Oldalletöltések száma: 5905016
2018. január 20. szombat 04:05,
Fábián és Sebestyén napja van.

A legőszintétlenebb

Ma nagyon megharagudtam az új amerikai elnökre. Eddig jól fejlett véleményem mellett kívülállóként figyeltem az amerikai elnökválasztás történéseit, mert bár tudom, hogy világunkban minden mindennel összefügg, meg ismerem a személyét övező hazai üdvrivalgást is, mégis úgy voltam vele, hogy minden nép olyan vezetőt választ magának, amilyet akar. Ha diktátort, akkor azt, ha bohócot, vagy hazudozót, hát akkor azt. Mi magyarok is élenjárunk a rossz vezetők választásában, sok évtizede gyakoroljuk nagy sikerrel, nincs ebben semmi különös.
   Ma reggel viszont azt olvasom, hogy a derék férfiú, amikor első elnöki útján a titkosszolgálathoz látogatott, hogy feltétlen bizalmáról biztosítsa tagjait, gyorsan egy másik jelentős iparág képviselőibe törölte a lábát. A titkosszolgák előtt kijelentette: „Háborúban állok a médiával. Ők a Föld legőszintétlenebb emberei közé tartoznak...”.
   Lehetne ez is csak az amerikaiak baja, ha a nagy kijelentés másnapján a legtöbb magyar által használt közösségi portál nem lett volna tele e remek vezető kijelentésének dicséretével, az újságírók pocskondiázásával. Nem gondolnám, hogy a magyar kormánypárt mélyen elkötelezett híven kívül sok rajongója lenne idehaza az amerikaiak érdekes új első emberének, ugyanakkor e tábor kommentelői hazug, csaló és sok más finom jelzővel ócsárolták az újságírókat, igazat adva az egynapos elnöknek.
   Újságíróként magamat érzem sértve, mert soha nem írtam álhírt, szándékosan nem hazudtam írásaimban, tudatosan nem ártottam senkinek sem és meghallgattam minden esetben a másik felet is. Nyilvánvalóan néha hibázhattam, előfordulhattak tévedéseim, minden elővigyázatosságom ellenére is használhattam rossz információt, de tízezernél is több cikkem közlését követően egyszer sem kellett helyreigazítást írnom. Rajtam kívül is rengeteg becsületes, az újságíró szakma szabályait betartó, a hírek, a valóság iránt elkötelezett, tisztességes, felkészült, nagy tudású ember műveli a tájékoztatás nemes feladatát, akik ugyancsak joggal sértődhetnek meg az általánosítás hallatán.
   A hazai kormány- és kormányközeli médiát figyelve elképesztő mennyiségű lejárató információt, csúsztatást, politikai megrendelésre készült hazugságot lehet találni, de hadd mentsem fel nagy részben e szövegek készítőit. A sajtó alkalmazottként dolgozó munkatársainak is élniük kell, fizetni a rezsit, a gyerekek ruházkodását, neveltetését, vagyis jól felfogott érdekükben teszik, amit főnökeik megkövetelnek tőlük, hogy fizetést kapjanak. Nem a médiamunkás a hazug – nyilvánvalóan itt is vannak rossz emberek, ahogy minden szakma gyakorlói között – hanem az a vezető, amely mindezt megköveteli tőlük.
   Rájuk, a média munkatársait hazugságra kényszerítőkre kellene dühösnek lenni.

