokasodunk, a Természetvédelmi Világalap közelmúltban közzétett Élő bolygó jelentéséből kiderül, hogy a Földön élő gerinces fajok egyedei 58 százalékkal szorultak vissza, az édesvizekben megfigyelt populációk pedig 81 százalékos csökkenést mutatnak az 1970-es adatokhoz képest.
   Hivatkozhatnánk arra, hogy csak ott szaporodnak ilyen tébolyult módon az emberek, és foglalnak el minden élőhelyet más lények elől, ahol a vallás, a tudatlanság, a hagyományok nem engedik a születésszabályozást, de mifelénk, ahogy a fejlett társadalmakban általában csökken a születésszám, a környezet mégis némiképp hasonlóan enyészik el, mint a harmadik, vagy negyedik világ alig szabályozottan működő országaiban.
   A jelentés szerint például a Duna-Kárpátok régióban az utóbbi két évszázadban a vadászat és az élőhelyek visszaszorulása miatt drámaian csökkent az erdei nagyragadozók létszáma. Némi reménysugár, hogy errefelé a rossz irányzat az utóbbi években megfordulni látszik, köszönhetően az Európai Unió idevonatkozó irányelveinek, amelynek helyességét bizonyítja a szürke farkas, a barna medve és az eurázsiai hiúz visszatérése is.
   Mindazoknak, akik vallásokat, vagy a világ vezető hatalmait irányítják és így lehetőségük van tenni is valamit, el kellene gondolkodniuk a jövőn. Mert ha majd a bolygónkon sikeresen elfoglalunk a növényektől, állatoktól minden élőhelyet, hamarosan már csak egymást ehetjük.
   Bár ez is egyfajta megoldása lehet a túlnépesedésnek.

Százhetven év

Miközben sok országban központi téma a migránsellenesség és ezen belül is a fejlett társadalmak mélyen elítélik a muszlimok nőellenességét, igen könnyedén elmegyünk a tény mellett, hogy a világban a nők a munka területén sem rendelkeznek a férfiakéval, azonos jogokkal.
   Arról is érdemes lenne szót ejteni, hogy ez mennyire igaz a hazai politikai életben, de oly kevés a női politikus, hát még az állami vezető, hogy erről szinte nem is lehet beszélni. Nem így a nagyvilágban, ahol több ország élén is hölgy áll, és ha időnként vitatható is egyik-másik döntésük, semmivel sem rosszabbak a férfi vezetőknél. Jobbak viszont könnyűszerrel lehetnek, mert többnyire könnyebben átérzik más emberek sorsát és komolyabb érzelmekkel rendelkeznek az uraknál. Emiatt emberségesebb döntésekre is képesek, mint az uralkodni vágyó, a vérükben a dübörgő tesztoszterontól magukkal nem bíró, hatalomvágyó férfiak.
   De most hagyjuk is el ezt a kényes területet és térjünk vissza a munka világába. A minap látott napvilágot a Világgazdasági Fórum elemzése, amelyből kiderül, hogy akár 170 évbe is beletelhet, míg a munkában megvalósul a nemek közötti egyenlőség. Már ha így megy minden tovább, ahogy most tapasztaljuk. Mert meglehet, hogy a helyzet még tovább romlik, ahogy színes fantáziával az is elképzelhető, hogy jelentősen javul, de a mostani állapot szerint közel két évszázadra van szükség a férfi és nő közötti egyenlőtlenség eltüntetésére.
   A jelentés szerint a nők évente 39 nappal dolgoznak többet, mint a férfiak, de ennek a plusz munkának jelentős részéért nem kapnak fizetséget, sőt 2008 óta egyre rosszabbul bánnak velük a munka világában. A jelentés nemcsak a munka szempontjából, hanem ennél átfogóbban is vizsgálta a nemek közti egyenlőtlenségeket. A helyzet különösen rossz Magyarországon, mert hazánk a 144 vizsgált ország közül a 101. helyen áll. A kiválónak cseppet sem számító helyezést sok tényezőnek köszönhetően sikerült megcsípnünk, és ebbe például az is beletartozik, hogy hazánkban a lányok, asszonyok a férfiakénál közel húsz százalékkal kevesebb bért kapnak ugyanazért a munkáért.
   És akkor még szó sem esett az otthoni feladatokról. Mert mifelénk még mindig nagyon sok helyütt apáról fiúra száll az a felfogás, hogy vannak férfiúi és női feladatok. A főzés, takarítás, mosás, a gyerekkel kapcsolatos tevékenységek sok családban még ma is csak a nőkre hárulnak, miközben ugyanúgy eljárnak dolgozni, mint férjeik.
   A társadalmi berögződések, az uralkodó gondolkodás megváltoztatásához lehet, hogy a százhetven év is kevés lesz.

