Oldalletöltések száma: 5905031
2018. január 20. szombat 04:07,
Fábián és Sebestyén napja van.

Multi kérdés: ki a csaló?

Állok a pénztár előtti hosszú sorban a velencei-tavi kisváros öt szupermarketjének egyikében. Ki kevesebb, ki több terméket pakol ki a kassza futószalagjára, ahol tejtermékek, felvágottak, zöldségek, sokféle édesség, ital, háztartáshoz szükséges vegyi anyag, mindenféle portéka sorakozik Európa számtalan országából.
   Úgy tűnik tehát, hogy szinte semmi foganatja sincs a kormánypárti politikusok kemény akciójának, amely során szinte naponta ágálnak a multik állítólagos gyakorlata ellen, miszerint az ugyanolyan márka- és terméknév alatt forgalmazott élelmiszerekből vacakabbakat árulnak nekünk, mint a nyugati polgároknak. Ha igazuk van és mi másodrendű vásárlóknak számítunk, akkor nagyon helyes, ha tiltakoznak a módszer ellen.
   A baj csak az, hogy mindez nem, vagy csak igen kis részben bizonyított. Vannak vizsgálatok, amelyek szerint akad eltérés a hazánkban és mondjuk az Ausztriában árult azonos portékák között, és vannak más vizsgálatok, amelyek ezt cáfolják.
   Az interneten megtalálhatjuk a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) vizsgálatainak eredményeit, amelyek után a kormány állítja, a vizsgált termékek 70 százalékánál tapasztalható kisebb vagy nagyobb minőségi eltérés. Ez alapozta meg a vezető politikusok multikat elmarasztaló nyilatkozatait is. Aztán a múlt hét csütörtökén az MTI hírei között ez volt olvasható: A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) vizsgálata után megállapítható, hogy a belföldön és külföldön megvásárolt termékek túlnyomó többsége között semmiféle összetételbeli vagy érzékszervi különbség nem volt. Mindezt egyébként az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége (Éfosz) közölte.
   Fel sem merül bennem, ahogy nyilván önökben sem, hogy mindez azért történik, mert a kormányzat egy ideje a számukra baráti vállalkozások érdekében harcot folytat néhány jól körülírható nemzetközi üzletlánc ellen. Ilyenkor egyáltalán nem gondolok arra, hogy ezt is, ahogy a vörös csillagos logójú holland sörös cég ellen folytatott hadjáratukat, sajátos érdekek vezérelnék. Ugyan már!
   Persze ha ezek a multinacionális üzletláncok számunkra valóban hitványabb termékeket gyártatnak és forgalmaznak, akkor nincs helyük itt, mert az megbocsáthatatlan. Ahogy az is, ha egyesek olyan „tudományos” vizsgálati eredményekre hivatkoznak, amelyek szerint néhány itthon és külföldön vásárolt termék összehasonlításakor tapasztalható, hogy kicsit másabb a színük, vagy mintha nem lenne pont olyan az ízük. Így aztán a legtöbb magyar vásárlóhoz hasonlóan nekem sincs fogalmam az igazságról.
   Viszont ma is alig találtam szabad helyet az egyik meggyanúsított multi parkolójában.