Gazdagék

Hogy ki a szegény, vagy ki a gazdag, nagyon is viszonylagos. Mert nyilvánvalóan azoknak, akiknek mifelénk csak egy minimális igényt kielégítő szerény hajlékuk, igen alacsony jövedelmük, vagy a legegyszerűbb megélhetésüket alig fedező nyugdíjuk van, messze a legszegényebbek közé sorolhatóak. Hangsúlyozottan csak mifelénk, mert vannak a világnak olyan tájai, ahol ennyivel már a tehetősebbek közé tartozna az ember.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy az Oxfam (egy 1942-ben alapított nemzetközi segélyszervezet), ahogy mindig, úgy idén is a davosi Világgazdasági Fórum kezdetére időzítette vagyoni egyenlőtlenségi jelentését. Ebből pedig az derül ki, hogy a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora vagyona van, mint amekkorával a Föld lakosságának szegényebbik fele, azaz 3,6 milliárd másik ember rendelkezik összesen. A helyzet nagyot változott egy év alatt, mert a jelentés szerint tavaly még a leggazdagabb 62 embernek volt akkora vagyona, mint a világ szegényebb felének. A változást nem az okozza, hogy a gazdagabbak még gazdagabbak lettek, hanem hogy az újabb adatok szerint a szegények a valóságban sokkal szegényebbek, mint azt addig gondolták.
   Idehaza nagyon sokan érzik magukat szegénynek, holott egy pár évvel korábbi összegzésből kiderült, hogy akik a bevezetőben szereplők közé tartoznak, a világ tehetősebb, ezáltal szerencsésebb részéhez sorolhatják magukat, sőt a magyarok többsége a bolygó leggazdagabb egymilliárdja közé tartozik. Nagy valószínűséggel gondolkodás nélkül cserélnék el életüket, szegénységüket a magyarok szegénységével a földönfutók, háborúk elől menekülők, a kemény diktatúrákban, kilátástalanságban élők, éhbérért dolgozók, a teljességgel nincstelenek.
   Ugyanakkor nyilvánvalóan bosszantó, ha nap mint nap arról olvashatunk idehaza, hogy egy vidéki iparosemberből sokszoros milliárdos válik és nem a tehetsége miatt, ha egyik-másik kormányzati háttérember nem átlátható tevékenysége nyomán multimilliomos lesz, vagy ha a legfőbb vezető baráti köréhez tartozó néhány vállalkozó nyer el minden közbeszerzést és válik ezáltal a gazdagabbnál is gazdagabbá. És nem kevésbé dühítő az, ha a szegényebb magyar embernek az állampárti politikusok elképesztő mértékű vagyonosodását kell látnia. Mert ha mindezt összevetjük a munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, minimálbérért dolgozók, a gyerekeiknek csak gyenge minőségű élelmet, mások által levetett ruhát adni tudó emberek szegénységével, akkor bizony nagyon is meglátjuk azt a szakadékot, amely a leggazdagabbak és a legszegényebbek között tátong.
   A hazai különbséget még az sem teszi elviselhetőbbé, ha arra gondolunk, hogy a mi milliárdosaink igazi csórók a világ leggazdagabbjaihoz képest.

