Oldalletöltések száma: 5582145
2017. november 18. szombat 22:35,
Jenő napja van.

Voks

A téma igazi darázsfészek. Érthetően jogos érzékenység, rettenetesen sok sérelem, szenvedés, megaláztatás kapcsolódik hozzá, végtelen kiszolgáltatottságot és kegyetlen évtizedeket idéz az emlékezetbe.
   Természetesen a határon túli magyarok, pontosabban magyar állampolgárok szavazati jogáról van szó. Az őszödi beszédéről is elhíresült egykori miniszterelnök, mai ellenzéki pártvezér a minap nem kevesebbel állt elő, mint azzal, hogy az országgyűlési választásokon ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon és így nem viselik szavazatuk következményeit.
   Nosza, lett is nagy hangzavar, a kormánypárti sajtó rögvest nemzetárulónak titulálta a politikust, a határon túli magyar szervezetek pedig azzal vádolták, hogy megint a magyart akarja szembeállítani a magyarral. A hazai kis és annál is kisebb ellenzéki pártok egymással versengve tiltakoztak még a felvetés gondolata ellen is.
   E helyzetkép után érdemes megemlíteni, hogy a határon túli magyarok szavazati jogával kapcsolatban alig találkoznak a politikusi kijelentések az anyaországi magyarok véleményével. A Publicus Intézet még augusztusban vizsgálta azt, hogy a magyarországi magyar választók hogyan értékelik a határon túliak különböző jogait. Aki a mindennapokban beszélget embertársaival, annak nem meglepő az eredmény, mert miközben az anyaország polgárainak kétharmada helyesnek tartja, hogy a határon túli magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, addig a többségnek már nem tetszik, hogy a kormány milliárdok sokaságával támogatja a külhoni magyarokat, ahogy az sem, hogy szavazati jogot kaptak. Tíz megkérdezettből nyolcnak (!) nem tetszik, hogy a határon túli magyarok szavazhatnak, figyelembe véve, hogy nem Magyarországon fizetnek adót. A megkérdezettek többsége szerint a határon túliak a szavazataik miatt fontosak a kormánypártnak, és csak negyedük szerint azért, mert felelősséget érez irántuk.
   A határon túl élő polgártársaink szavazati jogát leginkább a kormányzó párt hívei támogatják, legkevésbé az egykor szebb napokat látott, mára parányivá zsugorodott baloldali volt kormánypárt választói. Ugyanakkor egyetlen vizsgált társadalmi csoport sem fogadja el, hogy a kettős állampolgárok és a külföldön élő magyarok szavazási lehetőségei között megkülönböztetően nagy legyen a különbség. Jelenleg míg a határon túliaknak elég levélben elküldeni voksukat, addig a külföldön dolgozó több százezer magyarországi magyarnak saját költségén akár fél napot is utaznia kell, hogy szavazhasson.
   A felmérés adatai nem meglepőek, ahogy az sem, hogy az igen elkötelezett kormánypártiak közül is nagyjából minden második ember ellenzi a külhoniaknak adott szavazati jogot.
   Ennyit arról, hogy a politikusok mennyire ismerik szavazóik gondolkodását.