Hadd játsszon a gyerek

Korábban ezt egy cseppet sem éreztem, de jóval túl a hatodik ikszen rájöttem, hogy unalmas gyerekkorom volt. A minap kezembe akadt az egyik nagyáruház Mikulás-napi és karácsonyi játékkínálata, amelynek láttán elszomorodtam, mert bár pöttöm gyerekként is volt játék falovam, labdám, építőkockám és még számtalan kedvencem, de most már tudom, sehol sem voltak azok a mai gyerekjátékoktól.
   Különösen megragadtak a prospektusban látott digitális eszközutánzatok, mint a tanuló laptop és okostelefon főleg babáknak ajánlottan, de még az intelligens mosdókagyló is elkápráztatott. Bezzeg nekem a konyhai falikút csapja jutott, meg a lavór, amelybe esténként beleállított édesanyám és úgy csutakolt le.
   A színes kiadványt forgatva jutott eszembe, hogy kisiskolásként a kitűnő bizonyítványért beígért kerékpárt sem kaptam meg, mert apám gyári szakmunkásként, anyám irodai alkalmazottként cseppet sem tartozott az ötvenes évek végének módosai közé. Így aztán oly sok évtized után irigykedve bámultam a képeket, amelyeken egy és három év közöttieknek ajánlottan akár két és fél kilométerrel is menni tudó elektromos quadot (egy olyan négykerekű jármű, amellyel szinte minden terepen lehet közlekedni), ugyanennek a korosztálynak akár négy kilométerrel is haladni képes elektromos autót, három éves kortól pedig olyan elektromos motort kínálnak, amely már a szédítő hat kilométer per órával is száguld.
   A kínálat egészen zavarba ejtő, csak a szülők tehetsége, vagyis pénztárcája szab határt a vásárlásnak. De hát mit számít a pénz, ha anya, vagy apa látja az ajándék nyomán felcsillanó szemeket, az örömöt? Persze, hogy semmit, már ha van otthon annyi, amennyi ezek beszerzéséhez kell, mert azért nem túl olcsóak e pompás játékok.
   Az ezerféle játékszer között a hangszerek – megszólalásig olyanok, mint az igaziak, csak utána tűnnek játéknak – a különféle gyerek szerszámkészletek, kisvasutak, drónok, parkolóházak, társasjátékok, babák, autók, munkagépek és digitális kütyük között ember legyen a talpán az a szülő, aki eltalálja, hogy minek örülne leginkább a csemetéje. Én leginkább az elemes láncfűrészre szavaznék, jó móka lehet vele a bútorokon gyakorolni.
   Persze akadnak igazi nagyágyúk is, mint például a közmunkások egyhavi bérét messze meghaladó, nagyobbacskáknak javasolt kétkerekű járművek, ezek a milliós értékű segway-ekhez (önegyensúlyozó, kétkerekű, elektromos meghajtású járművek) hasonlító játékszerek, vagy a még drágább mini segway-ek, amelyek már nem csak a minimálbérért dolgozó szülőket is megrázóan drágák. Gondolom e különleges játékszerek is gyorsan ugyanott végzik majd, ahol a régi egyszerűek. A megunt kacatok között, vagy a szemétben.
   Nem dicsekvésből mondom, de a falovam még mindig megvan.