Hetvenszázalékos nem

Önfejű egy nép a magyar. Szabadság-harcolhat bármennyit is hazánk egyszemélyi vezetője a „gyarmatosító” Brüsszel ellen, mi mégsem akarunk kilépni az Európai Unióból. Legalábbis a nagy többség biztosan nem.
   A kormány által létrehoztatott, közpénz milliárdokkal kitömött, néhány ezer példányban megjelenő kormányszócső napilap megbízásából készített felmérést a minap a Nézőpont Intézet Brüsszel és az Európai Unió magyarországi megítéléséről. Nyilvánvalóan nem véletlenül, hiszen egy, a szabadságharc folytatásához megfelelő eredmény további muníciót adott volna az esetleges Huxithoz, vagyis az unióból kilépéshez, hogy hazánk végre független, boldog nemzetállam lehessen, kiszabadulva Brüsszel karmai közül.
   A kutatást kezdeményezők számára igen sajnálatosan az derült ki, hogy bár a véleményt mondók 56 százaléka inkább elégedetlen, mint elégedett a szervezet működésével, mégis tízből hét megkérdezett nem lépne ki az Európai Unióból.
   Tény, hogy a teljes magyar felnőtt népesség 66 százaléka szerint inkább rossz irányba mennek a dolgok Európában. Ahogy az egész világon. Sokfelé kegyetlen diktátorok nyomorítják a népüket, Amerikában meglehetősen puskaporos a levegő az új elnök kontár működése következtében, a Balkánon már csak egy szikra kell a háborúhoz, a zavart agyú, vérgőzös terroristák miatt a fejlett országokban sincs biztonságban a békés lakosság, rossz irányba haladnak a gazdasági folyamatok, ráadásul a világ túlnépesedéssel, klímaváltozással bajlódik.
  Erősítendő a kormányzati szabadságharcot, a napokban az Országgyűlés elnöke azt találta mondani, hogy a nemzetállamok demokratikus legitimációjának jelenleg a világban nincs elfogadható alternatívája. Nagy kár, hogy e jeles embernek éppen beszéde közben nem jutott eszébe az Amerikai Egyesült Államok, ahogy az olyan föderációk, társulások sem, amelyek a nagyvilágban sikeresen működnek. Az USA-n túl is közel harminc ilyen szövetség létezik a Földön, például Németország, Brazília, vagy éppen Kanada.
  Érdekes lenne egy olyan felmérés is, hogy vajon az európai uniós tagságot elfogadók széles táborában hányan vennék szívesen, ha hazánk egy Európai Egyesült Államok tagállama lenne. Hiszem, hogy a nemzeti értékek megtartásának igénye mellett is sokan értenék meg annak hasznát, lehetőségeit. S ha az azonos nyelv használatától ez a lehetséges közösség még igen távol is van, a nyitott határok, a szabad mozgás, a közös pénz használata már többfelé megvalósult és igény van közös határőrizetre, hadseregre, több olyan szervezetre is, amelyek nemhogy csökkentenék, de biztonságosabbá, békésebbé és fejlődőképesebbé tennék a mai nemzetállamokat.
  A történelemből tudjuk, hogy ahol kisebb-nagyobb nemzetállamok versengenek hatalomért, területekért, piacokért, ott borítékolható a békétlenség, a háború.

Még vizitdíjat is

Minek ehhez egy drága felmérés? Aki betegként bemegy egy állami egészségügyi intézménybe, pár pillanat múlva már a bőrén érzi, hogy valami nincs rendben és minél több vizsgálatra, ápolásra, műtétre van szüksége, annál inkább tudatosul benne: baj van a rendszerrel.
   A Publicus Intézet a Vasárnapi Hírek megbízásából a napokban készített egy reprezentatív közvélemény-kutatást, amelyben az egészségügy megítélését vizsgálta. Tíz megkérdezettből heten elégedetlenek az állami egészségüggyel, a fél évvel ezelőtti méréshez képest még tovább nőtt az elégedetlenség.
   A megkérdezettek kétharmada szerint az állami egészségügyben tapasztalt állapotok az utóbbi években romlottak és 56 százalékuk szerint a jelenlegi kormány a felelős a kialakult állapotokért. Ráadásul a kétharmaduk akár vizitdíjat is hajlandó lenne fizetni, ha ezzel javulna az egészségügy állapota.
   Tudjuk, hogy egy egészségügyi rendszer működtetéséhez pont ugyanaz kell, mint a háborúhoz, vagyis mérhetetlenül sok pénz. De míg az utóbbin csak a fegyvergyártók és kereskedők gazdagodnak, addig a jól működő egészségügyi ellátórendszernek egy egész ország élvezheti a hasznát. S ha már a pénznél tartunk, azt is tudjuk, hogy mifelénk abból van a legkevesebb. Persze, csak ha a köznépről van szó, mert egyébként számolatlanul, csatorna méretű csöveken folynak el az adóforintjainkból összeszedett állami milliárdok.
   Soha nem érnék a végére, ha most felsorolnám az elmúlt hét év, meg az előző két évtized kormányzatainak felesleges költekezéseit, miközben a kórházakból, rendelőkből az áldatlan munkakörülmények, a túlterhelés, az alacsony fizetések miatt elfogytak az orvosok, nővérek, szakképzett személyzet. Ahogy a WC-papír a lepusztult épületű egészségügyi intézmények illemhelyeiről, úgy hiányoznak gyógyszerek, orvosi eszközök is a gyógyításhoz.
   Bizonyára komoly baj lenne, ha a jól működő gyógyító rendszer áldásos tevékenységének köszönhetően a hatvanon túliak tovább élnének, akkor ugyanis számukra nyugdíjat kellene fizetni és ez megint csak a közpénzt vinné el a fontosabb kiadásoktól. Úgymint barátok kitömése, drágán dolgozó, ám megbízható tulajdonosú cégek helyzetbe hozása, miniszterelnök úri környékre költözése, fenntarthatatlan, méregdrága stadionok építése, Városliget átépítése, hatalmas sportesemények rendezése. Csupa olyan lehetőség, amelyeknél számolatlanul eshet le a pénzmorzsa a kedveltek számára.
   Az egészségügy más tészta. Oda be kell tenni a pénzt, és az eredmény még akkor sem garantált. Bár, ha arra gondolunk, hogy kiváló szakmunkások, magasan képzett mérnökök, tanárok, alkotni képes szakemberek maradnának életben és tennék tovább a dolgukat, szép siker lenne. De amíg a közös pénz másra kell, addig jó állampolgárként az a dolgunk, hogy ne legyünk betegek.
   Vagy ha mégis, hát patkoljunk el mihamarabb.