Kifizetődő

Világszerte terjed a populizmus, a populista politikusok nyakra-főre hangoztatják kedvenc mondataikat, kínosan ügyelve arra, hogy azt mondják, amit szerintük a többség hallani akar. Aztán ha már megvan a nép támogatása, teszik, ami nekik tetszik.
   Érdemes idézni a Wikipédia szócikkéből, amely szerint a populizmus „…a nép, a választók bizalmának megszerzéséért – kivitelezhetetlen lózungokkal – operáló irányzat, …A populisták első számú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények visszahódítása az elittől a népnek”. Mondjuk a brüsszeli bürokratáktól?
   Sokatmondó szavak, mondatok. Kár hogy a populisták miközben ezt hangoztatják, sokkal inkább a saját hatalmuk, gazdagodásuk céljaira használják e politikai eszközt. Idehaza például a rendszeres, éppen soros gyűlöletkampány mellett kemény szóbeli harc folyik az Európai Unió intézményei és vezetői ellen, amely nem a nagy többségnek, csak a vezető hatalomnak szálka a szemében, hiszen hazánk egyszemélyi vezetője vélhetően úgy érzi, hogy a szervezet korlátozza korlátlannak vágyott uralmát.
   A napokban látott napvilágot annak a felmérésnek az eredménye, amelynek készítői arra voltak kíváncsiak, melyik ország polgárai érzik úgy, hogy kifizetődő az uniós tagság. A 28 tagállam polgárai közül a legtöbben, több mint nyolcvanszázaléknyian hét országban nyilatkoztak pozitívan a tagságról. Kiemelkedő az írek 90 százalékos elismerő véleménye, de a máltaiak, litvánok, luxemburgiak, lengyelek, dánok, észtek is az élvonalba tartoznak. A németek közül már „csak” 77 százaléknyian kedvelik az uniót. Mi, magyarok sem vagyunk ellene az uniónak, hiszen a polgároknak 72 százaléka unióbarát. Talán nem ártana a nagy emberek beszédíróinak is megismerkedni az adatokkal.
   Aki az Európai Parlament által közzétett felmérés adatait böngészi, meglepve láthatja, hogy az éppen távozó britek többsége, 55 százaléka is kifizetődőnek tartja az uniós tagságot. Az már más kérdés, hogy akkor vajon a népszavazáskor miért szavazott a – szűk – többség Nagy-Britannia unióból kilépésére? Levonható tanulság, hogy a népszavazásokra, választásokra mindenkinek el kell mennie, ha nem akarja, hogy mások döntsenek a sorsáról.
   A legkevésbé unióbarát országokban is a többség kifizetődőnek tartotta a tagságot, a hátulról negyedik osztrákok között is 53 %-kal az uniót pozitívan értékelők vannak többségben és csak a görögök, ciprusiak, olaszok közül tartották kevesebb, mint ötvenszázaléknyian előnyösnek a tagságot.
   Több populista pártvezér is harcol Európa szerte az amúgy önkéntes uniós tagság ellen. A népek, ahogy a felmérés bizonyítja, kevésbé. Nem ártana, ha ezek a politikusok tájékozódnának, mielőtt beszélnek.

Bizalom

Október közepén tették közzé a legújabb hazai közvélemény-kutatás adatait, amely szerint harmadik hónapja növekszik töretlenül a kormánypárt (állampárt?) népszerűsége a biztos pártválasztók körében.
   Környezetünkben sok országban zajlottak, zajlanak mostanában választások és bár a fejlett demokráciákban a demokratikus berendezkedés, a liberális állam szükségessége nem kérdőjeleződött meg, szinte tapintható mindenfelé az elégedetlenség.
   A hazai közvélemény-kutatók adatai különösen érdekesek akkor, ha összehasonlítjuk azokat egy nem itthoni intézet méréseivel. Ebből ugyanis az derül ki, hogy magyarok többsége nem elégedett a demokrácia működésével és nem bízik abban, hogy a kormány azt teszi, ami az országnak a legjobb.
   A közelmúltban a Pew Research Center közvélemény-kutató készített nemzetközi felmérést arról, hogy milyen a közvélemény hozzáállása a politikai rendszerekhez, illetve a nemzeti kormányokhoz. A több kontinensre kiterjedő felmérésből kiderül, hogy a demokrácia működésével a közel-keleti és a dél-amerikai országok a legelégedetlenebbek, de a többség Magyarországon is így érez. Nálunk a megkérdezettek 53 százaléka fejezte ki elégedetlenségét.
   A Pew felmérése szerint az embereknek általában nem tetszik a kormányuk működése. A 36 országban végzett felmérés szerint átlagban 46 százalék volt elégedett a demokrácia működésével, 52 százalék viszont nem. A helyi politikával leginkább elégedetteket az ázsiai, csendes-óceáni térségben találták a kutatók és meglepő módon több afrikai országban is úgy látja a többség, hogy a demokrácia ott jól működik. A legelégedetlenebbekkel Görögországban, Olaszországban, Libanonban, Dél-Koreában, Mexikóban, Brazíliában és Franciaországban találkoztak.
   Persze, a demokráciával való elégedettség nagyon is összetett valami, hiszen elég egy dolgát lelkiismeretlenül végző ügyintéző egy hivatalban, egy többeket sértő rendelet és máris az érintettek számára csorbul a demokrácia. Mint kiderült, az elégedettség nagyban összefügg azzal, hogy az emberek mennyire bíznak meg a nemzeti kormányaikban. A magyar kormány sem lehet büszke a kapott eredményre – különösen, ha a ghánai 51 százalékra gondolnak – ugyanis a magyar válaszadóknak csak kilenc százaléka bízik meg maradéktalanul a kormányban. Igaz, 48 százaléknyian azért valamennyire bíznak az ország vezetőiben.
   Ezek után már csak azt a kérdést kell feltennünk magunkban, hogy miért is bízzunk a kormányunkban és mi jelenti számunkra a demokráciát? Az elsőt döntse el mindenki maga, az utóbbiról azért kijelenthetjük, hogy bár sok sebből vérzik még ott is, ahol jól akarják művelni, de a többség számára még mindig a legjobb.
   Baj, ha mindezt nem érezzük.