Havi egy nap

A minap látott napvilágot egy felmérés, amely a 2005 és 2015 közötti tíz évben vizsgálta a magyarok egészségének változásait, pontosabban hanyatlását. Kiderült ugyanis, hogy alig van olyan betegségcsoport, amely területén ne romlott volna látványosan a magyar emberek egészségi állapota és halálozási aránya.
   Ugyanezt erősíti az a 2014-es felmérés is, amelyből kiderül, hogy az OECD, vagyis a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet országaiban átlagosan hányszor mennek orvoshoz az emberek. Nem tölthet el bennünket az elégedettség érzése annak nyomán, hogy a vizsgált nemzetek között magasan vezetjük a rangsort. Egy magyar ember ugyanis átlagosan és évente 11,8 alkalommal megy orvoshoz. Csak összehasonlításként: az Európai Unió 25 vizsgált országának átlaga mindössze 7,1 alkalom.
   Tulajdonképpen büszkék is lehetnénk arra, hogy ilyen gyakran megyünk orvoshoz, hiszen ez akár azt is jelenthetné, hogy nagyon odafigyelünk az egészségükre, évente eljárunk szűrővizsgálatokra, és rendszeresen ellenőriztetjük egészségi állapotunkat. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy erről szó sincs, hiszen amióta az egykor még kötelező tüdőszűrést is szabadon választhatóvá tették, az emberek zöme csak akkor megy vizsgálatra, ha baj van, vagy ha az valamilyen engedélyhez kell, ráadásul alig is van intézményesített szűrővizsgálat.
   A gyakori orvoshoz járásnak egész más az oka. Rossz a magyarok egészsége, pontosabban, nagyon betegek az emberek mifelénk. Persze nem mindenki, de sokan, nagyon is sokan, mert a felmérések erősen megromlott egészségű népet mutatnak.
   Az okok igen szerteágazóak, rengeteg a stressz, nagy a társadalmi ellenségeskedés és elégedetlenség, nyomasztó a politikai megosztottság. És akkor még ott vannak a munkahelyi félelmek, megélhetési nehézségek, az önsorsrontó életmód, és persze a lepusztult egészségügyi ellátórendszer. Ez utóbbi azért magyarázat a sok orvoshoz járásra, mert ha a beteg korszerű, gondos és hatékony ellátásban részesülne, vagyis gyorsan meggyógyulna, aligha menne ennyiszer doktorhoz.
   Ahhoz, hogy jobb legyen az egészségünk, nekünk is tennünk kellene. El kellene hagyni a zsíros ételeket, többet kellene mozogni és kevesebbet idegeskedni. Persze mindezt könnyebb javasolni, mint megtenni, hiszen az életmódváltáshoz sokszor nem elég az elhatározás, de megfelelő körülmények és pénz is kell. Ha pedig ezek nincsenek meg, marad az orvoshoz járás, már ha sikerül időpontot kapnunk egy-egy vizsgálatra.
   Biztos vagyok benne, hogy havonta egyszer a magyar emberek igen nagy többsége nem megy moziba, színházba, templomba, meccsre, de még étterembe sem. Mi ugyanis ilyen sűrűn csak orvoshoz járunk.
   Kár, hogy még ettől sem leszünk jobban.

Mi van a portással?

Az elmúlt év utolsó botrányainak egyike volt, hogy meghamisították hazánk nagytiszteletű egyszemélyi vezetőjének a frissen barátai kezébe került megyei lapokban egységesen megjelentetett nagy-interjúját. Nem mindenhol, csak szűkebb hazájában, a számára oly fontos Fejér megyében.
   Előrebocsátom, hogy újságíróként mélységesen elítélek mindenféle hírhamisítást. Még azt is, amelyet az állami média követ el, vagy éppen azt leginkább, de ezúttal nem erről van szó. Valaki igen nagy informatikai tudással a nyomdába kerülés előtti pillanatokban, amikor már nem vehető észre, beleírt négy kiegészítést a kész interjúba, olyanokat, amelyeket a meginterjúvolt még rémálmaiban sem mondana ki, bár talán egyiket-másikat ki kellene mondania. A lényegen ez mit sem változtat, valaki bűnt követett el, és ez elegendő ok volt a tisztogatáshoz. Ahogy az egyik későbbiekben kirúgott szerkesztő a hamisítás tényének napvilágra kerülésekor a Facebookon kommentálta: felgyújtották a Reichstagot.
   (Ha valaki nem tudná a történelemből, az említett gyászos esemény a német parlament épületét pusztította el 1933. február 27-én, a tüzet egy magányos, elfogásakor zavart holland kommunista lobbantotta lángra, akit bántott a munkásosztály helyzete, ezért az épület felgyújtásával akarta ellenállásra buzdítani a munkásokat. A tűzvész kiváló lehetőséget adott a későbbiekben a világnak oly sok szenvedést és kárt okozó diktátornak, hogy felfüggesztesse a weimari alkotmányt, és szükségrendeletekkel kormányozhasson. Ellenfeleit, ha már lehetősége nyílt rá, gyorsan az akkor felállított koncentrációs táborokba hurcoltatta. Persze napjaink történéséhez ennek semmi köze sincs, csak úgy elmeséltem.)
   A cikkhamisítás nyomán kemény vizsgálat indult tízórás egyenkénti vallatással – amelyen azért, ahogy azt két kihallgatott Fejér megyei újságíró egy interjúban elmesélte, ropit és ásványvizet adtak –, és „igazságos” kirúgással végződött. Természetesen nem azt küldték el, akire rá lehetett bizonyítani az elítélendő tettet, hanem azokat, akik az elmúlt években esetleg más véleményen voltak, mint amit a kormányzat és a társadalom vezető ereje, a párt elvárt tőlük. Vagyis éppen kapóra jött az ügy az elbocsátásukhoz.
   Évtizedekig azt szokhattuk meg, hogy hazánk egy következmények nélküli ország és a legnagyobb disznóságok után is – némi túlzással – legfeljebb a portást küldték el. Ez az eset annyiban más, hogy most felkészült, sokak által elismert és olvasott, szakmaiságukat nap mint nap bizonyító szakembereket raktak utcára feltehetőleg valós bizonyítékok nélkül, hiszen a tett elkövetője soraim írásakor még ismeretlen.
   Na, de mi van a portással?