Mondandóink

Egy másik időben és térben, úgy közel fél évszázaddal ezelőtt egyike voltam a Magyar Néphadsereg frissen bevonultatott honvédjeinek. Ebben a minőségemben éppúgy káromkodtam, trágárkodtam, ahogy azt az ország legkülönbözőbb részeiről összesodoródott, a legeltérőbb szellemi színvonalon álló fiatal férfiak beszédstílusa megkívánta.
   Volt a kétéves túlélési gyakorlatomnak egy pillanata, amikor egy elöljáróktól mentes délutánon az egymással felszabadultan üvöltöző ifjakat – magunkat – szinte kívülről látva, végérvényesen megundorodtam attól a beszédtől, amelynek én is gyakorlója voltam. Ott és akkor döntöttem el, hogy hátralévő életemben soha többet nem káromkodok, nem trágárkodom. Bár diákkoromban is hetente legkevesebb két könyvet olvastam el, mégis egyik katonatársam segített szemléletváltozásomban, aki értékes könyvekre, gondolatokra, a képzőművészet szépségeire, az élet egy egészen másik oldalára hívta fel a figyelmemet.
   Egykori tanítványaim tudják, hogy két évtizedes edzői pályafutásom alatt módszeresen és keményen gyomláltam a csúnya beszédet, bár nem nagyon hiszem, hogy korabeli munkám eredménye még ma is fellelhető lenne. Ha igen, volt értelme az erőfeszítésemnek.
   A réges-régi emlékek annak nyomán jutottak eszembe, hogy a minap végképp meghaladta az amúgy erősen leszázalékolt ingerküszöbömet a közbeszédre, az online újságírásra jellemző, végsőkig leegyszerűsített stílusú beszéd, alávaló írásmód, a rádiókban is gyakran hallható otromba kifejezések használata. Az emberek tele vannak feszültséggel, indulattal és azok okát nem részletgazdagon leírva, elmagyarázva, szinonimákat használva fejezik ki, hanem mocskos jelzőkkel, nem is oly régen úriemberek, vagy hölgyek társaságában még kimondhatatlan szavakkal.
   Apropó hölgyek! Meglehet, hazánk történelme során összesen nem volt oly sok csúnyán beszélő lány és asszony, mint napjainkban. Divat lett a szennyes beszéd, amellyel talán erőt kíván sugározni az ilyenkor cseppet sem nőies nő, vagy egy olyan eszközt találni a maga számára, amivel mérhetetlen felháborodását, valaki, vagy valami elleni tiltakozását fejezheti ki.
   Tudok olyan kutatásról, amely szerint a (ritkán alkalmazott) szitkozódás, trágárkodás enyhíti a testi, vagy éppen lelki sérülések fájdalmát, míg mások szerint a cifrán káromkodó, vagy trágár beszédű ember kreatív gondolkodású. Míg az első esetet hajlandó vagyok némi fenntartással megérteni, addig a másodikat igencsak nevetségesnek tartom.
   Sajnos ma nemigen lehet sikeres egy film, stand up comedy, írásmű, vagy vicc, ha nem tartalmaz disznó szavakat, kiszólásokat. Tudom, hogy kihalófélben lévő állatfajta vagyok, olyan, akit ez még zavar, bár talán mégsem annyira, mint a politikusok hazugságai.
   Azok hallatán olykor még én is mondanék valami mocskosat.