A hormon

A tesztoszteron túltengése miatt sok férfi jutott már bajba. Közismert, hogy a tesztoszteron a legfontosabb férfi nemi hormon, az urak szervezete a herékben állítja elő és ezzel már jószerével mindent meg is magyaráztunk. A magas tesztoszteronszint okozhat családi veszekedéseket, kocsmai verekedéseket, és ha egy ilyen, mondhatni tesztoszteronban fürdő ember hatalomhoz jut, hát akár háborúkat is.
   Egy hír szerint Amerikában ma a hivatásos részvénypiaci kereskedők jelentős többsége fiatal férfi. A kutatók bizonyítékot találtak arra, hogy a magas tesztoszteronszint lényeges tényező lehet a piacok ingadozásában, mert az ifjak hormonjának tombolása megváltoztatja addigi kereskedői viselkedésüket, emiatt ezek a kereskedők túlbecsülhetik a részvények jövőbeli értékét, amellyel veszélyes árbuborékokat (mesterségesen felpumpált árfolyamokat, ésszerűtlen árakat) hozhatnak létre.
   A kutatás részleteivel nem untatom olvasóimat, de annyit elárulhatok, hogy az tudós emberek és 140 vizsgált férfiember részvételével nagyon is komoly volt. A kutatás végén a tudósok vezetője elmondta, a tapasztaltak arra utalnak, hogy a hormonok hatását is figyelembe kell venni a hivatásos döntéshozatalban, mert a biológiai tényezők súlyosbíthatják az anyagi veszélyeket.
   Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a fejlett országokban sem csökken a férfiak túlsúlya a politikában és a gazdasági, társadalmi élet megannyi más vezető posztján. Bár szép számmal akadnak országokat, cégeket, intézményeket vezető nők, arányuk így is parányi a tesztoszteron által vezérelt férfiakkal szemben.
   A tesztoszteron nem csak a gyerekből férfivá átalakulásért, a nemi jelleg kialakításáért, de a nemi vágyért és nem elhanyagolhatóan az agresszióért is felelős. Ez utóbbi nyilvánvalóan fontos szerepet játszott egykor az életben maradásban a halászó, vadászó, vándorló életmód során, a nőkért, a területek megszerzéséért, vagy éppen a hatalomért folytatott harcokban. A mai világban is van ilyen szerepe, de még mennyire, legfeljebb csak formailag alakult át, eszközei finomodtak, miközben a lényege nemigen módosult. A tesztoszteron mennyisége dönti el, hogy ki akar uralkodni mások felett, ki akarja megszerezni mások vagyonát és elvenni akár életüket is. Vagyis, hogy ki lesz vezető és ki a vezetett, rosszabb esetben ki lesz uralkodó és kik az alattvalói.
   A kutatók arra jutottak, hogy befektetői területen a hivatásos kereskedőknek, befektetési tanácsadóknak és a fedezeti alapoknak korlátozniuk kell a fiatal férfi kereskedők által elfogadott kockázatokat.
   Szívből ajánlom a választók figyelmébe ugyanezt a túlzott tesztoszteronnal bíró politikusokkal szemben is.