Úrlak

A hangulat már aligha lehet ennél idillibb. Állok Barabás Miklós 1843-ban készült, Egy utazó cigánycsalád Erdélyben című festménye előtt és percek óta böngészem a részleteket a 173 év után is kivalló állapotú alkotáson. A kép 1991-ben került elő, odáig elveszettnek hitték és csak Petőfi Sándor Vándorélet című verse igazolta egykori meglétét.
   A festmény mellett a falon ott a lánglelkű költő kézírása, böngészem a szép, mégis igen nehezen olvasható sorokat és azon elmélkedem, hogy pont úgy állok a kép előtt és látom azt, amint egykor a költőóriás. Körülöttem csend honol a kápolnásnyéki Dabasi Halász család igen szépen helyreállított hajdani kastélyában, az ablakon kitekintve egy szépséges park látványa színesíti tovább a derűs képet. A kastélyban az egyik magyar bank négyszáz alkotásból álló képgyűjteményének ötvennégy darabját, igen kiváló magyar mesterek alkotásit tekinthetem meg.
   Miközben a műveket nézegetem, megfog a hely, a korabeli nemesi család lakóhelyének atmoszférája, s bár a kiállítótermekben egyetlen bútor sincs és a falakon is új a vakolat, a festés, mégis belengi valami különleges érzés a szobákat, az épületet, amelyet Dabasi Halász Gedeon a XIX. század első felében épült klasszicista kúria helyén építtetett fel 1910-ben a mai – helyreállított – formájában.
   Odakint az októberi tél egy parányit engedékeny pillanatában kisütött a nap, megragyogtatva a még zöldellő, vagy éppen csak sárgállani kezdett faleveleket. A hangulat az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját megelőző napon igazán békebeli. Mit sem lehet érezni a kinti világ engesztelhetetlen indulataiból, a hazai autokráciát éltetők és a mind hangosabb ellenzők végletes megosztottságából, a tágabb világ forrongásaiból, a menekülthullám megoldhatatlanságából, a tömegmészárlásokból, bombázásokból, sokak szegénységéből és kilátástalanságából. Az Európai Unió nagyvonalú, sok százmilliós támogatásának köszönhetően megújult régi családi kastély falai között mindennek nyoma sincs, csak virágcsendéletek, korabeli szépséges tájak képei, letűnt korok embereinek portréi idézik a művészet nagyságát.
   Csak dicsérni lehet mindazokat, akik megtalálták a módját a kastély felújításának, hiszen egy lepusztult, szinte már rommá vált értéket mentettek meg a jövőnek. S miután az unió általában úgy ad pénzt, hogy a megvalósult beruházás nyomán jó néhány évig a pályázott célra kell használni az épületet, remélhető, hogy a mostani kiállításhoz hasonlóan még sok szépet láthat majd az odalátogató közönség.
   Jó lenne hinni, hogy a meseszép kúria ezt követően sem kerül majd magánkézbe és nem válik egy, a politika révén „nemessé” lett ember tulajdonává, mert akkortól mi, átlagemberek már csak a kerítés rácsain keresztül gyönyörködhetünk a szépséges épületben.

Bérben az igazság

Magyarországon a munkaerő elfogyott, és hamarosan elérjük a teljes foglalkoztatottságot – állította hazánk vezetője a minap, amikor India alelnökét fogadta.
   Az ember ízlelgeti a két kijelentést, egyrészt a magyar dolgozók hiányáról, másrészt az egykor oly látványosan megbukott szocializmus vívmányáról, a teljes foglalkoztatottságról, amely ismét a magyar dicsőséglistára került. Nos, a magyar munkaerő fogyása cseppet sem ok a büszkeségre, hiszen a még nyitott határoknak köszönhetően azok a piacképes tudással rendelkezők, akik munkájukból meg akarnak élni, olyan országok gazdaságában vállalnak munkát, ahol meg is fizetik őket. Nyilvánvalóan jó bérezések, jövedelmek mellett a mintegy hatszázezer magyar munkavállaló zöme itthon maradna, legfeljebb kalandvágyból keresnének néhányan maguknak megélhetést külföldön.
   A teljes foglalkoztatottságot az ország a közmunkának köszönhetően éri el, vagy legalábbis közelíti meg, de ez valójában a cseppet sem szép emlékű szocializmus mindenki számára kötelező munkahellyel, de sok esetben a vállalatokon belüli munkanélküliséggel járó foglalkoztatási politikájára hajaz.
   Pár héttel ezelőtt tartották a fejlett országokban a tisztes munka világnapját, amelyet a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet vezetett be 1999-ben. A meghatározás szerint a tisztes munka olyan fejlődési pályát jelent a munka világában, amely magába foglalja a versenyképességet, a társadalmi igazságosságot és lényege, hogy egyenlő munkáért egyelő bér illesse meg a dolgozókat. Ettől oly messze vagyunk, mint egykor Makó vitéz volt Jeruzsálem falaitól.
   A teljes foglalkoztatottságot elősegítő közmunkáért éhbérnél is kevesebbet kapnak az arra kényszerülők, de ugyancsak rossz állapotot találunk az egyenlő bérezés terén is, amikor az azonos munkáért kapott hazai és nyugati béreket, vagy a férfiak és nők fizetését hasonlítjuk össze.
   Egy 2015 év végi adat szerint a férfiak és nők jövedelme között Magyarországon 18,4 százaléknyi – egyes idei felmérések szerint a 20 százalékot is meghaladó – a különbség, ami nagy általánosságban azt jelenti, hogy a férfiakhoz képest a hölgyek október második felétől már ingyen dolgoznak a munkahelyükön.
   A legtöbb család számára a tisztes munka hiánya a szegénységet jelenti. A tisztességes munka hiányára utal például, ha egy országban magas a munkanélküliség (vagy mint nálunk a közmunkával sok a demoralizáló áltevékenység), tömegesen és ismétlődően megsértik a munkavállalók jogait, hiányzik az alapvető jövedelembiztonság, a munkahelyeken pedig bizonytalanság és félelem uralkodik.
   India alelnöke bizonyára irigykedve hallgatta a híreket a remek magyar állapotokról, de akik benne élnek tudják, csak egy igazságtól elzárt vezető, vagy a messziről jött idegen hiheti el mindezt.