Járulékos veszteség

A közszolgálati jogviszonyban állóknak 2013-ban választaniuk kellett, hogy nyugdíjkorhatáruk elérését követően, amennyiben igényt tart rájuk munkahelyük, tovább dolgoznak, vagy nyugdíjba vonulnak. 2013 júliusától ugyanis nem kaphattak nyugdíjat és fizetést is egyidejűleg. Így aztán nagyon gyorsan rengeteg tanár, orvos, nővér és más közalkalmazott hagyta el a pályáját.
   Az egészségügyben hamar nyilvánvaló lett, hogy közel sincs annyi pályakezdő orvos, nővér, hogy a nyugdíjba vonult, nagy tudású, tapasztalt gyógyítókat pótolni tudják, vagyis a kormányzatnak az elkapkodott döntését valahogy módosítania kellett annak érdekében, hogy ne azonnal omoljon össze az erősen omladozó egészségügyi ellátás. Gyorsan kitalálták hát a senior ösztöndíjat, aminek összege megegyezik a nyugdíj összegével.
   Aztán az is kiderült, hogy nincs elég szaktanár, vagyis vissza kellene hívni a kémia, fizika, matematika és sok más szakterület tanárát, mert ezek a tantárgyak valamiért nagyon nem kedveltek a tanárjelöltek körében. Világos lett az is, hogy mégsem a nyugdíjas korú közszolgák miatt nem boldogulnak idehaza a fiatalok. Mert amikor lett elég hely az idősebbek eltávolítása után, akkor meg az derült ki, hogy nem is akarnak a fiatalok az idősek helyére kerülni, inkább Angliában, Németországban, Ausztriában keresik meg a hazainál sokszorosan több kenyérrevalójukat.
   Érzi a bajt a kormányzat is, hiszen a nemzetgazdaságért felelős miniszter a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján a minap elmondta, a fiatalabb nyugdíjasokra, nőkre és a most közmunkából élőkre is szüksége lesz a magyar gazdaságnak a munkaerőpiacon. Az elemzők szerint – nyilván nem véletlenül hangzott el az, ami – mindez első lépésben azokra vonatkozhat, akik nem öregségi, hanem korkedvezménnyel vonulhattak nyugdíjba és feltehetőleg a rokkantnyugdíjasok is számíthatnak újabb felülvizsgálatokra.
   A jeles miniszter nagy jóindulattal és az idősek iránti együttérzéssel azt is találta mondani, hogy a nyugdíjasokat alacsonyabb terheléssel engednék vissza a munkaerőpiacra. Ez igen szép gondolat, de vajon mit szól majd a cég-, vagy intézményvezető, ha nyugdíjas korú beosztottja napi pár órai munka után az alacsonyabb terhelés okán szépen abbahagyja tevékenységét és hazaindul? Meg aztán mi lesz az illető nyugdíjával, mégiscsak lehetséges lesz a kettős javadalmazás?
   A közel négy évvel ezelőtt életbe léptetett kormányzati intézkedés néhány milliárd nyugdíjforint megtakarítása érdekében hatalmas károkat okozott a munkaerőpiacon, a gazdaságban, ezért vélhetően változtatni kell az előírásokon. De vajon hogy lehet majd kártalanítani a törvény nyomán tudásuk teljében elzavart szakembereket?
   Bár meglehet, ők csak járulékos veszteségek voltak.