Kutyakötelesség

Úgy gondolom, hogy aki élvezettel képes egy állatot megkínozni, az előbb, vagy utóbb sorra veszi majd, bántalmazza családtagjait is, a nehezen mozgó, védekezni már nem nagyon tudó idős szomszédjait és csak úgy szórakozásból általában a nála gyengébbeket.  
   A mifelénk legnépszerűbb közösségi portálon gyakran látni megkínzott állatok képeit és lehet olvasni a sajnálkozó, megdöbbent, vagy éppen a kínzók, vagyis e kiválónak aligha nevezhető emberféleségek gyalázóinak kommentjeit. Sokakból vált ki mindez agressziót, ők a kínzót is megkínoznák, ahogy az illető tette a védtelen állatokkal, s bár érthető az indulatuk, ezzel egy sorba kerülnének a cégéres gazemberekkel.
   Az egyik tematikus csatorna hónapokig vetített egy tetovált, szakállas, nagytestű nehézfiúkból álló önkéntes amerikai kutyamentő csapat akcióiról készült sorozatot. Amikor a kínzások, éheztetések, elhanyagoltság okán szenvedő állatok gazdáinál ezek a ránézésre is félelmetes legények megjelentek, ott hamar jobb helyzetbe kerültek az ebek. Bár úgy gondolom, csak átmenetileg, mert a háziállatát rendszeresen verő, elhanyagoló ember aligha javul majd meg, őt végleg el kell tiltani az állattartástól.
   Hazánkban is vannak önkéntes állatvédők, kalapot kell emelni a tevékenységük előtt és akár adományokkal is segíteni őket. A minap például arról olvashattam, hogy „Szurkolók az állatkínzás ellen” elnevezéssel indult egy mozgalom, amelyben a labdarúgó-szurkolók kemény magjából verbuválódott fiatal férfiak vették kezükbe a kutyák és más rosszul tartott állatok sorsát. 
   A sok vérforraló ügy nyomán végre a kormányzat is lépett, mert több más szervezet és ügyvédek, szakemberek közreműködésével kiadott egy „Kutyakötelesség – Útmutató a felelős kutyatartás jogszabályi előírásaihoz” című kiadványt. Ebben felvilágosítást nyújtanak többek között a kötelező oltásokról, a mikrochippel történő jelölésről, a sétáltatás szabályairól vagy a tartós kikötve tartás tilalmáról, meg arról, hogy mit kell tennie a gondoskodó gazdának az állatban félelmet keltő környezeti események során.
   Azt nem tudom, hogy aki szereti a családtaggá vált kutyáját, macskáját, annak mennyire ad majd mindez segítséget, hiszen a gazdák vélhetően nagyjából tisztában vannak a legfontosabb tennivalókkal, aki pedig nincs, az vajon hajlandó lesz-e egyáltalán a kezébe venni a füzetet, hogy okosodjon. Mindenesetre ez is valami.
   Sokkal fontosabb (lenne), hogy már az óvodákban, iskolákban megtanulják a gyerekek a felelős állattartást, állatszeretetet, hogy ne váljanak élvezkedő állatkínzókká, gyilkosokká. Ha pedig mégis így történik, akkor legyenek olyan törvényes büntetések, amelyek nyomán e kedves embereknek örökre elmegy a kedvük az állatkínzástól. 
   Az állatok védelme valóban kutyakötelességünk.