Nép, szabadság?

2000 novemberében merő véletlenségből lettem a Népszabadság szerzője. A Velencei-tavi Vízi Sportiskola menedzserként feladatom volt az intézmény érdekességeinek közhírré tétele is. Egy alkalommal több országos napilapot is megkerestem egy újdonsággal, de igen kurtán ráztak le a fővárosi szerkesztőségek munkatársai. A Népszabadságnál is házaltam az információmmal, ahol a többi hírlaphoz hasonlóan igyekeztek elküldeni.     Akkor találtam mondani: higgye el kolléga, amit ajánlok, annak hírértéke van.
   Rövidre zárom a mesém, visszakérdezett a szerkesztőségi ügyeletes, miért mondom, hogy kolléga, netán én is újságíró vagyok? Miután tisztáztuk a személyemet, kurtán odavágta: akkor írja meg. Nos, ettől kezdve lettem a lap Közép-Dunántúl mellékletének heti rendszerességgel publikáló munkatársa egészen a melléklet megszűnéséig, több mint négy éven át. Mindvégig arra voltam büszke, hogy sohasem láttak személyesen, ahogy én sem találkoztam egyetlen népszabadságos kollégával sem, csak az írásaimat küldtem el e-mailben, a számlámon meg landolt a nem túl izmos honorárium.
   Azt tehát nem állíthatom, hogy személyes kapcsolat köt az újság szerkesztőségéhez, mégis megrázott a hír, amely szerint szombaton egyik pillanatról a másikra leállították a napilapot, de még az online kiadást is. Ez a hír számomra és igen sok olvasó, vagy sajtómunkás számára egyértelműen a hatalom gőgjét, a sajtószabadság durva legázolását jelenti.
   Tudom, hogy egykor a főlap sok-százezres példányszámban, sőt még a melléklet is több mint dupla annyi példányban jelent meg, mint manapság az országos napilap, de hát a világ a nyomtatott sajtónak sokkal kedvezőtlenebb lett másfél évtized alatt. Lehet, hogy a lap veszteséges – erre hivatkozik a tulajdonos – akkor is mindent el kellene követni, hogy a legnagyobb hatású újságot megmentsék. Hacsak.
   És itt a bökkenő. Jószerével ez az a nyomtatott napilap, amely mára már csak mutatóban maradt meg a kormányzat ellenőreként, és amelynek még súlya van. Az újság a napokban két kormányzati ember botrányos tetteit is kiderítette, világgá kiáltotta, és emiatt nyilvánvalóan nem maradt helye egy olyan sajtópiacon, amely mindinkább kézi vezérelt, kézből etetett. Mindannyian tudjuk, kinek a kezéből.
   Azt nem tudom, hogy írásom megjelenése után sikerül-e a Népszabadság szerkesztőségének megállapodnia a tulajdonossal, kinek, minek kell megfelelniük ahhoz, hogy továbbra is dolgozhassanak, fizetést kapjanak, de valószínűleg ha meg is jelenhet újra, nemigen fog ez a lap már leleplezni egyetlen tolvajló, a közpénzt magáncélra használó kormányzati nagyságot sem.
   Remélem azért a hatalom jövőre is megünnepli majd a sajtószabadság napját.

