Oldalletöltések száma: 5905024
2018. január 20. szombat 04:06,
Fábián és Sebestyén napja van.

Érettek

Javultak az iskolázottsági mutatók Magyarországon a 2011-es népszámlálás és a tavaly októberi kis népszámlás között – derült ki a KSH nemrégiben napvilágot látott információjából. De megtudhattuk azt is, hogy a népesség (nyilvánvalóan a 18 éven felüliek) fele legalább érettségivel rendelkezik, a 25 évnél idősebbek több mint egyötöde pedig diplomás.
   Bevallom, fogalmam sincs, hogy ez kiváló eredmény-e, vagy éppen csak egy kegyelem kettes, mert bár a felnőtt népesség fele, vagyis mintegy négymillió ember garantáltan tett egy, az életében és képzettségében mérföldkövet jelentő vizsgát, a másik négymillió ugyanakkor nem.
   Ahogy az interneten is megtalálható, a mai értelemben vett érettségi vizsgát első ízben 1788-ban, Poroszországban tartottak. Ausztriában 1849 óta érettségiztetnek, Magyarország gimnáziumaiban pedig 1851-től követték a monarchiabeli példát.
   Azt, hogy ma mekkora értékkel bír az érettségi, mire jogosít, és mihez lehet vele kezdeni, nehéz megmondani. Mert miközben a továbbtanuláshoz elengedhetetlen, addig csak egy érettségivel napjainkban nemigen lehet nagy álmokat szőni a munkaerőpiacon, ahol a magasan képzett emberek jelentős része is úgy érzi, hogy nem becsülik meg tudását, és ami a mindennapi életben végképp zsebbevágó, nem is fizetik meg. Ezután a csak érettségizett munkavállaló bizony nincs irigylésre méltó helyzetben.
   A Központi Statisztikai Hivatal kis-népszámlálási eredményeinek ismertetésekor elhangzott, ahogy fogynak az alulképzett idős emberek, úgy emelkedik a lakosság iskolázottságának szintje. Nem tudom, hogy tekinthetjük-e ezt az utóbbi években kiválóan felforgatott, átalakított hazai oktatás dicsőségének?
   Ha már az oktatásnál tartunk, nem árt feltenni a kérdést, vajon mi van a népesség nem érettségizett másik felével? Vajon ők az egykor jól működött, mára viszont derekasan lepusztított szakmunkásképzésben vettek, vesznek-e részt és tisztességes, bár mélyen nyugati társaik alatt fizetett kétkezi munkásokként, szakemberekként keresik-e kenyerüket, vagy közmunkások lettek, mert a szemét eltakarításához, a parkrendezéshez, ároktakarításhoz és hasonló fontos önkormányzati feladatokhoz valóban nem kell szakvizsgával rendelkezni.
   Egy korszerű társadalmat képzett polgárainak sokasága tehet naggyá, vagyis kimondhatjuk, hogy kiváló oktatás nélkül nincs fejlődés. Igaz, minél tanultabb valaki, minél többet tud a világ dolgairól, annál többet és mélyrehatóbban gondolkodik, emiatt nehezebb lesz szlogenekkel, nagyívű kormánypropagandákkal, féligazságokkal, vagy éppen jól hangzó és mozgósító erejűnek szánt hazugságokkal irányítani.
   Jogos tehát a kérdés: mi érettek vagyunk?