A terv

Miután tervek nélkül szerteszét hullik az ember élete, egy ideje én is lázasan gondolkodom soros tervemen, nem is egyetlenen, mert sok soros tervem van. A minap éppen tenisz közben, vesztes állásnál készítettem el soros tervemet, hogy hogyan lehetne onnan nyerni, de terv ide, vagy oda, jól kikaptam. Na, ja, az ellenfélnek ott, a háló másik oldalán is lehetett egy soros terve, vagy csak egyszerűen jobban teniszezett, mint én.
   Pár napja a közeli nagyváros kórházában kellett udvariassági látogatást tennem, mivel udvariasan átengedtem az egyetlen szabad ülőhelyet a zsúfolt váróban a nálam ugyan fiatalabb, de láthatóan nőnemű embertársamnak és a hívásra várakozók tömegében fogalmazódott meg bennem az éppen soros tervem, hogy hogyan is vészeljem át a következő néhány félórát a falnak dőlve úgy, hogy a legkevésbé terheljem a sport közben megsérült fájó lábamat. Ügyes fickó vagyok, jó volt a tervem, nem is lett nagyobb a baj.
   Azt nem tudom, hogy a balszerencséje nyomán éppen aznap odakényszerült tengernyi ember, vagy az őket kezelő alulfizetett, agyonterhelt orvosok, nővérek, kórházi dolgozók mit éreztek, hogyan bírták ki a napot, de remélem nekik is volt minderre a fejükben egy éppen odaillő terv. Várakozás közben a kórházi rendelő folyosóján ácsorgó, reményvesztett sokaságot látva tervet kezdtem faragni magamban arra is, hogy hogyan maradjak majd életben a kiválóan finanszírozott, jól szervezett egészségügyi ellátórendszer szolgáltatásai ellenére, ha egykor rosszra fordul majd az egészségi állapotom. Na, erre az esetre még egyetlen tervet sem tudtam összeütni.
   Igen hatékony tervet kellett összehoznom a napokban egy másik soros problémámra is. Pazarló, nagyvonalú életet élek, eszem, iszom, közlekedek, igen sok adót és rezsicsökentett számlát fizetek, támogatom a családomat, gyógyszert veszek, ahogy oly sok hasonló korú és korán meghalni nem hajlandó embertársam teszi, ráadásul, mint említettem, szórakozásból sportolni sem szégyellek. Szóval csak úgy szórom szanaszét a sok pénzt. Meg kellett terveznem tehát, hogy az állítólag értékálló havi nyugdíjamból, amelyből a következő hónap elején már jószerével semmi sem marad, hogy jöjjek ki.
   Egy szó, mint száz, egymást kergetik a tervek a fejemben, az egyik igyekszik lenyomni a másikat, ezért erőszakkal kell rávennem magam, hogy csak a sorosra koncentráljak. Még azt sem engedhetem meg magamnak – kortársaim ismerik ezt –, hogy az itt is fáj, meg ott is fáj érzés elvigye a figyelmemet a tervről. Mert ugyebár az ember feje nem káptalan, gondolatai ide meg oda csaponganak, nem árt tehát erősen koncentrálni.
   Ahogy mondtam, az éppen soros tervre.