Kajabaj

Szomorú adatokat tettek közzé a minap. Kiderült, hogy Magyarországon jelenleg 772 ezer diagnosztizált cukorbeteg él és nagyjából még egyszer ennyi azoknak a száma, akik már cukorbetegek, de nem tudnak róla. Gyakorlatilag minden hetedik magyar ember cukorbeteg. Az egész világon egyébként 194 millió diabéteszes van és egy előrejelzés szerint 2030-ra ez a szám már 366 millióra ugorhat.
   A cukorbetegség korunk népbetegsége, egyaránt közrejátszik kialakulásában a mozgáshiányos életmód, a helytelen étkezés, a rengeteg szénhidrát, cukor fogyasztása. Szervesen idekapcsolódó hír az is, amely ugyancsak a minap látott napvilágot és amelyből kiderült, hogy a világon élők felének egészségére jelent fenyegetést a nem megfelelő étrend. A Global Panel on Agriculture and Food Systems for Nutrition nevű bizottság jelentése szerint kétmilliárd ember étrendjéből hiányoznak azok a vitaminok és ásványi anyagok, amelyek szükségesek az egészség megőrzéséhez. Ezek hiányában szívbetegség, magas vérnyomás, cukorbetegség és számos más kór alakulhat ki. És nehogy azt higgyük, hogy ez csak a fejlődő országokra jellemző, nagyon sokaknál így van ez mifelénk is.
   A FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete elé terjesztett jelentés szerint, ezek a krónikus betegségek a fejlett országokra jellemző zsíros, feldolgozott ételekben gazdag étrendekkel állnak összefüggésben. Ugyanakkor a legfrissebb adatok szerint a fejlődő országokban is egyre aggasztóbb a helyzet ebből a szempontból.
   Valljuk meg, cseppet sem egyszerű egészségesen, korszerűen táplálkozni, hiszen a legjobb az lenne, ha az ember mindennap egy környékbeli, megbízható termelőtől szerezné be az aznapi főzéshez szükséges alapanyagokat és az ételbe csak visszafogottan tenne sót. Étrend-kiegészítésként sütemények, agyoncukrozott bolti édességek helyett friss, termelői gyümölcsöt kellene fogyasztani. A kérdés persze az, hogy a városlakók, a nem mezőgazdasági területeken élők mindezt hogyan szervezzék meg a napi munka és otthoni feladatok mellett?
   Az emberek zömének ezek megoldhatatlan feladatok, így hát maradnak a napközben bekapkodott gyorséttermi falatok, az esti gyors bevásárlás a szupermarketben, hogy ne kelljen sokat bíbelődni a vacsorával. Utána csak kell valamit nassolni, a tévé előtt rágcsálni, finomat inni, de ezek is csak szaporítják a felesleges kalóriákat.
   A testsúly meg gyorsan gyarapodik, itt is, ott is háj jelenik meg az egykor karcsú testen, a terebélyesedő termet pedig újabb táplálékért kiált. És máris ott vagyunk a cukorbetegségnél, a helytelen táplálkozás okozta egyéb bajoknál.
   Nagy tanulság, hogy senki sem fog vigyázni ránk, ha mi nem tesszük.