London

Családom egyik igen tehetséges, magasan képzett ifjú tagja Londonba készül. Szakmájában szinte már mindent megtanult, amit itthon lehetett, amit pedig nem, azt megtette Angliában és az Egyesült Államokban. Egy ideje úgy érzi, hogy tudását idehaza nem becsülik meg, nem veszik igénybe magas szintű ismereteit. Eldöntötte, hogy még egy szakterület ismereteit sajátítja el saját pénzéből, mégpedig Nagy-Britannia fővárosában, ahol munkát is vállal, hogy ottani költségeit ki tudja fizetni.
   Gyerekkorától figyelem pályafutását, az ismeretlen kihívásoktól nem félő bátorságát. Ő a modern Európa gyermeke, a sokat utazó, sok ismeretet szerző, nagy tudású fiatalok közé tartozik, akiket ma az unió ösztöndíjprogramjának neve nyomán Erasmus-generációnak neveznek.
   Szemernyi kétségem sincs, hogy Londonban is megállja a helyét, mégis féltem őt. Igen, a terroristáktól, akik ezúttal ismét Londonban csaptak le, ártatlanokat öltek, sokakat súlyosan megsebesítettek, olyanokat, akiknek egyetlen bűne, hogy nem Allah követői. Így istenük nevében, önmagukat felhatalmazva, megölhetnek ártatlan keresztényeket, zsidókat, bármilyen más hitűeket, vagy vallástalanokat. Bár pár napja egy kabuli merényletben muszlim ölt többnyire muszlimot és vérgőzös gyilkosaiknak elég a vérengzéshez az is, ha a másik ember muszlim ugyan, de síita, vagy szunnita.
   Nyilvánvalóan a gyűlölet gyűlöletet gerjeszt, a gyilkosság gyilkosságokat. Lehet, hogy az egyik fél mindezt rendcsinálás ürügyén bombázásokkal, a másik öngyilkos merényletekkel, autós gázolásokkal, késekkel műveli, de egyetlen ártatlant sem érdekel, hogy hősködő politikusok, vagy „igazságosztó” merénylők miatt kell meghalnia, miközben ő csak életben akar maradni egy háború sújtotta országban, vagy békésen sétálni egy város utcáján, hallgatni kedvence koncertjét, mint történt Manchesterben.
   Európa vezető politikusai akkor járnának el megfelelően, ha végre felismernék, nem helyes befogadni tömegeket, ha azok nemzedékek sokaságán át beidegzett neveltetése ellenkezik a befogadó ország szabályaival, erkölcsi normáival, szokásaival. Sokkal inkább Európán kívül kellene tartani a menekülőket és a jobb élet reményében vándorútra kelőket. Nem megtagadni kell a segítséget a rászorulóktól, hanem lehetővé tenni, hogy megszokott környezetükben élhessenek békében.   Már persze ha abban akarnak élni. Mert több merényletben is az egykori bevándorlók már európai állampolgár, de kilátástalan életet élő második, harmadik generációs gyerekei ölték halomra embertársaikat.
   Tudjuk, a terror kiirthatatlan, mégis mindazoknak, akik nem csak politikai tőkét szeretnének kovácsolni ártatlanok halálából, együttesen kellene megoldást találni, hogy egyikünknek se kelljen szeretteit féltenie, mert valahol a világban elmennek koncertre, vagy egy kellemeset sétálni.