Világvége után

A múlt hét végére esett az éppen soros világvége, amelyet David Meade amerikai keresztény író, asztrológus jósolt meg az amúgy is a vége felé rohanó világnak. Miután nem tudhattam, hogy aznap mikor következik be a vég, sokkal inkább az izgatott, hogy ne essen az eső, mehessünk végre teniszezni.
   Akadt már néhány komolyan vehető, biztos jóslat e látványos eseményre az elmúlt évtizedekben, legutóbb 2012 decemberében, amikor a maja naptár alapján jósolták meg ezt nekünk tudós emberek, és amelyek után másnap reggel arra ébredtünk, hogy elfogyott otthon a kenyér, vagy megint új cipő kell az ebugatta gyereknek, mert a világvégére várva kinőtte a régit.
   A most elmaradt világvégét a derék úr a Jelenések Könyvéből vezette le. Úgy vélte, hogy a 33 az egyik legfontosabb szám a keresztény hittudományban, hiszen 33 évig élt Jézus, és 33-szor szerepel az Ószövetségben az Elohim név, amely a Genezis első fejezetének eredeti szövege szerint Isten neve. A számmisztikában is láthatóan jól eligazodó férfi azt állította, hogy a napfogyatkozás, majd az azt követő hurrikánok a hamarosan bekövetkező Armageddon (a végső csata Isten és a Sátán között) közvetlen előjelei voltak, éppen ezért számára egyértelmű, hogy a világvégének a napfogyatkozás után 33 nappal, vagyis szeptember 23-án kell bekövetkeznie.
   Időközben módosult a jóslata, újabb elmélete szerint szeptember 23-án csak elindult az a folyamat, amely a végítélethez vezet majd és ezzel már nehéz vitatkozni, hiszen mindenki láthatja, hogy igen nagy sebességgel rohanunk a világvége felé. Legfeljebb annyival egészíthetjük ki, hogy a világvége már abban a pillanatban kódolva lett planétánk történetében, amikor megjelent az első ember a felszínén.
   Volt persze világvége akkor is, amikor a dinoszauruszokkal végző aszteroida becsapódott a Földbe, de mint később kiderült, hogy ez a világvége közel sem volt teljes, csak jó pár szerencsétlen fajnak. S, hogy mi kell a maradéktalan világvégéhez? Nos, ez nem is olyan fogas kérdés, mint első pillanatban gondolnánk.
   Vegyük hát sorra. Kell hozzá megállíthatatlan sokasodó emberiség, amelynek egyedei megesznek, kipusztítanak, felrobbantanak mindent. Persze ez még kevés, mert okos emberek irányításával ez a folyamat akár megállítható is lehetne, de itt jönnek a képbe a hatalmuk, vagy fanatizmusuk kiteljesedésére vágyó, az erre hajlamos tömegeket befolyásoló politikusok, vallási vezetők és, hogy az összeesküvés-elméletet se hagyjam ki, a pénzügyi háttérhatalom. Kell még víz- és élelmiszerhiány, az erőforrások, az emberi léthez szükséges alapfeltételek hiánya, az embertől cseppet sem idegen gonoszság és máris kész az a káosz, amely a végén valóban világvégéhez fog vezetni.
   Legalábbis az emberiség számára.