Nem a NEM-re nem

Lehet, hogy dicsekvésnek, vagy egyfajta ízlésficamnak tűnik, de szeretek népszavazásokra járni. Kicsit irigykedem is a svájciakra, akik minden jelentősebb országos, vagy éppen kisközösséget érintő ügyet népi voksolással döntenek el, hogy aztán a többség akarata érvényesüljön.
   Mindezek után töredelmesen bevallom, hogy igen boldogan mentem volna népszavazni az alkotmány eltörléséről, és az azt helyettesítő alaptörvényről, a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetéséről, a vasárnapi boltzárról, arról, hogy rendezzünk-e olimpiát, vagy akarom-e, hogy a csókosok bosszantó gazdagítása helyett oktatásra, meg egészségügyre fordítson többet a kormány. Nem tekintem ördögtől valónak az atomenergiát sem, mégis szívesen nyilvánítottam volna véleményt szavazatommal arról, hogy a tervezett módon épüljön-e meg a paksi atomerőmű újabb blokkja, vagy sem. Ezekről valamiért nem kérdeztek meg.
   Most viszont maga a hatalom hív egy össznépi népszavazásra és hogy megkönnyítse a derék illiberális társadalmat építők, valamint a (köz)munkában megfáradt polgárok dolgát, meg is mondja, hogy hogyan voksoljunk. Nem mintha a magyar szavazópolgárok elsöprő többsége nem „NEM”-mel szavazna a nem létező kötelező betelepítési kvótáról szóló népszavazáson, de azért biztos, ami biztos.
   Ha már írásom elején beavattam önöket a népszavazások iránti imádatomba, most még tovább megyek. Azt is elmondom, hogy ha elmennék én is nemmel szavaznék, ugyanis, ahogy azt már több jegyzetemben is megírtam, nem szeretnék olyan kultúrájú, életszemléletű emberekkel együtt élni, akik a nyugati társadalmak értékrendjét tagadják, nem akarnak alkalmazkodni a jótékony befogadókhoz, semmibe sem veszik mások életét, gondolkodását és előbbre való számukra egy kecske, mint egy nő. Ettől függetlenül persze még úgy gondolom, hogy az idétlen háborúskodás miatt a hazájukat, otthonukat, egész addigi életüket elveszítő, földönfutóvá tett embereket segíteni kell. Hogy minél hamarabb visszatérhessenek oda, ahonnan menekülnek.
   Elmennék én szavazni, ha annak bármiféle értelme is lenne. De a feltett kérdésre adott válaszaink semmire sem jogosítják kormányunkat a nemzetközi fórumokon, legfeljebb itthon lehet vele hősködni, tovább néphülyiteni, még nagyobb csatazajt kelteni és ködével elrejteni a valódi problémákat, ráadásul egy jelenleg nem létező, de esetleg bekövetkezhető döntés előzetes elutasításáról szól. Azért sem voksolok ezúttal, mert amit lehetett, vagyis a nemkívánatos tömegek kívül tartását, a határ kemény őrizetét, már eddig is megoldotta – helyesen – a kormány, hát tegye továbbra is a dolgát, eddig sem kérdezett erről, ahogy más döntéseiről sem.
   Pedig higgyék el, tényleg szeretem a népszavazást.

Volt egy nyár

Állítólag ezen a héten már tényleg véget ér az idei nyár, bár ez cseppet sem közkívánatra történik. Ráadásul közel sem volt olyan vad és kellemetlenül meleg, mint az a klímaváltozás okán elvárható lett volna, sőt néhány napnyi hőség után igencsak csapadékos nyarat tudhatunk magunk mögött, Hja kérem, az El Nino, a Csendes-óceán vidékén előforduló anomália nem viccel, ha egyszer beindul, akkor minden más lesz a térségünkben is, mármint az időjárásban.
   A kutatók, tudósok azt ígérték, hogy az El Nino ahogy általában, ezúttal is csak mintegy öt hónapig fog tartani, vagyis a nyár elejére visszaáll a rend az időjárásban, de úgy tűnik ezt nem beszélték meg az El Ninoval, mert a nyaralni vágyók, a turizmusból élők, meg a szabadtéri rendezvényszervezők legnagyobb bánatára – a Velencei-tó térségében mindenképpen – a hétvégéken rendre esett. Hol kevesebbet, hol felhőszakadásnyit.
   Ennek ellenére idén nyáron is voltak örömök, hiszen ha esett, ha fújt mindenképpen örvendhettük labdarúgó-válogatottunk régen nem látott sikerének, az Európa-bajnokságon elért igen előkelő tizenharmadik helyének és olimpikonjaink ugyancsak kiváló, de már csodálatos aranyérmekkel, pompás helyezésekkel is fűszerezett szereplésének. Kár, hogy az egészet az októberi, értelmetlennek tűnő, de annál nagyobb felhajtással járó népszavazás és a hozzá kapcsolódó mérhetetlen gyűlöletkampány vonta be keserű mázzal.
   Végül is az ember úgy védekezik a tudatát befolyásolni akarók ellen, ahogy csak tud. Sokak eszköze volt e nyáron is a hírek nem olvasása, az amúgy is igen gagyi tévéhíradók nem nézése, a nem politizálás. Mindebben nagyon is segített a már említett sportesemények sora, kár, hogy ezt is megfertőzte az akkor éppen két állami sportcsatorna „Egy perc híradó” című hírösszefoglalója. Nehéz volt kikerülni, menekülni előle.
   Bár a nézettségi adatokat vizsgálva kiderül, sokaknak sikerült. Ha belegondolunk abba, hogy egykor a tévé esti, sokmilliós nézettséget produkáló híradójának idején kiürültek az utcák, akkor a pár százezres nézettségi mutatók nyomán joggal mondhatjuk, elfogytak a hírfogyasztók. Persze aki akar, tájékozódhat az internetről is, és maga válogathatja meg, hogy mire kíváncsi, nem pedig a hatalom igényeinek megfelelni akaró szerkesztőség egysíkú hírválogatását köteles nézni.
   Ez a volt nyár árnyoldala, de a kormányzati nyomulás ellen magát védő polgár közben remekül strandolt, sörözött, mulatott, bulizott a fesztiválokon, sütötte a flekkeneket a kerti grilljén és élt a pillanat örömeinek. Mert a felhőszakadások után rendre kisütött a nap és újra nyár volt.
   Azt egyelőre nem tudhatjuk, hogy a közelgő sötét és hideg hónapok mit hoznak, de velünk, vagy nélkülünk jövőre is lesz nyár.