Legyilkolt álmok

Az ember már akkor megnyugszik, amikor belép a tiszta, világos, kellemes hangulatú előtérbe. A recepciós mosolyogva kérdez és türelmesen magyaráz, segít a baja miatt amúgy is feszült embernek.
   A doktor a belépő beteget ugyancsak mosolyogva fogadja, kezet fog vele és bemutatkozik, mielőtt meghallgatná a panaszait. A vizsgálat gyors, pontos, mindenre kiterjedő. És ha további vizsgálatokra van szükség, az orvos asszisztense az internet segítségével pillanatok alatt lefoglal a páciens számára egy közeli időpontot a megfelelő intézményben, mielőtt útjára bocsátaná.
   A diákok a szokott zsivajjal foglalják el helyüket a tanteremben, ahol a modern számítógépek a legfrissebb programokkal és villámgyors internettel várják a felnövekvő nemzedék tagjait, hogy minél több információhoz, tudáshoz juttathassák felkészült tanáraikkal együttműködve a fiatalokat. Van, ahol ilyenek az álmok és akad, ahol már ez a valóság.
   Mifelénk az elmúlt héten egy álomgyilkosság sújtotta az embereket. „Sokan vagyunk Magyarországon, akik azt gondolják, hogy az olimpia egy régi álom. Itt történt egy álomgyilkosság” – mondta egyszemélyi vezetőnk szokásos rádiós monológjában annak nyomán, hogy kiderült, negyedmilliónál is több fővárosi polgár népszavazást szeretne az esetleges budapesti olimpiarendezésről.
   Az álmok viszik előre a világot, a földhözragadtak, mindazok, akik nem mernek nagyokat álmodni, nem is juthatnak sokra. Az álmokat követhetik a tervek és a megvalósulás, már persze ha az álom nem éppen megvalósíthatatlan.
   Magyarország polgárainak nagy többsége manapság például arról álmodik, hogy a bevezetőben leírt orvosi rendelőben, kórházban vigyáznak az egészségére és gyógyítják, ha szüksége van rá, gyermekeit olyan iskolák tanítják, amelyek nem évtizedekkel vannak lemaradva a modern világtól, és amelyek a jövő kihívásaira készítik fel az ifjakat.
   Ezzel szemben ébrenlétük alatt ma sokan rettegnek attól, hogy egy kórház sürgősségi, vagy valamelyik másik osztályára kerülnek, mert a kevés orvos és nővér agyonterhelt, alulfizetett, az épületek állaga sok kívánnivalót hagy maga után, ahogy a kórházi fertőzések sorát okozó ingatag higiénia is. A mosdók sok helyütt lepusztultak, nincs az illemhelyen papír és az eszközök is elhasználtak, ha éppen nem hiányzanak.
   Nem jobb a helyzet az állami fenntartású iskolákban sem, ahol ráadásul egyen tudású embereket nevelnek a megfáradt, kedvetlen tanárok. Az oktatóeszközök nemigen felelnek meg a kor elvárásainak, ahogy a kötelezően előírt tananyag sem a jövő sokat ígérő generációjának létrejöttét hivatott szolgálni.
   Sokan vagyunk Magyarországon, akik modern, jól működő egészségügyről, kiváló oktatásról, jól és jó irányba vezetett, nyugati típusú, élhető országról álmodunk. Itt kérem, folyamatos álomgyilkosság történik.