Boldog

Éppen csak túl vagyunk a karácsony okozta örömökön, a sok evésen, iváson (mármint a szerencsések, akik mindezeket megtehették), és máris készülhetünk a nagy év végi vigasságra, az óév búcsúztatására, az új esztendő fogadására.
   Én bizony nemigen fogok könnyeket ejteni a leköszönő év elmúlása okán, nem mintha különösebben megrázó lett volna számomra egy jelentősebb műtétet és a kisebb-nagyobb bajokat leszámítva. De a világ számára gyalázatos egy év volt 2016.
   Számtalan idegborzoló eseménnyel kezdődött, folytatódott és zárult is az esztendő, közel-keleti háborúkkal, pancser, vagy önpuccsal, megtorlásokkal, ártatlanok halálát okozó robbantásokkal, emberszerű lények és „igazságot” tenni akaró államok öldöklésével, bombázásaival, amerikai elnökválasztással fűszerezve. Volt idén terrorakció Brüsszelben, Nizzában, Ankarában és még nagyon sokfelé a világban. És ha esetleg a valóban életükért vándorló menekültek tömegének látványa nem rettentette volna el teljesen az embereket, mindig akadt egy-egy elmeroggyant befogadott, aki ártatlanokat gyilkolt Európában, mint legutóbb a berlini karácsonyi vásáron. Akkor, amikor az emberek az öreg kontinens nagy részén a szeretet ünnepére készültek, ajándékokat válogatottak szeretteinek.
   A közelmúltban arról elmélkedtem aktuális jegyzetemben, hogy milyen veszélyeket hordoz magában a túlnépesedés, mert bolygónk nemigen tud eltartani ilyen sok embert, akik mind enni, inni, öltözködni, közlekedni, vásárolni akarnak és, hogy ennek milyen súlyos lesz az ára. Az emberi tevékenységnek köszönhetően élhetetlenné váló területekről mindinkább a fejlett és tehetős országokba igyekeznek a többségükben tanulatlan, munkához nem szokott, a vallás és a mifelénk elfogadhatatlan ideológiák által fanatizált emberek, akik aztán a befogadó országokban is a maguk módján akarnak élni, eszmevilágukat a helyiekre erőszakolni. Vagyis mindennek a túlnépesedés meg a vele járó klímaváltozás az oka, ez a kettő jelentősen összefügg, még ha egy nagy állam újsütetű vezetője mindezt cáfolja is sajátos érdekei okán.
   Idehaza a háborús és gazdasági menekültek ellen gerjesztett hatalomtechnikai rettegtetés határozta meg a mindennapjainkat, miközben az illetékesek helyesen és hatékonyan védték meg tőlük az országot. És akkor még szót sem ejtettünk a hazai közéletről, a magyar társadalom végleges és talán soha meg nem változtathatóan sokfelé szakításáról, a kibékíthetetlenségről, a gyűlölet burjánzásáról, a növekvő szegénységről, az egészségügy és oktatás gyászos helyzetéről, a hazai kivándorlókról, az alulfizetettségről, a mindinkább tekintélyelvű államról.   Ezeken vélhetően az új esztendő sem változtat majd.
   Ennek ellenére kívánjunk a kezdődő év első pillanataiban boldog új esztendőt szeretteinknek, legyünk optimisták és bízzunk benne, hogy valóban boldog lesz 2017.
   Jelentsen is az bármit.