Statisztikai alapon

„Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.”
   Ezt a kijelentést – állítólag tévesen – a legendás brit miniszterelnöknek, Sir Winston Churchillnek tulajdonítják. Van olyan forrás is, amely szerint a németek terjesztették ezt róla a második világháború alatt, hogy hazugnak állítsák be. Ma már nehezen kideríthető, hogy elhangzott-e egyáltalán a mondat, ugyanakkor erősen jellemzi az emberek és a statisztika viszonyát.
   E gondolatok kiváltó oka, hogy pár nappal ezelőtt ünnepelhettük a hazai statisztika létrejöttének 150. évfordulóját, ugyanis Keleti Károly vezetésével 1867. május 25-én alakult meg a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium keretei között hatfős statisztikai szakosztályként a mai hatóság, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elődje.
   Élete folyamán szinte mindenki találkozik a statisztikával, sőt szolgáltat adatokat hozzá. Elég csak arra gondolni, ha egy édesanya megkérdezi a boltba küldött gyermekét, hogy mennyit költött, vagy ha az iskolában arra kell felelnie a diáknak, hogy hányan voltak benne a folyosói verekedésben, máris adatokat szolgáltattak. De számot kell adnunk munkánk során az egy nap alatt elkészített munkadarabokról, vagy adóbevallásunkban a megkeresett jövedelmünkről. Vagyis minden, ami velünk történik, valahol, valamelyik címszó alatt statisztikai adattá válik.
   S, hogy mire is jó mindez? Nos ha nem lenne statisztika, nem lehetne terveket készíteni, nem sütnének elegendő kenyeret a pékek, nem lenne elég hús a boltokban, vagy éppen mindenből túl sok lenne, nem tudnánk, hogy mekkora az átlagkereset (amelyet a dolgozók többsége csak hírből ismer), vagy éppen ki rúgta a legtöbb gólt az igen színvonalas magyar labdarúgó-bajnokságban.
   De mint tapasztaljuk, a statisztikai adatokat sokféleképpen lehet értelmezni, hiszen a világ minden kormánya és politikusa úgy használja, forgatja a számokat, ahogy azt érdeke kívánja. Például valahol, egy országban az ott nemzetinek nevezett konzultációnál siker lehet, ha milliós nagyságrendben küldik vissza a polgárok a kormány által feltett álkérdésekre adott és a lehetséges válaszadási lehetőségekkel sugallt válaszokat. Ha nagy a szám, akkor ez az adott konzultálónak siker, lehet vele büszkélkedni, miközben nem hangzik el egy olyan – bizonyára sokakat érdeklő adat – hogy hányan írtak különvéleményt, pontosabban indulatukban hányan küldték el bizonyos melegebb égtájra a kérdések megfogalmazóit.
   Ezért, miközben megállapítjuk, hogy statisztika nélkül nem működne a világ, átérezzük igazságát a Churchillnek tulajdonított kijelentésnek is.

Súlyos magyarok

Kijelentem, hogy enni jó. Gondolom, hogy sokan értenek velem egyet, sőt még talán a kommentelők sem esnek nekem mindenféle gyalázatot vágva a fejemhez a kinyilatkoztatásom nyomán. Szóval nagyjából biztosra megyek.
   Annál is inkább, mert az idei, május 20-ai Európai Elhízás Nap (EOD) alkalmából a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD által kiadott jelentés szerint a szerveződés 35 tagországában minden második felnőtt, és hatból egy gyerek túlsúlyos. Vagyis az emberek szeretnek enni.
   Bennünket kiugróan is érint a felmérés, amelyből kiderül, hogy az Egyesült Államok, Mexikó és Új-Zéland mögött a cseppet sem előkelő negyedik helyet, ezen felül az európai aranyérmet éppen mi, magyarok szereztük meg. Persze jó lenne olyan felmérések negyedikjének is lenni, amelyek például a legfejlettebb, legdemokratikusabb, legtehetősebb, legélhetőbb országokat sorolja fel, de hát az ember ne legyen elégedetlen, örüljön annak a sikernek, amit elért.
   Már persze amennyiben mindez siker, bár aligha az. Különösen annak fényében nem, hogy ugyancsak a napokban látott napvilágot egy vizsgálati eredmény, amely szerint az egészséges kövér emberekre sokszorosan nagyobb veszély leselkedik a szív- és érrendszeri megbetegedések terén, mint vékonyabb embertársaikra.
   A szülők szeretetüket sokszor azzal mutatják ki, hogy etetik a gyerekeiket. Ez természetes, hiszen az utódok ellátásának egyik sarkaltos pontja a táplálás, de a fiatalok túletetése, zsíros ételekkel, édességekkel tömése már közel sem az. Felmérések szerint a magyar gyerekek közel harmada súlyfelesleggel küzd és a túlsúlyos, vagy elhízott fiatalok nagy eséllyel felnőttkorukban is kövérek lesznek.
   Mindezek elkerülésében sokat segíthet a tudatosság, a megfelelő nevelés és a család jó anyagi helyzete. Mert ha csak kenyérre és olcsó zsiradékra jut, akkor nemigen lehet mondani a fiatalnak, hogy egyen sok zöldséget, gyümölcsöt, és ha meg is tehetné a család, hogy korszerűen táplálja gyermekét, de anyuka és apuka is szereti a nehéz ételeket, azokból is a minél többet, akkor a gyereküknek sem marad esélye a helyes táplálkozásra.
   A rendszeres sportolás sokat javíthat ezen az állapoton, a többfelé megépült tornacsarnokok, sportpályák is hozzájárulhatnak ehhez, bár éppen azt tapasztalom, hogy nem is oly könnyű a termek, pályák bérleti díját megfizetni. Ugyanakkor ez nem lehet kifogás, hiszen tudjuk, a láb mindig kéznél van, futni pedig jószerével minden egészséges gyerek tud, vagyis csak a megfelelő szülői példamutatás kell hozzá, meg egy lábat kímélő cipő.
   Úgy tűnik, napjaink közéleti történéseit csak jól kipárnázott idegekkel lehet elviselni. Talán ez a magyarázat arra, hogy miért is vagyunk mi a legkövérebbek Európában.