Helyzet van

Kijelenthetjük, hogy a magyarok többsége olimpiapárti. Szeretjük a négyévenkénti versenyeket, figyeljük a nemzetek éremtáblázatát, azon hazánk helyét és szurkolunk olyan, számunkra addig teljesen ismeretlen magyar sportolóknak is, akiknek sportágát legfeljebb hallomásból ismerjük.
   Kevesen tudják, hogy az 1896-os első újkori olimpia rendezőjeként felmerült Budapest neve is. Végül mégiscsak Athéné lett a dicsőség. De az eddigi harmincegy nyári olimpiát figyelve a legtöbben megértettük, hogy egy ilyen esemény megrendezése mindinkább csak a tehetős országok lehetősége.
Ennek ellenére egyszemélyi vezetőnk előállt a sport legnagyobb eseményének budapesti rendezési ötletével. Régi vágya volt ez, hiszen már a 2012-es világjátékokra is támadt ilyen elképzelése, ahogy utóbb a 2024. évire.
   Be is indult azonnal a rendszer, megalakultak a megfelelő bizottságok, előkerült sok milliárd a pályázatra és gőzerővel működött az olimpiát népszerűsítő kampánygépezet. Sokan gyorsan az ügy mellé álltak, kiváló lehetőséget látva majdani gazdagodásukra, vagy csak a vezető és pártja iránti feltétlen hitük okán, ez utóbbiak főleg úgy, hogy nem számoltak. Mármint azzal, hogy több generáción át mekkora áldozattal jár egy ilyen esemény a parányi, pénzzel gyengén eleresztett, nyitott gazdaságú országunknak.
   Persze lehetett volna ezt az egészet rendesen is csinálni, mondjuk, ha a teljességgel felesleges migránsos helyett a kormány egy olimpiai népszavazást írt volna ki. S ha a többség mellette szavazott volna, máris lenne egy igen komoly erkölcsi háttér a hatalmas költekezésre. Ezzel szemben a hatalom helyettünk döntötte el, hogy pályázik, és ha a nemzetközi olimpiai szervezet mellettünk dönt, hát a mi pénzünkön rendez is.
   2015-ben ki is számolták, hogy mindez csak 774 milliárdba kerül majd. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a közgazdászok szerint legalább tizenkétezer milliárdba kerülne e pompás kaland, vagyis a tervezet több mint tizenötszörösébe. Jó példa minderre az idei budapesti vizes világbajnokság látványosan sokszorozódó költsége.
   Aztán egyszerre csak feltűnt a semmiből egy ugyanolyan szimpatikus, okos fiatalokból álló szerveződés, mint amilyenek voltak a ma uralkodó egykori demokrata ifjak, és akik igencsak sok szöget vertek a letűnt szocialista rendszer koporsójába. És láss világ csodát, több mint negyedmillió budapesti ember állt melléjük, adta nevét ahhoz, hogy kikövetelje, népszavazáson dönthessen a nép a vezér álmáról. A közvélemény-kutatási adatokat ismerve nem jósolhatunk nagy támogatást a jeles vezető ötletének, bár azt hiszem, ő ezt a kezdetektől tudta.
   Egykori sportolóként, vezetőedzőként az olimpia mindenkori álmom volt, azonban hazám jövője, benne egyéni boldogulásom is előbbre való, ahogy vélhetően a legtöbbünknek.
   Arról pedig nekünk kell döntenünk.