Jó tanácsok karásonyra

A karácsony annak ellenére, hogy gondolatunkban sokszor a vásárlás, ajándékozás szinonimájaként jelenik meg, mégiscsak ez egyik, ha nem a legmeghittebb családi ünnepünk. Mára a többség számára elveszítette vallási tartalmát és átlényegült a szeretet, a család, az együvé tartozás ünnepévé. Éppen ezért meglepő, hogy az ezirányú felmérések, baráti beszélgetések tanúsága szerint az egymást szerető, együtt élő emberek e jeles ünnep alkalmával veszekszenek a legtöbbet.
   Sokan kutatták már eddig is a jelenség okát és arra jutottak, hogy addig a pillanatig, amíg a legfiatalabbak a feldíszített fa előtt, a csillagszórók fényében – fél szemmel persze az ajándékokat lesve – elénekelhetik a mennyből az angyalt, igen sok idegőrlő feladatot kell a család felnőtt tagjainak elvégezniük. Kezdve a boltokba rohangálástól, a tömegben tipródástól, a vészesen ürülő pénztárca okozta stresszen át a takarításig, a karácsonyfának a tartójába befaragásáig, feldíszítéséig, sütésig, főzésig.
   Meglepő, de a szentestén túl, amikor ténylegesen, vagy látszólagosan helyreáll a családi béke és megint mindenki nagyon szereti a másikat, a karácsony első és második napja is hordoz magában veszélyeket. Ilyenkor ugyanis a vendégek fogadása, kiszolgálása, vagy a vendégségbe menés izgalma, de sokaknál már egyszerűen csak a férjjel, feleséggel túl sokáig tartó együttlét is feszültséget, vitákat, veszekedéseket eredményez.
   Nyilván idén sem lesz ez másként, sokaknak ugyanis már önmagában a házasság ténye, kötelezettségei, a másik dolgainak elviselése is ok a szóbeli háborúskodásra. És ugyebár ilyenkor nincs munkahely, más irányú elfoglaltság ahova el lehetne menekülni, a tévék műsorai meg általában úgy csapnivalóak, ahogy vannak. Úgy tűnik, nincs menekvés.
   Szerencsére ahol a szükség, ott a segítség. Amerikai pszichológusok nemrégiben végzett kutatásai szerint ugyanis azok járnak jó úton a boldog családi élet felé, akik egyszerűen megtanulják elfogadni partnerük számukra idegesítő tulajdonságait, hibáit. A kutatás nyomán írt tanulmányból kiderült, hogy az elfogadóképesség lehet az egyik legfontosabb tényező a házastársi elégedettséghez. Vagyis az amerikai pszichológusok most már azt tanácsolják, hogy aki hosszú és békés házasságot akar, tűrjön csendben és kerüljön mindenfajta konfliktust.   Ez pedig igaz a karácsonyra is, aki békességet akar, nyelje le férje, felesége, gyerekei beszólásait, csípős megjegyzéseit, akadékoskodásait, elégedetlenkedéseit, az „ilyen hülye is csak te lehetsz” jellegű jellemzéseit.
   A siker természetesen még így sem garantált, mert bár lehet, hogy annak, aki megfogadja a javaslatot, csendes lesz az ünnepe a családban, de bizonyára nagyon hosszú is.