Szemét gyógyszereink

A minap egy kedves bőrgyógyász gyanús anyajegyet műtött ki belőlem, majd a varratszedéskor javasolta, hogy váltsam ki a vény nélkül is kapható kenőcsöt, ami széppé varázsolja a hegedő sebemet. A patikában potom kétezer forintért meg is kaptam a kiváló szert, de már az első használatakor begyulladt tőle az addig szépen gyógyuló sebem és környéke.
   Mostanában rám jár a rúd, mert előtte meg egy bélgyulladás szórakoztatott el. Akkor kétféle gyógyszert is kaptam, amelyek e remek bajt gyógyítják. Az egyiktől étvágytalan lettem igen jelentős hányingerrel színesítve, a másik könnyed drogként hatott rám, szédültem és más dimenzióban láttam a világot. Orvosommal egyeztetve ezek a gyógyszerek is távoztak a gyűjteményemből. S, hogy el ne felejtsem, ezekért is sok ezret hagytam a patikában.
   Ugye ismerős a történet? Vajon hány tonnányi használhatatlan, de kisebb vagyonba került gyógyszer hever a magyar háztartások e célra rendszeresített dobozaiban, fiókjaiban? S vajon keresetünk hány százalékát dobjuk ki életünk során a mellékhatásaik miatt használhatatlan vált gyógykészítményekre? Betegeskedőbb család akár egy olcsóbb autó árát is elmúlatja ily módon az évtizedek során.
   Egy, az interneten fellelt becslés szerint Magyarországon évente közel 2000 tonna gyógyszerhulladék keletkezik. Ebből nagyjából 12 százaléknyi kerül vissza a patikákba, hogy aztán biztonságos körülmények között megsemmisítsék. A többi a környezetet mérgezve a kukákban végzi, vagy a régmúltban lejárt szavatosságukkal lapulnak otthonunkban.
   Egy egészségügyi szakportálon megjelent cikk szerint Amerikában és Japánban minden beteg személyre és a terápiára szabottan kapja meg a gyógyszeradagját, sőt olyanról is olvastam már, hogy valamelyik fejlettebb országban mindössze pár szemet ír csak fel a kezelőorvos a gyógyszerből, s ha a beteg bírja és hat is a készítmény, akkor felírja a kúrához szükséges további mennyiséget.
   Így nem történhet meg az, hogy egy tíznapos antibiotikumos kezelésre olyan mennyiségű gyógyszert kell kiváltani, amelyből biztosan visszamarad jó pár szem, vagy ha a mellékhatások miatt néhány darab beszedése után kiderül, hogy a szer használhatatlan, akkor a teljes tétel a szemétben végezze.
   Azt persze nem vitatom, hogy a mostani gyógyszerfelírási és használati módszernek van előnye, csakhogy az nem a betegeknél, hanem a gyártóknál, kereskedőknél jelentkezik, és nyilván az államnak sincs ellenére, amely ugyan rendre sopánkodik a gyógyszerkassza által felemésztett költségek miatt, de adó formájában azért igen szépen keres is rajta. Mi pedig miután élni, gyógyulni akarunk, újra és újra a zsebünkbe nyúlunk, megvesszük a gyógyszert, hogy aztán használhatatlansága miatt közel azonos lendülettel hajítsuk is a kukába.
   Kerül, amibe kerül.