Életet érő élvezet

Azok az emberek, akik az életkor előrehaladtával is örömet találnak az életben, tovább élhetnek, mint azok, akik nem. Vagyis minél tovább élvezi valaki az életet, annál alacsonyabb az illetőnél a korai halál veszélye. 
   Mindezt nem én állítom, bár egyetértek vele, hanem egy angol tudósok által végzett kutatás és az ebből írt tanulmány összegzése. Vagyis a recept egyszerű: aki élni akar, élvezze az életet. Kiváló életfilozófia és nem csak a korosabbak számára.
   Ahogy a napi híreket olvasom, mind gyakrabban találkozom kortársaim halálhíreivel. Ez természetes is, hiszen ahogy öregszik az ember, úgy idősödnek azok is, akikkel együtt volt fiatal. Az időskor végén pedig, ha tetszik, ha nem, ott az elmúlás. Ugyanakkor cseppet sem mindegy, hogy hatvanasok hagyják itt nagy hirtelen, esetleg hosszas szenvedés után a földi árnyékvilágot, vagy kilencven közelében járók, akiknek évtizedekkel több jutott a létből, mint kevésbé szerencsés társaiknak.
   Azt nem tudjuk, hogy a korán távozottak mennyire élvezték az életet, vagy, hogy a hosszabb életűek kínlódtak, szenvedtek-e annyit, mint akiknek kevesebb jutott, de nem vitatható, az életet élvezők mindenképpen jobban jártak. Természetesen az élet élvezete nem elhatározás kérdése, hiszen közel sem mindegy, hogy ki, melyik korba, országba születik, kik a szülei, milyen neveltetésben, oktatásban, egészségügyi ellátásban, vagyoni javakban részesül, mit és milyen körülmények között dolgozik, s ha ő maga is megöregszik, kap-e elég nyugdíjat, vagy sikerül-e összegyűjtenie annyi tartalékot, hogy ne kelljen nélkülöznie élete utolsó éveiben, évtizedeiben.
   A kutatásban több mint kilencezer ötven év feletti embert vontak be és követték sorsukat hosszú időn át. Ha csak a kiemelkedőbb adatokat nézzük, kiderül, hogy közel negyedük egyetlen alkalommal sem talált örömöt az életben, ötödük háromból egy alkalommal érezte csak jól magát, míg egyharmaduk minden megkérdezéskor boldogként jellemezte önmagát. A kutatás 2002 és 2006 között zajlott, majd az eredményeket összevetették a 2013-ig bekövetkezett elhalálozásokkal. A felmérésben részt vettek közül több mint 1300-an távoztak időközben az élők soraiból. A kutatók arra jutottak, hogy azok haltak meg a legnagyobb valószínűséggel, akik egyetlen alkalommal sem mondták azt, hogy élvezik az életet.
   Feszít a kérdés, hogy vajon egy idősödő ember ma Magyarországon miként élvezheti az életet? A többség éppen hogy csak fenntartja magát a nyugdíjából, miközben még mindig segíti a gyerekeit, igen rossz az egészségügyi ellátása, nem tud megfizetni színházat, mozit, éttermet, vagy csak nagyon ritkán jut ezekre, ahogy bármiféle más örömszerzési forrásra. Marad az egyhangú napok morzsolása és legfeljebb a tévénézés.
   Attól meg többnyire végképp elmegy az életkedve.

Árulva a haza

Ha minden igaz, vasárnap estére igazoltan volt már legalább száztízezer hazaáruló, és csak Budapesten. Ennyien adták ugyanis nevüket ahhoz, hogy népszavazás döntsön a 2024-es olimpia esetleges budapesti megrendezéséről.
   A huszonhét évvel ezelőtti rendszerváltásnak nevezett eseménytől vált divatossá hazánkban a másik ember lehazaárulózása, már amennyiben nem vallott az illető a véleményalkotóval azonos politikai nézeteket. De mielőtt továbbszaladnánk, rögzítsük, hogy ki is valójában a hazaáruló. Nos, a 2012. évi C. törvény a hazaárulásról a 258. §-ában nagyjából úgy fogalmaz, hogy hazaáruló az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn. De az is, aki súlyos hátrányt okozva, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején, vagy külföldi fegyveres erőnek behívásával, igénybevételével követi el tettét.
   Szerencsére ilyen ember kevés akad a magyarok soraiban, de mégis vannak, akik indíttatva érzik magukat, hogy embertársaikat hazaárulóknak titulálják. Legutóbb például egy baloldalról indult és az idők szelével a másik oldal szélére sodródott kormánybarát újságíró nyilatkozott úgy egy tévéadás nyilvánossága előtt, hogy „aki ezt aláírja, az hazaárulást követ el, ezt jó, ha tudja.” Vagyis e jeles ember szerint, mindenki hazaáruló, aki aláírja azt az adatlapot, amelyen kéri, népszavazás döntsön arról, akarja-e Budapest lakossága, hogy a kormány olimpiát rendezzen a fővárosban.
   Mielőtt állást foglalnánk az ügyben, idézzük ide a The Oxford Olympics Study 2016: Cost and Cost Overrun at the Games (Oxfordi olimpiai tanulmány 2016: Költség és költségtúllépés a játékokon) című dolgozatot, amely szerint egy olimpia megrendezése a legdrágább és pénzügyileg leginkább kockázatos nagyberuházás. Vagyis egy pályázó város, de hazánk esetében az ország minden lakosának tudnia kell, hogy mibe kerül majd neki ez a nagyszerű esemény. És akkor még szót sem ejtettünk a korrupcióról, az ellopott pénzekről, mert bizony egy sok-ezermilliárdos építkezésnél rengeteg pénzmorzsa esik le az asztalról és az nem a nép egyszerű gyermekeinek zsebében landol majd.
   Az említett tanulmány 1960-tól 2016-ig vizsgálta az olimpiákat és kiderült, hogy átlagosan 5,213 milliárd, vagyis több mint ötezer kétszáz millió dollárba került egy-egy nyári olimpia, de például a londoni olimpia a tanulmány szerint közel 15 milliárdot kóstált dollárban.
   Az biztos, hogy a demokratikus jogaikat érvényesíteni kívánók semmiképpen sem hazaárulók, de jogilag még azok sem, akik politikai, gazdasági hasznuk érdekében gátlástalanul kergetik bele hazánkat egy kétes kalandba.
   Hogy ez utóbbi tett hogyan minősíthető, az már más kérdés.