A zsaroló

Ül az ember a számítógépe előtt, figyeli a monitort, munkát végez, levelet ír, tervez, filmet néz, híreket, kommenteket olvas, játszik, vagy éppen pénzügyeivel foglalkozik. Semmi különös, csak átlagos 21. századi tevékenység.
   Ül a gépe előtt egy másik ember valahol a világ ki tudja melyik pontján, és azon ügyködik, hogy másoknak kárt okozzon, miközben ő látványosan meggazdagodik. Mondhatnánk, hogy ez is csak egy átlagos, bár szerencsére az előbbinél ritkább 21. századi tevékenység.
   Meglehet, hogy ez az interneten terjesztett írásom nem jut el az olvasókhoz, mert a cikk születésének pillanatában már több mint 150 ország számítógépeit érte el a WannaCry elnevezésű zsarolóvírus, amely a középkori pestisjárványokhoz hasonló sebességgel terjed és szedi áldozatait. Igaz, e vírus nem öl meg embereket, csak a mindent átszövő informatikai rendszereket teszi tönkre, amellyel viszont cégóriásokat, állami intézményeket, adatbázisokat és rajtuk keresztül a világ polgárait hozhatja súlyos helyzetbe.
   A zsaroló a számítógép működését megakadályozó kártevő hatástalanításáért 300, estenként 600 dollárnyi virtuális pénzt, Bitcoint követel. Ahogy azt szakértők megállapították, a zsarolóvírust az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynökségétől lopták el más hackerszoftverekkel együtt. A kártevő a Windows operációs rendszerek egyik sebezhetőségét használja ki, amelyet a Microsoft már hónapokkal ezelőtt kijavított, csak éppen sokan nem telepítették a frissítést.
   A számítástechnikához amúgy mit sem értő, annak vívmányait csak használó emberek igencsak elképedve figyelhetnek fel arra a mondatra, hogy az amerikaiak – ahogy számtalan más ország megfelelő kormányhivatala is – zsarolóvírusokat és más, az informatikai rendszerek befolyásolására, tönkretételére alkalmas hackerszoftvereket fejlesztenek és tárolnak. Egy átlagpolgár, akinek legfőbb gondja az, hogyan teremtse elő saját és családja megélhetési költségeit, nemigen gondol arra, hogy kormánya akár külső ellenségek, akár saját polgárai ellen bevethető kiberfegyvereket gyártat és tárol nagy mennyiségben.
   Nem kell nagyon képzettnek lenni az informatika terén, elég csak a napi híreket olvasni, hogy tudjuk, hatalmas háború zajlik jelenleg a kibertérben. Gondolhatunk az amerikai elnökválasztást befolyásoló támadásokra, az álhírgyárak tömegeket félretájékoztató „híreire”, és máris megértjük: nagy veszélyben vagyunk.
   Nyilvánvalóan óvatossággal, megfelelő vírusvédelemmel egy szintig lehet védekezni a támadások ellen, de félek tőle, ahogy nekem, úgy nálam sokkal tudósabb embereknek sincs fogalmuk a tökéletes megoldásról.
   Rossz hír viszont a zsarolóknak, hogy fizetni aligha fogunk.