Tíz magyarból három

A minap napvilágot látott felmérés szerint Magyarországon tízből három ember él anyagi nélkülözésben. Ők azok a honfitársaink, akik alig képesek fizetni hiteltörlesztéseiket, tartozásaikat, nincs pénzük váratlan kiadásokra, nincs autójuk, megtakarításuk, sokszor még fűtésre sem jut, és meglehetősen hiányosan táplálkoznak. A Központi Statisztikai Hivatal által kiadott életszínvonal elemzéséből kiderült, hogy súlyos anyagi hiányban a társadalom 16 százaléka él.
   Mindazoknak, akik ennél jobb helyzetben élik napjaikat, nehéz mit mondaniuk. Van, aki úgy véli, ezek az emberek maguk tehetnek helyzetükről, nem kevesek szerint a kormány a hibás, megint mások csak megrántják a vállukat, mondván, nincs közük ehhez. A statisztikákból az is kiderült, hogy a magyar társadalom véglegesen kettészakadt, mert a szegények és a gazdagok között óriásivá vált a különbség.
   Nehéz megítélni, örüljünk-e neki, vagy sopánkodjunk miatta, hogy a KSH szerint hazánk európai viszonylatban a közepesen egyenlőtlen országok közé sorolható. Az unió országai közül a balti államok, valamint Románia és Bulgária jellemezhető a legnagyobb egyenlőtlenségekkel, miközben Szlovéniában, Szlovákiában, Csehországban valamint a skandináv államokban a legkisebbek a jövedelmi eltérések.
   Vélhetően mindannyian ismerünk olyan embereket, családokat – már ha nem éppen mi magunk tartozunk közéjük – akikkel nem szívesen cserélnék életet. A társadalom leszakadt rétegeihez tartoznak többek között nagyrészt a cigányok, az alulképzettek, a munkalehetőség hiányával küzdő térségekben élők, a munkanélküliek, közmunkások, tartósan betegek. S bár történnek intézkedések a kormányzat részéről, mégis úgy tűnik, hogy az állam és a társadalom ezekről az emberekről lemondott.
   Sajnos a súlyos anyagi hiányban élő több mint másfél millió embernek vagy az anyagi nélkülözésben élő további másfél milliónak és azoknak, akik éppen leszakadó félben vannak a nélkülözők közé, aligha van gyors segítség. Mert bár lehet közmunkával látszatmunkahelyeket teremteni, de a vele kereshető pénzzel legfeljebb az éhenhalás kerülhető el. A megoldás mindenképpen hosszú távú, hiszen legfontosabb eleme a megfelelő oktatás és képzés, amelyhez kiváló oktatási rendszer, magasan képezett és jól fizetett oktatók és előrelátó tervezés kell, továbbá jól fizető munkahelyek.
   S bár a statisztika szerint súlyos anyagi deprivációban (valamitől megfosztottságban) élők száma a 2012-es 28 százalékról jelentősen csökkent, ez valószínűleg nagyrészt csak a megváltozott statisztikai módszereknek köszönhető, közel sem a kiváló állami hozzáállásnak.
   A leszakadók helyzete azért is riasztó, mert igen kevés kivételtől eltekintve onnan lentről nincs visszaút.

Rosszkedvünk éve

A minap tette közzé a The Economist az Ipsos 25 országra kiterjedő kutatásáról összeállított táblázatát, amelyből kiderül, a magyarok 80 százaléka szerint inkább rossz, mintsem jó irányba haladnak nálunk a dolgok, a legnagyobb problémának a válaszadók 63 százaléka az egészségügy helyzetét tartja. A táblázat szerint, amelyen olyan – tőlünk nézve problémás – országok is szerepelnek, mint Törökország, Oroszország, Szaúd-Arábia, vagy Mexikó, a képzeletbeli dobogónk második fokára a pénzügyi és politikai korrupció került fel 53 százalékkal, ezt az elszegényedés és a társadalmi egyenlőtlenség követte 51 százalékkal.
   Mi magyarok általában borúlátók, elégedetlenek vagyunk, az évszázadok során volt is erre okunk bőven. Ugyanakkor mostanában aki az állami propagandagépezet immár megszámlálhatatlan televíziójának igen szép számú rádiójának, napilapjainak, bulvár portáljainak híreit figyeli (alig figyelhet mást), az nagyon is szép életről, kiváló országvezetésről, sikerözönről értesülhet nap mint nap. Akkor meg vajon mi a bajunk, miért nem tudunk felhőtlenül örülni annak, amink van?
   Persze, hogy hamis a kérdésem, mert itt élek én is, és tapasztalom naponta mindazt, ami miatt rossz a kedvünk, amiért elégedetlenek vagyunk, miközben igen sok örömteli tény is elkeseredettségünk ellen szól.
   A legfőbb, ami önmagában is felbecsülhetetlen érték, hogy békében élünk. Még akkor is, ha a regnáló hatalom folyamatosan őrzi lelkünkben a félelem emésztő tüzét, bízva, hogy megértjük, csak mostani vezetőink védhetnek meg bennünket minden külső és belső ellenségtől. (Csak így, zárójelben és szigorúan magánvéleményként mondom: talán nem is túlzás állítani, hogy hazánk külügyi vezetője önmagában háborús kockázatot jelent felelőtlenségével, bárdolatlanságával, a diplomáciai érzékének teljes hiányával. Csupán remélni lehet, hogy más országokban tudják mit ér a szava.)
   Aztán meg szépen fejlődik az ország is, sorra épülnek a stadionok, lesz úszó-világbajnokság igen drága uszodával, és még akár olimpiánk is lehet. Pozitívum még, hogy a pénzünk viszonylag értékálló, vannak választások, és ha egyenlőtlen feltételekkel is, de szabadok. Aki dolgozni akar, (köz)munkát is talál, igaz, pénzt csak keveset hozzá.
   Rossz hangulatunk leginkább akkor kezdődik, amikor megbetegszünk és igénybe vesszük a mind leromlottabb ellátórendszert, amikor bőrünkön érezzük a társadalom mérhetetlen megosztottságát, akaratunk ellenére is résztvevőjévé tesznek az intézményesített gyűlöletnek, amikor csendes magányunkban hánynunk kell a mindent elborító korrupciótól, a pökhendi politikusoktól, a senkikből lett dúsgazdagok uralmától.
   Egyébként Brazíliában, Mexikóban és Franciaországban még elégedetlenebbek az emberek. Akkor most legyünk büszkék?