Röghöz kötve

Mint kiderül, a kisebbséghez tartozom, mármint abban, hogy más városban élek, mint ahol születtem. Polgártársaim nagyobbik feléhez képest igencsak kalandvágyó vagyok, mert eddig már két városban, és ha a sorkatonaság két szép és tartalmas évének helyszíneit nem veszem figyelembe, összesen hét helyen laktam. A mikrocenzus adatai szerint izgő-mozgó ember vagyok.
   A minap tette közzé a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) a mikrocenzusát. Ez egy olyan népesség-összeírás, amely két népszámlálás között mintavételes eljárással követi nyomon a társadalmi folyamatokat. Ebből a köztes népszámlálásból sok más mellett az derül ki, hogy a magyarok 52 százaléka ugyanazon a településen lakik, mint születésekor. A vidékiek sokkal jobban ragaszodnak szülőhelyükhöz, hiszen a községek lakosainak 56 százaléka, míg a városlakóknak fele él születése óta ugyanazon a településen.
   Mindezt kezelhetnénk pozitív adatként azzal, hogy nyilván az emberek elégedettek lakóhelyükkel, ott boldogulnak, ahol születtek és ahol nagy valószínűséggel őseik is éltek. A valóságban mindez inkább a lehetőségek hiányát jelzi, hiszen a legtöbb magyarországi községben kevés a munkahely, így alig van bevételük a családoknak, nagy kalandozásokba nemigen kezdhetnek. A nyugati világból, különösen az Egyesült Államokból ismert, hogy jobb munkahelyért, biztosabb megélhetésért egész családok kerekednek fel és helyezik át életük színterét nem csak egy távolabbi városba, de akár másik államba is. Mi ennél sokkal röghöz kötöttebbek vagyunk, különösen azért, mert ha évtizedek alatt egy család nagy nehezen össze is hoz magának egy lakást, vagy házat, amelyet örül, ha fenn tud tartani, már nincs annyi tartaléka, hogy eladja, másutt vegyen egy másik ingatlant és új életet kezdjen. A lakásbérlés hosszabb távon pedig megfizethetetlen.
   Nem meglepő, hogy a legidősebbek csoportját jellemzi legkevésbé a lakóhely-változtatás. A 65 éves és annál idősebbek majdnem 60 százaléka, az 50-64 éves korosztály kétötöde még 1990 előtt költözött jelenlegi lakóhelyére.
   Korábbi adatokból tudjuk, hogy a fiatalabbak jelentős része elégelte meg a helyhez kötöttséget, jobb, nyugodtabb és szebb kilátásokat ígérő életre vágyva költözött az unió fejlettebb országaiba. Ma csak sejtéseink vannak arról, hogy pontosan hányan élnek külföldön, de úgy tűnik, legkevesebb hatszázezer magyar ember keresi másutt a boldogulását. Nem csoda hát, hogy havonta átlagosan már minden hatodik magyar gyerek külföldön születik.
   Ők már biztosan könnyen mozdulók lesznek.

Melyik harc lesz a végső?

A középkorú, egy ideje egyedül élő férfinak elvei vannak. Emiatt családtagokkal, barátokkal, közeli és távolabbi szomszédokkal kerül kisebb-nagyobb összetűzésbe, eggyel-kettővel perbe és sokakkal haragba. Igazát rá akarja erőltetni másokra is, ha kell, kemény szóval, ha kell, hát ököllel. Gondolhatják, hogy hányan szeretik.
   Komoly hasonlóságot találtam a fentiek és aközött, hogy hazám kormánya – de többnyire nem a polgárai – mind több szövetségesének, barátjának megy neki. Baja van az unióval, amelynek a lakosság döntő többsége ma is híve, és csak az elmúlt két-három évben különböző, többnyire mondvacsinált okok miatt baja támadt már a román, szlovák, szerb, horvát, norvég, holland, osztrák, német szomszédunkkal, barátunkkal. Országunk egyszemélyi vezetője messze többet használja a harc és csata szavakat, mint a béke bármilyen kifejezését.
   A napokban éppen Ukrajnával akadtunk össze, bár ezúttal az ottani magyarokat is sújtó oktatási törvény miatt kivételesen jogos a felháborodás. Úgy tűnik, az egész világ kezd mind idegesebbé, kötekedőbbé, harciasabbá válni, mintha az emberiség egy részének hiányozna egy újabb világháború. Több országban is felgyorsult a fegyverkezés, a nagyhatalmak óriásit szájkaratéznak egymással, és Észak-Koreában, míg a nép jószerével füvet eszik, hogy mind több pénz jusson fegyverekre, a jól táplált „kedves vezető” az atombombát szállító rakéta gombján tartja zsíros ujját.
   De nincs nyugalom máshol sem, Mianmarban például százezer számra öli, teszi földönfutóvá a rohingyákat, vagyis az ország kisebbségét alkotó lakosait a helyi katonaság, arab földön háború zajlik több fronton, előidézve a soha nem látott nagyságú népvándorlást Európa irányába, amely számtalan újabb feszültsége forrása lett az elmúlt években.
   Az már régen bebizonyosodott, hogy a végtelenül nagy mennyiségű és folyamatosan bővülő tudása mellett is nehezen tanuló faj az ember. Például sok évezredes, háborúskodással színesített történelme még mindig nem elég bizonyíték számára arra, hogy a hadviselés, ellenségeskedés soha nem hozza el a feltétlen békét és megnyugvást, sokkal inkább az újabb viszályt.
   Nyilvánvalóan sok lett az ember e mind szűkebb sártekén, jószerével egymásba érnek a testek, egy-egy nagyváros sokmilliós lakossága számára a személyes tér parányivá zsugorodott, vagyis az embereknek több helyre, élelemre, tárgyra van szükségük, amelyekhez víz, termőföldek, energiahordozók, alap- és nyersanyagok kellenek. Ha pedig nincs, hát másoktól akarják elvenni. Fegyverekkel. És erre tesznek rá jó pár lapáttal azok a politikusok, akik saját hatalmuk bebetonozása érdekében gerjesztik még tovább a feszültséget.
   Vajon melyik harc lesz a végső?