Esélytelen generációk

Minden átlagosan jó érzésű szülő azt szeretné, ha a gyermeke többre vinné, mint ő. Ennek érdekében erőn felül is megad számára mindent, amit jónak lát. De mifelénk ez sajnos édeskevés. Egy közelmúltbeli felmérésből ugyanis az derült ki, hogy az Európai Unióban a magyarok bízhatnak a legkevésbé abban, hogy a gyermekük jobban fog élni, mint ők.
   De nem csak a gyerekekről van szó, a polgárok saját helyzetük javulásában is csak visszafogottan reménykedhetnek. Az Eurofound felmérésében azt vizsgálták, mekkora az esély arra, hogy valaki magasabb társadalmi státuszba lépjen, vagy, hogy mennyire számíthat jobb munkahelyre, mint amilyen a szüleinek volt. Nos, ha azt saját sorsunkból, vagy a környezetünkben élők kínlódásából még nem vettük volna észre, a vizsgálatból megtudhattuk, hogy társadalmi mobilitás terén az EU legrosszabbja éppen szeretett hazánk.
   A Social mobility in the EU (Társadalmi mobilitás az EU-ban) című tanulmány készítői többek között azt vizsgálták, hogy hányan tudtak 2002 és 2010 között magasabb társadalmi pozícióba kerülni. Magyarország ebben lett a legutolsó az EU-ban, mindennek tetejébe bármelyik nemet is nézzük, az utolsó hely a miénk.
   Akkor sem állunk jobban, ha azt vizsgáljuk, hogy hányan számíthatnak jobb munkára, mint amilyen a szüleiknek volt. Döbbenetesen alacsony, mindössze tízszázalékos esély van arra, hogy egy magyar férfi jobb munkát végezzen, mint az apja és ez a Horvátország, Málta, Olaszország és Románia nélkül vizsgált 24 tagállam legelkeserítőbb adata. A nőknél már valamivel jobb az állapot, negyedüknek van reménye arra, hogy jobb munkát végezzen, mint az édesanyja, bár ez is az elemzés harmadik legrosszabb eredménye.
   Nyilvánvalóan akkor lehet fejlettebb a társadalmi mobilitás (az, amikor az egyén vagy a család társadalmi helyzete megváltozik, átlép az egyik társadalmi osztályból, rétegből a másikba), ha az adott országban magas szintű az oktatás, ha az oktatásból jól tervezett út vezet a foglalkoztatottak világába, és ahol a dolgozókat tudásuk, teljesítményük alapján díjazzák. Persze ilyen rendszerek nem épülhetnek éhbérnél is kevesebb javadalmazást nyújtó közmunkára, visszafogott tudást adó ám engedelmes polgárokat létrehozó oktatási rendszerekre, mert az garantálja az adott ország leszakadását.
   Ma tehát ott tartunk, ha a magyar szülő azt akarja, hogy gyermeke többre vigye, mint ő, akkor arra biztatja csemetéjét, hogy nyugati egyetemen tanuljon, és ha végzett – fájdalom ez egy szülőnek – keressen más országban a hazainál sokszorosan jobban megfizetett munkát és jobb körülményeket biztosító életet.
   Ez is egyfajta társadalmi mobilitás, bár számunkra a legrosszabb.