A píszí vége

Olvasom, hogy az új amerikai elnök beiktatásával, sőt már ezt megelőzően a kampányával is véget ért a világban a politikai korrektség sötét időszaka. Nem gondolom, hogy ez a megállapítás a hazai polgárokat sokként éri, mert akik a kormányközeli bulvár tévéműsoraiból, online, vagy nyomtatott lapjairól tájékozódnak, mindezt már régóta tudják, elég, ha csak a mind gyakoribb karaktergyilkosságokra gondolnak.
   Csak hogy felelevenítsük, idézzük ide a Wikipédia szócikkét, miszerint a politikai korrektség, amelyet a nagyvilágban az eredeti angol political correctness kifejezésből származtatva PC-ként (ejtsd: píszí) szokásos rövidíteni, „olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését”.
   Ahogy az ember a PC mibenlétéről a hazai lapokat olvassa, azonnal kitűnik, hogy az nem más, mint a baloldali és liberális politikusok valamint a hasonló irányultságú, súlyosan tévúton tévelygő média köntörfalazása, mellébeszélése, hiszen a dolgokat ki kell mondani, nevén kell nevezni. Legalábbis ezt állítják a politikai korrektség ellenlábasai. Tehát a képtelenségeket beszélő, ügyeskedő politikust, persze csak ha az ellenfél táborába tartozik, tompa agyú fafejnek, mellette tolvajnak, csalónak kell jellemezni, a romát cigánynak, az ellenzéki újságírót, a köreinket sértő üzletembert, pénzügyi szakembert, vagy éppen a velünk bármiben is szembenállót meg zsidónak, akkor is, ha nem az.
   Eddig ez nem így volt, masszívan illett köntörfalazni, mindenféle virágnyelven körbeírni az illetőről, szervezetről, pártról kialakult véleményünket, mosolyogva vágni a kést a megbírált hátába. Na, ennek végre vége, most már mindenki mondhatja büntetlenül, amit csak gondol, mert ettől megy a világ előbbre, ettől lesz boldogabb, gazdagabb a nép, meg a nemzet.
   A politikai korrektség hívei úgy vélik, hogy az hozzátartozik az egymás megbecsüléséhez, tiszteletéhez, az ellenvélemények meghallgatásának szükségességéhez, a tisztességes vitákhoz, vagyis a kultúrlények egymás közötti kommunikációjához. Szerintük a PC megtagadása nem más, mint a populista hangadók gátlástalan szókimondása, holott azzal, hogy a választók bizalmának megszerzéséért azt mondják, amit azok vélhetően hallani akarnak, még nem válnak jó vezetőkké.
   Hazánk egyszemélyi irányítója az új amerikai elnökkel folyatott telefonbeszélgetésére hivatkozva mondta a minap egy beszédében, hogy a politikai korrektség szellemi elnyomásának vége és visszatér a szabadság. És mi lehet fontosabb, mint a szabadság? Semmi.
   Píszí, le veled!