Recept diktátoroknak

„Szocializmus vagy halál”.
   A mondat a minap meghalt véres kezű kubai kommunista diktátortól származik, akinek több tízezerre tehető a parancsára megkínzott vagy kivégzett áldozatainak száma. Újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve veszítették életüket és összességében mintegy másfél-milliónyian kényszerültek a „Comandate” miatt elhagyni a hazájukat. Fél évszázadon át uralkodott egy jobb sorsra érdemes nép felett. Voltak emberek, akik uralma alatt születtek és haltak is meg, vagyis úgy járhattak, mint sok évezreddel korábban a hatvanhat évig uralkodó II. Ramszesz fáraó idején az alattvalók. Korlátlan hatalmú istenként félték.
   A minap jelent meg egy összeállítás arról, hogy miről is lehet felismerni egy diktátort. A szerző tíz pontban foglalta össze azokat a jeleket, amelyek alapján bárki észreveheti, megállapíthatja, hogy országa első embere diktátor. Első pontja a listának, hogy az illető hatalmasság szisztematikus erőfeszítéseket tesz a média megfélemlítésére. Ha ezt kipipálta, jöhet egy őt támogató hivatalos médiahálózat felállítása, amely minden intézkedését, tettét kitörő örömmel üdvözli, és minősíti kiválónak.
   A továbbiakban maga mellé állítja a közigazgatást, hadsereget, belső biztonsági szolgálatokat, ezek révén állami megfigyelési eszközöket vet be politikai ellenfeleivel szemben. Kiváló eszköze az is, hogy az állam erejét felhasználva jutalmazza az őt támogató cégeket, bünteti az ellenzőket és saját embereivel tölti fel a Legfelső Bíróságot.
   Persze a diktátornak hatalma megtartásához egy pillanatra sem lankadhat a figyelme és ezért a törvényt csak az egyik politikai oldal érdekében érvényesíti. Ahhoz, hogy hatalmon maradjon, manipulálnia kell a választási rendszert. Fontos eszköze a mozgósítás, amihez szükséges, hogy a félelemre alapozva pánikot keltsen. Végezetül, de nem utolsósorban, démonizálja az ellenzékét, vagyis indokolatlanul és aránytalanul felnagyítja ellenfelei rossz tulajdonságait, mértéktelenül negatív színben tüntet fel valakit vagy valamit.
   Valószínűleg a módszert tudatosan, vagy vele született képességek révén szinte mindegyik diktátor alkalmazza. Nagyban segíti őket a történelem, mert csak el kell olvasniuk, mit tett valamelyik példaképnek számító előd, hogy maradhatott hatalmon évtizedekig, amíg meg nem döntötték hatalmát, le nem lőtték, vagy éppen, mint a most elhunyt diktátor esetében, ágyban, párnák közt nem érte a jól megérdemelt halál.
   Mielőtt bárki is azt feltételezné, hogy a magam közelében látok ilyen diktátort – ugyan már! – gyorsan leírom, hogy a tízpontos diktátorismertetőt a most megválasztott amerikai elnökre szabva állította össze Stephen Walt, a Foreign Policy szerzője.
   Szegény, szegény amerikaiak...