Nem beszélni külföldi

Két hazánkfia sétál a városuk főutcáján, amikor hozzájuk lép egy külföldi.
   - Do you speak English? – kérdezi az illető, de miután látja az értetlen arckifejezéseket, újból próbálkozik: Sprechen sie Deutch? A válasz ugyanaz. Lemondóan legyint és otthagyja a kérdezetteket.
   - Jó lenne, ha beszélnénk valamilyen idegen nyelven – mondja az egyik, mire a másik: ez az ember kettőt is tud, és látod, mire megy vele...
   A minap két fontos hír is napvilágot látott az idegen nyelvekkel kapcsolatban. Az egyik szerint a közkedvelt keresőóriás megújította fordítóprogramját, amellyel már magyarról, vagy magyarra is meglehetősen jól lehet szövegeket fordítani, a másik hír szerint nyelvtudásban tökutolsók vagyunk az EU-ban.
   Rögtön adódik a kérdés, minek is tanulnánk idegen nyelveket, ha egy számítógépes alkalmazással pillanatok alatt olyan nyelvre fordíthatjuk gondolatainkat, amilyenre akarjuk? A helyzet persze közel sem ilyen egyszerű, mert a gépi fordítások még akkor sem olyan pontosak és félreérthetetlenek, ha egyik-másik hírportál azzal is üdvözölte a megújulást, hogy az így már előbb tudja az „érdekes” megnyilvánulásairól elhíresült magyar állampárti vezető gondolatait, mint ő maga.
   De félre a gonosz megjegyzésekkel, azért is kellene tudnunk, mondjuk angolul, amely nyelvet már minden uniós országban megértenek, hogy ha külföldre megyünk, ne haljunk éhen, vagy ne tévedjünk el, esetleg képesek legyünk eligazodni az interneten.
   Az Európai Unió 24 országában készített szomorú statisztikából kiderül, hogy hazánk polgárai tudnak legkevésbé más nyelven is kommunikálni, továbbá, hogy a 25-64 év közöttiek idegennyelv-ismerete terén még az igencsak rosszul teljesítő bolgárok is előbbre tartanak nálunk. A magyar felnőttek mindössze 37 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet. A harmadik legrosszabbul szereplő spanyolok közül is 13 százalékkel több az idegen nyelvet beszélők száma, mint mifelénk.
   Aki már próbálkozott azzal, hogy megtanuljon egy idegen nyelvet, érzékelhette, hogy olyan nyelvtani szabályokkal fárasztották éveken át, amelyektől végképp összezavarodott és elment a kedve a tanulástól. A korosabbak megtapasztalhatták ezt akkor, amikor kötelezően tanultak oroszul. Az eredmény közismert.
   Pedig a nagyvilágban sok ország oktatása mutat követendő példát arra, hogy hogyan is kell megtanítani egy idegen nyelvet. Nyilván nem a nyelvtannal, amit az emberek zöme anyanyelven sem ismer, hanem beszédtanítással, mondatok begyakorlásával, mit például teszi a világ legkedveltebb nyelvoktató alkalmazása, a Duolingo.
   Úgy tűnik, ez az alkalmazás többet tesz lemaradásunk csökkentéséért, mint a magyar állam oktatáspolitikája sok évtized óta.

Nőügyeink

Őszinte vallomást teszek: mindig is gyengéim közé tartoztak a nők. Szeretem a társaságukat, kedvességüket, céltudatosságukat éppúgy, ahogy elnézem csapongásaikat, akaratosságukat, vagy éppen lelki bizonytalanságaikat. Nélkülük semmit sem érne az életem és hiányukban igencsak rosszul érezném magam a bőrömben.
   Ráadásul tetszenek az okos nők, az sem bánt, ha akad nálam sokkal eszesebb, talpraesettebb, jobban kereső a közvetlen környezetemben (bár tapasztaltam, alkalmazkodni hozzájuk már közel sem könnyű, éppen képességeik miatt). Büszke vagyok és voltam mindig is azokra a lányokra, asszonyokra, akikre családomban felnézhettem, sikereiknek éppúgy örülök, mint a magaménak. Hiszem és remélem, hogy a modern társadalmakban az ilyen szemlélet közel sem oly ritka, mint azt néhány macsólelkű férfitársam elhitetni akarja.
   Mindezek után nem lehet váratlan, hogy elítélem a nőkkel kapcsolatos erőszakot, fölényességet, a háttérbe szorításukat. Úgy vélem, hogy az a férfi, aki egy olyan országban, ahol a népesség több mint fele nő „nem foglalkozik nőügyekkel”, vagy aki azt találja mondani: „szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk” nem csak vezetőnek, de családfőnek is alkalmatlan. Önmaga állított ki igazolást erről.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap kiderült, az Európai Unión belül Magyarországon a legalacsonyabb a parlamenti képviselőnők aránya és e téren Magyarország a világ 194 országa között a nem éppen előkelő 158. helyen áll. A 199 fős magyar parlamentben csupán húsz nő tevékenykedik, vagyis mintegy tíz százalék a női politikusok aránya és ez a szám a rendszerváltás óta lényegében változatlan.
   Az Integrity Lab kutatói erre a kérdésre keresték a választ, hogy miért van ilyen kevés nő a magyar politikai életben. Kiderült, a megkérdezettek 84 százaléka nem ért egyet azzal az állítással, hogy a nők kevésbé alkalmasak politikusnak és 74 százalékuk azt sem fogadja el, hogy a nők kevésbé képesek nehéz döntéseket meghozni.
   Az a közelítés, hogy vezetni csak férfi tud, nem pusztán a politikára, de a gazdaságra is igaz, pedig aki már dolgozott női vezetővel tudja, hogy legalább annyira megfontolt, tudatos, felkészült irányító lehet, mint egy férfi. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy kevés cég bízza a vezetést nőre és kevés vállalkozás fizeti meg a férfiakéval azonos módon a női munkatársakat. Vagyis a nő maradjon a háztartásban, ha pedig munkát vállal, úgyis gyengébben teljesít majd, mert ott van számára még a gyerek, a férj, meg a lakás ellátása, vagyis nem juthat elég energiája a munkahelyi munkára.
   Pont ez az a szemlélet, amelyet oly hangosan elítélünk más népeknél.