Látomás

Már jó ideje érzem, hogy itt nincs rendben valami. Olyan bonyodalmak történnek a Földön, mintha ez egy képzeletbeli, meseszerű világ lenne, amelyben sok a gonosz cselszövő, a zsákos ember, meg a lelketlen vasorrú bába, és ők, valamint a hozzájuk hasonlók forgatják olyan irányba az eseményeket, amelyekből a história többi résztvevőjének csak baja származik. Arra jutottam, hogy talán nem is valóságos a mi világunk, hanem csak valakinek, vagy valaminek a gondolataiban létezünk. Megjegyzem, lehetnének jobb gondolatai is.
   Mint kiderült, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, mert a tudósok fejében is felmerült a gondolat, hogy valójában a világ nem is létezik, és minden csak egy kitalált, de nagyon részletes szimuláció. Vagy hologram.
   A 90-es években az amerikai Leonard Susskind fizikus és a Nobel-díjas holland Gerard 't Hooft állt elő az ötlettel, hogy amit nap nap után tapasztalunk, az csak egy háromdimenziós holografikus kivetülése valaminek, ami egy távoli, a világegyetem szélén levő kétdimenziós felületen történik. A holográfiát egyébként 1947-ben a brit állampolgárságú magyar tudós, Gábor Dénes találta fel.
   A Wikipédia szócikke szerint „a holográfia a fény hullámtermészetén alapuló olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgy struktúrájáról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenziós kép hozható létre”. Bevallom, nem sokat értettem abból, amit ide leírtam, de a lényeget igen, azt, hogy igen kiváló elmék, nemzetközi hírnevű fizikusok foglalkoznak azzal a felvetéssel, hogy amiben élünk, amit érzünk, gondolunk, a nem más, mint egy kivetített háromdimenziós kép, vagyis hologram.
   Ettől kezdve aztán már minden világos lett előttem. Mindaz a sok gyalázat, ami e sártekén az emberhez köthető, csak valaminek a kivetülése. Még akkor is az, ha háborúkban, gázkamrákban, tömeggyilkosságokban tízmilliók haltak meg, ha a kivetített világ sok országát diktátorok irányítják, akiknek kegyetlen vágya, hogy mindenáron hatalmon maradjanak, és miközben sanyargatják saját népüket, mellesleg keményen gazdagodjanak is.
   Lehet, hogy a mostanában mindent meghatározó menekültáradat is csak egy hologram, ahogy az lehet egy parányi, kevesebb, mint tízmillió lakosú ország népét butító folyamatos gyűlöletkampány, vagy az egyik nagyhatalmú ország cselekedete is, amellyel befolyásolja a másik nagyhatalmú ország elnökválasztását, hogy aztán az általuk hatalomhoz segítettel azonnal ellenségek legyenek. Ez persze még egy vicc hologramnak is rossz.
   Az, hogy mi minden hologram, amelyben részt veszünk, innen kezdve csak a fantázia dolga, pontosabban annak, ami egy távoli, a világegyetem szélén levő kétdimenziós felületen történik.
   Ugye, hogy így már érthető a világunk?