Kaktusz

Se egy üveg bor, parányi cserép kaktusz, de még csak egy jó szó sem. Vagyis semmit sem kaptam, senki sem köszöntött fel a jeles napon, pedig itt-ott elejtettem néhány figyelmeztető szót, hogy ünnep van. De semmi. Úgy múlt el a nap, hogy rám sem füttyentettek a nők, mintha férfiúi létem ennyit sem érdemelne.
   Bizonyára nem csak én jártam így november 19-én, a nemzetközi férfinapon, pedig nemigen látom be, hogy mi más dolga lett volna aznap a világ nem hímnemű lakosságának, mint bennünket felköszönteni, kicsit kényeztetni, ránk figyelni. De nem, ez aztán végképp nem történt meg. Úgy mentek el az ünnepnap mellett a lányok és asszonyok, mintha létezésünk szót sem érdemel.
   Mi lett volna, kérdezem jogosan megsértődve, ha az átkosban nem vettünk volna a szakszervezet, vagy a vállalat pénzén hóvirágot, egy szál szegfűt, vagy ki tudja milyen más éppen kapható növényt hölgy munkatárainknak, nem gyűltünk volna össze a cég egyik helyiségében egy kis köszöntőre, csevegésre, eszem-iszomra? Haddelhadd, sértődés, meg minden, az lett volna. Na ugye!
   Szóval ott tartunk, hogy hiába lett 1999-ben az ENSZ támogatásával november 19-e az International Men’s Day, vagyis nemzetközi férfinap és tűztek ki a szervezők olyan pompás célokat, mint a fiúk és férfiak egészsége, vagy a nemek közötti egyenlőség, még csak egy szál virágot sem kapunk. Pedig, hogy mást ne is mondjak, az urak messze korábban halnak, mint a hölgyek, aktív munkásságuk utolsó évtizedeiben mindenféle kórsággal küszködnek és nagyon sokan kiváló állampolgárként még a nyugdíj előtt elhagyják e földi árnyékvilágot. Ez a világ rendje, mondják egyesek, és nincs mit tenni ellene. Ráadásul – naná, hogy nők – egyre többször nem átallanak olyan cikkeket megjelentetni, amelyek szerint belátható időn belül már nem is lesz szükség férfiakra, meglesznek nélkülünk is az asszonyok, mert egyrészt békésebbé válik a világ a harcos macsók nélkül, másrészt meg csak a baj van velünk. Vagyis örüljünk, hogy vagyunk, de nem kell ezt túlragozni, hát még megünnepelni.
   Ezzel messzemenően nem értek egyet, ahogy gondolom férfitársaim sem, mert hová is lenne a világ, ha mi nem egyengetnénk a sorsát, ha nem gondoskodnánk lányainkról, asszonyainkról, nem védelmeznénk, óvnánk, szeretnénk őket? Megint csak: na ugye! Egy szó, mint száz, a hölgyeknek, akiket mi férfiak persze még mostanság is megünneplünk nőként, anyaként, vigyázniuk kellene ránk, törődni velünk, az egészségünkkel, létünkkel, értékelni szolgálatainkat és szolgáltatásainkat. Meg arra is oda kellene figyelni, hogy miért gyilkolja meg önmagát oly sok férfi, ugyanis az idei férfinapnak éppen ez a témája.
   Ugye, hogy mégiscsak járt volna az a kicsinyke kaktusz?