Égtájak

Mielőtt bárkinek az érzelmeibe gázolnék, gyorsan előrebocsátom, hogy nekem személy szerint egyetlen nemzet polgáraival sincs bajom mindaddig, amíg nem törekszenek felettünk uralkodni, amíg hazámat, családomat, barátaimat, engem nem szándékoznak leigázni és békés életvitelemet nem akarják megváltoztatni.
   Ifjúkoromban sokszor hallottam az akkori állampárt vezetőinek biztatását, miszerint ne essünk hasra Nyugat előtt. De mi, magyarok bizony hasra estünk, ha láttunk egy modern autót, vágyott tárgyat, ha nagy ritkán kiutazhattunk a Lajtán túlra és megcsodálhattuk az ottani életet. A többség álma volt, hogy oda tartozzunk.
   Aztán megtörtént és részesei lettünk a nyugati világrendszernek. Ma meg azt olvasom, hogy mind többen igyekeznének vissza a jó meleg keleti akolba. Persze nem mindenki, de aki feltétlen híve a mai állampártnak és az országot irányító egyszemélyi vezetőnek, nagy részben igen.
   Mindezt a környezetemben nem tapasztalom, nemigen akadnak, akik visszasírnák a Nagy Testvér gondoskodását, de ahogy azt egy felmérés is bizonyítja, sok magyar ember vágyik Moszkva barátságára. Bár ahogy az egyik, valóban komolyan vehető újság írta, a szakértők szerint egy szűk csoportnak áll érdekében az irracionális barátság fenntartása Oroszországgal, mert az ország egésze ebből nem húz hasznot.
   A legnagyobb és egyelőre még nem kormányszócső hazai hírportál készíttetett a napokban egy közvélemény-kutatást, amelyben többek között azt vizsgálták, hogy vajon a polgárok szerint Magyarországnak Keleten vagy Nyugaton van-e a helye. Magyarország jövője szempontjából nyolc országról, országcsoportról kérdezték az emberek véleményét.
   Nem meglepő az eddigi felmérések alapján, hogy a magyarok közel fele csalódott ugyan az Európai Unióban, de kilépni a többség nem akar a gyakorlati előnyök miatt és az is kiderült, hogy polgártársaink csaknem fele az unióhoz, különösen Németországhoz, valamint az Egyesült Államokhoz való közeledését tartja szükségesnek. Van ugyanakkor 26 százaléknyi magyar, aki a keleti irányt pártolja, míg ugyanennyien nem választanának Kelet és Nyugat között. És a sikeres állami propaganda eredményeként a többség az arab országokkal (és Izraellel) semmiképpen sem erősítené a kapcsolatokat.
   A teljes népességben a nyugatpártiak vannak egyértelmű többségben, de nem elhanyagolható a Moszkva-barátok száma sem. Meglepetés, már ha az egyáltalán, hogy a kormánypárti szavazók 67 százaléka Moszkva-barát, ahogy a még inkább jobbra lévő párt szavazói is azok, bár kisebb arányban. Megdöbbentő adat, miszerint a 30 év alattiak 42 százaléka gondolja úgy, hogy az országnak Moszkva felé kellene tartania.
   Szívből kívánom az arrafelé igyekvőknek, hogy soha ne tapasztalják meg a Kelethez tartozás nagyszerűségét.

Megállítom Brüsszelt

Nincs mese, meg kell állítanom Brüsszelt. Oda van írva a felhívás az óriásplakátokra, ott virít szinte minden újságban. Ennek fele sem tréfa, itt bizony tennem kell valamit.
   Kicsit bajban vagyok, mert a múltkor, amikor biciklizés közben elszakadt a fékbowden, a bringát is alig tudtam megállítani, majdnem elestem, és a szelet sem sikerült tenisz közben, pedig igencsak kellemetlenül fújt. Szóval vannak gondjaim a megállításokkal.
   Este fáradtnak éreztem magam, ezért aztán reggelre halasztottam a megállítást. Akkor nagy bőszen neki is kezdtem, de aztán mégis jobbnak láttam előtte bereggelizni, a jó munkához ugyanis kell az erő. Megettem a szalámis, sajtos szendvicseimet, hozzá egy kis paradicsomot, paprikát, jófajta három az egyben kávéval leöblítettem és máris tisztábban láttam a világot. Na, gondoltam, itt az ideje nekilátni, mert ha feladat van, akkor azt meg kell csinálni.
   Aztán csak ültem és néztem ki magam elé a fejemből, mert fogalmam sem volt, hogyan is állítsam meg Brüsszelt. Merthogy sehol sem láttam. Körülnéztem a szobámban, sehol, kimentem a kertbe, majd az utcára, de nem jött. Most légy okos Domokos, gondoltam, mert sehol sem volt Brüsszel.
   Kicsit elgondolkodtatott az is, hogy meglehet, ez a Brüsszel nevű egyén nem is jön errefelé? Akkor meg hogy állítsam meg? Vagy talán nem is egy személyről van szó, hanem Belgium fővárosáról és az Európai Unió központjáról? De én még sohasem találkoztam személyesen sem élő, sem főváros Brüsszellel, bár jártam Belgiumban. Igaz, akkor is csak úgy átugrottunk párommal Luxemburgból Mechelenbe, várost nézni. Beismerem, annak idején eszembe sem jutott, hogy ha továbbautózunk Brüsszelig, akkor azt én ott helyben meg tudnám állítani. Megnéztük a katedrálist, sétáltunk a főutcán, aztán ennyi. Ha akkor észnél vagyok, talán Mechelent megállíthattam volna. Vagy ha az asszony figyelmeztet rá. De nem tette.
   Egyre inkább úgy érzem, hogy túlnő rajtam a feladat, nincs egyetlen épkézláb ötletem sem, hogy merre is induljak, mit vigyek magammal, amivel el tudom végezni mélyen tisztelt egyszemélyi vezetőm által rám osztott feladatot. Mert ha kéri, akkor meg fogom állítani Brüsszelt, ez nem vitás. De valószínűleg nagyon agyafúrt valami lehet ez a Brüsszel, mert még a kisvárosom főutcáján sem mutatkozik semerre sem. Egy szó, mint száz: bajban vagyok.
   Aztán egy kósza gondolat fészkelte be magát az agyamba. Lehet, hogy arról a Brüsszelről van szó, amelyik tizenhárom éve csak úgy, számolatlanul dobálja felénk a sok-sok pénzt, és amelyből sokan oly jól élnek? Amennyiben igen, akkor szólok: most álljanak meg!
   Vagy talán nem is Brüsszelt kellene megállítani?